Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Nagyítás
dudás sándor, 2018. március 31., szombat, 13:01

RÖNTGEN

Dudás Sándor: Nagyítás

 

Állsz a csukott ajtó előtt,

miután csengettél, és

figyelmet erőltetve

elképzeled a közeledő léptek

zaját, bizonytalanul tippelsz,

nem érkezik válasz,

sürgetést érzel, tétlen

várakozás, fel kéne adni,

elindulni visszafele, de mégse,

mert ha már itt vagy, jeleztél,

habfelhős kádban találta

a csengetés, könyvbe merült,

nem hallotta – lehetséges

mentségek, rászánsz még kis időt,

otthon zavartalanul festhetnéd

a nyugtot nem hagyó akvarellt,

a város régi víztornyát, előtte

a kifolyós díszkúttal,

emberek sorban, megeresztik

üres üvegeiket, az égen vörös sáv,

szürke kőkockás tér, bármit

megtehetnél, kinyitnál egy

üveg sört, biztosan jólesne,

semmi időáldozat, a magad

ura, előhívnád a nyár

jó ízeit s élénk színeket,

amelyek visszaadnák a szemed

mögött meggyűlt csendet,

bárki láthatná, milyen volt ez a nyár,

nyarad, alig látható repedés az ajtón,

a kilincs felett, hangjelzés kellene,

ami másnak természetes,

konc a tudatnak, bent mozgás támadt,

felkelt a székből hallani lépteit,

kiszólt: rögtön!, nem várni, aki

nincs szemmezőben, kinagyított

üresség, átadva mindened

a várakozásnak, aminek

a megszakítása máson múlik,

figyelmed fárad, újra csengetsz,

jelzésed üresen terül szét az ajtón

túli térben, félszárnyú mondat,

aminek csak állítmánya van.

 

Az olvasói élmény, a befogadás oldaláról közelítek először. Mondjam, hogy tetszett? Így, egyszerűen? Igen. Magával ragadott a szöveg áradása, gördülékenysége. Beszippantott ez a kimerevített néhány pillanat, amelybe egy egész élet, sors sűrül (Tudom, hogy nincs ilyen ige, most legyen.) Benne van a várakozás izgalma is. Amikor kilép az ember (mint amolyan félszárnyú, én is tudom, milyen ez) a biztonságos komfortzónájából, a szíve majd’ kiugrik a helyéből, de megy valami/valaki felé, ami/aki vonzza.

Nagyítás. Minden jó szöveg az. Megmutat, felmutat. Ecce homo! Minden patetikusságot nélkülöző dráma. Tele vannak ilyenekkel hétköznapjaink, de sokszor csak a művészember veszi észre. Ő mutatja meg. Kinagyítva látszik, mi mindennel van tele csend és üresség.

Apróságok.

„sürgetést érzel, tétlen

várakozás,” --- várakozást legyen, szerintem

 

„bármit

megtehetnél, kinyitnál egy

üveg sört,” --- kinyithatnál, szerintem

 

Szerkezet. Jól felépített. Az akarom (várok) – hagyjuk a francba – akarom (várok) hármasságával.

 

Kovács Ági

 

 

 

-----------------------------------

 

 

 

Vers vagy próza? Prózavers?

A mindent tudó google szerint:

A prózavers: olyan költői szöveg, amelynek a formája próza (lapszéltől lapszélig terjedő tördelésű), de nagyfokú költői intenzitás jellemzi. Történetileg két fontosabb változata alakult ki: a hagyományos lírai kifejezőeszközöket mellőző, leginkább a példázathoz közel álló forma, amelynek hagyományai a Bibliához nyúlnak vissza; illetve egy tömör nyelvezetű, változatos hang- és gondolatalakzatokat, trópusokat fokozott mértékben alkalmazó forma.


Tehát két fontosabb. Két karakteresebb. De van átjárás a kettő között és vannak ezek mellett más, itt nem említett érdemeket felvonultató írások szintúgy ebbe a kategóriába gyömöszölve.


