Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Kicsi mókus barátai
Apáti Kovács Béla, 2018. április 5., csütörtök, 17:00

Mese

Egy nagyváros parkjában lakott a kicsi mókus. Unottan üld egy faágon az odúja előtt. Irigykedve nézte lent a homokozóban játszó gyerekeket.

Az ovisok minden nap ebbe a szép parkba jöttek játszani. Volt itt hinta és mindenféle remek játék.

— Milyen jó a gyerekeknek — gondolta a kicsi mókus. —  Ők bezzeg nem unatkoznak, mint én. Egyedül vagyok. Kivel játszhatnék? Az öreg szarkát már nem érdekli a játék. Szívesebben üldögél a faágon őkelme, mint hogy velem kergetőzőn a lombok között. Hiába kértem a fecskéket, játszanak velem egy kicsit. Csak nevettek rajtam, s azt mondták: hogyan képzelem ezt? Egy mókus nem tud repülni. Ha megtanulok, akkor mehetek velük hasítani a kék eget. Vihogva itt hagytak, és ki tudja, hol járnak már?

A kicsi mókus nagyon szomorú volt. Senki nem akart játszani vele.

Nem tudta, mitévő legyen. Hogyan szerezzen barátokat, akik szívesen játszanak vele? Mi lenne, ha odamenne a gyerekekhez, és megkérné őket? — gondolkodott el a kicsi mókus.

Félt a kudarctól. Mi lesz, ha a gyerekek is kinevetik. Elkergetik a játszótérről.

Sokáig tépelődött az odúja előtt ücsörögve. Közben vágyakozva nézte a vidáman játszó óvodásokat. Olyan jó lenne játszani, építeni a homokvárat, bújócskázni a bokrok között.

Már-már elhatározta, hogy lemegy a földre, de akkor eszébe jutott, amit a nagymamája mondott neki: „Kicsikém, nagyon vigyázz az emberekkel! Soha ne bízzál meg bennük! Az emberek megfognak, és egy nagy kalitkába zárnak. Mi mókusok nem szeretjük a rabságot. A mókusok nemzetsége szabadnak született.”

Öreganyja szavai még mindig a fülében csengtek. Ellenben egyedül lenni is nagyon rossz. Barátok nélkül semmit sem ér az élet.

Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor egy szőkehajú kislány felnézett a fára.

— Nézzétek, ott az ágon egy kicsi mókus ül! Milyen aranyos.

A gyerekek felnéztek a fára. Boldogan kiabálni kezdtek:

— Mókuska! Mókuska, gyere le hozzánk játszani!

— Hozzám szóltatok? — kérdezte csodálkozva a kicsi mókus gondolatiból felocsúdva. —  Hogy menjek le hozzátok? Ezt akarjátok?

— Igen — kiáltották az apróságok. — Gyere velünk játszani!

— Nem fogtok bántani? — kérdezte kissé bizalmatlanul.

— Dehogy bántunk. Azt szeretnénk, ha barátunk lennél.

— Barátotok lehetek? — kérdezte boldogan a kicsi mókus.

— Természetesen. Gyere, siess! Szeretnénk már játszani.

A kicsi mókus tanácstalan volt. Nem tudta, mi tévő legyen. Ennek ellenére valami azt súgta neki, hogy lent a homokozóban barátai várják. Végre többé nem lesz egyedül. Neki is lesznek barátai.

Így is lett. Az ovisok igaz barátai lettek. Amikor jó idő volt mindig találkoztak a játszótéren, és boldogan játszottak.

Az óvó néni úgy tett, mintha nem vette volna észre a kicsi mókust. Hagyta játszani a gyerekeket. Örvendetes, ha már az ember ifjúkorában megtanulja szeretni a természetet.

 

 



Olvasva: 172 alkalommal