Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Az aranyifjú 33.
Avi Ben Giora., 2018. május 5., szombat, 17:55



 

33.

 

Klein irodájában, ismét sok várakozót talált.

— Nem tudna inkább később visszajönni? — ajánlotta a titkárnő.

— Természetesen. Ha esetleg úgy jönne ki a lépés, hogy én legyek az utolsó, az sem fog zavarni. Féltéve, hogy az ügyvéd úr nem lesz nagyon fáradt.

— Megoldom, ezért ne fájjon a feje. Legfeljebb elkíséri az éttermébe vacsorázni.

— Tudja, mit? Kérje meg, hogy a zárás után had tartsak vele. Talán jobb volna egy semleges helyen tárgyalni, mint az irodában.

— Nem ígérem biztosra, hogy sikerül rábeszélnem. Nem szeret az ügyfeleivel a hivatalos időn túl találkozni. Nagy ritkán szokott kivételt tenni. Talán most is sikerül rávennem. Jöjjön vissza este hat felé.

— Előre is köszönöm — búcsúzott el Robert.

A háború, sajnos egyre több menekültet sodort Svájcba. Megnövekedett a segélykérők száma, és ez az ügyvédi iroda működésére kedvezően hatott. Eddig sem kellett unatkoznia Klein úrnak, mert a város neves ügyvédei közt volt, de másokkal ellentétben, ő vállalta a menekültek ügyeinek elintézését. A megnőtt forgalom miatt, maga mellé vett két fiatal ügyvédet is. De még ezekkel is nehezen bírta a nagy forgalmat.

— Van valami kérése? — fordult a titkárnőjéhez, amikor bevitte neki a kávéját.

— Csupán annyi, hogy Feinsilber úr kereste, és megkért, hogy tolmácsoljam vacsorameghívását.

— Már intézkedett a nevemben? — kérdezte némi idegességgel az ügyvéd.

— Hogy gondolhatja ezt az ügyvéd úr? — védekezett a titkárnő.— Csak annyit mondtam neki, jöjjön vissza hatra, amikor zárunk.

— Nem tudom, milyen újabb ötlete van. Sajnos egy vesztett ügy, nem tudok semmit sem tenni. Na, majd elbeszélgetek vele. Egy rendes ember, de valahol a fellegekben jár. Keresi az igazságot, és nekem kell felvilágosítani, hogy valahol ő is hibás, hogy ideáig fajultak a dolgok. Hiába van valahol igaza, a törvény nem neki fog igazat adni.

Robert a megbeszélt időben visszament az irodába.

— Elnézését kérem — kezdett szabadkozni —, de én kértem a kedves kisasszonyt, hogy egy olyan helyen beszélgethessünk, ami teljesen semleges terület. Remélem, nem sértem meg önt, ha meghívom vacsorára.

— Ritkán szoktam elfogadni ilyen meghívást, de most elfogadom. Hova akar elcsábítani?

— Ön választ, doktor úr. Én nem ismerem még úgy az itteni éttermeket.

Rövid séta után megérkeztek az Encián nevű lokálba. Itt doktor Klein törzsvendégnek számított. A pincér a megszokott helyére vezette a vendégeket.

— Mit hozhatok? — kérdezte.

— Magának mihez lenne kedve? — kérdezte a meghívójától.

— Ön válasszon, mert én még mindig nem ismerem a specialitásokat, noha elég régóta vagyok már itt.

— Mit szólna valami osztrákhoz, és nem svájcihoz? Például egy jó húslevest és utána tafelspitzet?

— Nekem teljesen mindegy. Mindenevő vagyok.

A vacsora végén, megkezdődött a tényleges beszélgetés.

— Megtudott valami újat, hogy felkeresett?

— Van egy érdekes rejtély. Nevezetesen, hogy azt sem tudom, hova temették el anyámat. Apám Zürichben van eltemetve, és gondolom anyám végső kívánsága az lehetett, hogy oda temessék. Voltam Aiglernél, de persze nem sikerült beszélnem vele. A fia azt mondta, hagyjak üzenetet, mert Zürichben van, és lehet, hogy Németországba is megy.

— Szóval, ha jól értem, akkor arra kíváncsi, és jogosan, hol nyert örök nyugodalmat az édesanyja. Ehhez miért kellek én?

— Nézze! Ha lehet, kerülni akarom a személyes találkozást ezzel az emberrel. Nem tudom, kibírnék-e vele még egy találkozást anélkül, hogy ne kerüljön sor tettlegességre.

— Azt nem ajánlanám. Csak maga húzná a rövidebbet. Mármint a tárgyaló teremben. Bízza rám, elintézem. Van még valami más is?

— Sajnos! A hatóságok megkerestek, hogy lejár lassan az ittartózkodásomra adott kilenc hónap. Gondolom, a hosszabbítás csak anyagiak kérdése. Ám ha van lehetőségem kérelmezni a svájci állampolgárságot a szüleim után, akkor talán ezt kellene. A harmadik, és talán ez a legnehezebb kérésem meg a családom. Mivel Anglia hadban áll Németországgal, nem tudok semmi hírt sem róluk. A posta, már mondhatnám, egyáltalán nem működik. Talán elképzelhető, hogy mivel Svájc semleges állam, valahogy tudnának kontaktot találni a családommal.

— Ezeket el tudom intézni. Nem lesz problémás. Jöjjön be hozzám egy hét múlva. De egy idevágó kérdés. Mikor jár le az ittartózkodása?

— Az útlevélben szereplő pecsét alapján még három hetem van.

— Az elégséges idő, hogy egy újabb kilenc hónapra megszerezzem magának az ittartózkodást. Tehát egy hét múlva keressen majd fel. És ha kérhetem, hat előtt. Na, nem azért, hogy újabb vacsorameghívást kapjak. Addigra már elmennek az ügyfeleim. És ezt a meghívását mégegyszer köszönöm.

Robert lassan elindult hazafelé. Ám a Rue Cornavinon nagy tömeg verődött össze.

— Mi ez a felfordulás, mi történt? — kérdezett egy ott ácsorgót.

— Nem hallotta? A németek bombázták Zürichet és Bernt.

— Micsoda? — hüledezett Robert. — Csak nem akarják belerántani Svájcot a világháborúba?

— Mit akarnak? — értetlenkedett a megkérdezett.

— Úgy értem, miért bombázták a két várost, hiszen Svájc semleges.

— Ismeri maga a térképet? Svájc mindig is határos volt Németországgal. Az a bajszos őrült meg azt gondolta, nem árt figyelmeztetni minket, hogy nagyon is közel van hozzánk, és bármikor csapást tud mérni ránk, ha nem úgy viselkedünk, ahogy ő elvárja.

— De hát ez provokáció! — méltatlankodott tovább Robert.

— Igen, ez az. Anglia és más államok már tiltakoztak.

1941 februárját mutatta a naptár. A Német Birodalom már Európa jórészét leigázta.

Elkeseredve folytatta útját hazafelé.

— Most már hiába is akarnék Katyerinához menni, semmi esélyem. Vajon mi lehet velük? Megfelelő biztonságban vannak Londonban? — gondolkodott hangosan.

A bérelt lakrész már ismerősen fogadta. Igyekezett a saját ízlésének megfelelően berendezkedni. Örült, hogy végre hazaért, a jól bemelegített lakásba. Gyorsan levetkőzött, ágyba is bújt azonnal. Nagyon fáradtnak érezte magát, és szinte azonnal el is aludt.

 

 

 



Olvasva: 96 alkalommal