A fenti szövegünk nem ér ki a lap széléig, de nem érzünk benne nagyfokú költői intenzitást, példázatnak se találjuk nyomát. Ilyenkor a legegyszerűbb volna rásütnünk, hogy ez egy verssé tördelt próza.  Mivel most épp megtehetjük, áttördeltem a fenti szöveget oly módon, mintha próza lenne. Akár elégedetten hátra is dőlhetnénk, de még csak figyelmesen sem kell olvasnunk ahhoz, hogy érezzük, valamimégsem stimmel. Nem próza! Olvassuk el újra!

 


Állsz a csukott ajtó előtt miután csengettél. Figyelmet erőltetve elképzeled a közeledő léptek zaját. Bizonytalanul tippelsz, nem érkezik válasz, sürgetést érzel. Tétlen várakozás. Fel kéne adni, elindulni visszafele. De mégse, mert ha már itt vagy, jeleztél, habfelhős kádban találta a csengetés, könyvbe merült, nem hallotta – lehetséges mentségek. Rászánsz még kis időt, otthon zavartalanul festhetnéd a nyugtot nem hagyó akvarellt, a város régi víztornyát, előtte a kifolyós díszkúttal.  Emberek sorban megeresztik üres üvegeiket, az égen vörös sáv, szürke kőkockás tér, bármit megtehetnél.  Kinyitnál egy üveg sört, biztosan jólesne, semmi időáldozat, a magad ura, előhívnád a nyár jó ízeit s élénk színeket, amelyek visszaadnák a szemed mögött meggyűlt csendet.  Bárki láthatná, milyen volt ez a nyár, nyarad.  Alig látható repedés az ajtón, a kilincs felett. Hangjelzés kellene, ami másnak természetes, konc a tudatnak. Bent mozgás támadt, felkelt a székből hallani lépteit, kiszólt: rögtön! Nem várni, aki nincs szemmezőben, kinagyított üresség, átadva mindened a várakozásnak, aminek a megszakítása máson múlik. Figyelmed fárad, újra csengetsz, jelzésed üresen terül szét az ajtón túli térben. Félszárnyú mondat, aminek csak állítmánya van. 



A szöveg egy része hétköznapi közlésnek hat, más része nehezen illeszthető a hétköznapokba.

Líra: habfelhős, visszaadnák a szemed 

mögött meggyűlt csendet, konc a tudatnak, szemmezőben, jelzésed üresen terül szét az ajtón 

túli térben, félszárnyú mondat, 

Próza: összes többi.



No lám. Mégis tartalmaz lírát, nem próza.


Ha pedig nem próza, akkor két lehetőségünk marad, a mindent magába foglaló „egyéb” és a vers. Nézzük, mi szól a vers mellett…  Hogy nem kötött a forma, azt látjuk. A versek közül tehát a szabadversek környékén kell nyomozni. A szabadverseknek prózaritmusa van, gondolatritmusa van, zenei eszközöknek lehet teljesen híján, és lehetnek benne szabadon, ötletszerűen.  Keresem benne az ismétlődéseket.


Kint:

Állsz a csukott ajtó előtt, 

miután csengettél,

 

Bent:

és 

figyelmet erőltetve 

elképzeled a közeledő léptek 

zaját, bizonytalanul tippelsz, 

nem érkezik válasz, 

sürgetést érzel, tétlen 

várakozás, fel kéne adni, 

elindulni visszafele, de mégse, 

mert ha már itt vagy, jeleztél, 

habfelhős kádban találta 

a csengetés, könyvbe merült, 

nem hallotta – lehetséges 

mentségek, rászánsz még kis időt, 

otthon zavartalanul festhetnéd 

a nyugtot nem hagyó akvarellt, 

a város régi víztornyát, előtte 

a kifolyós díszkúttal, 

emberek sorban, megeresztik 

üres üvegeiket, az égen vörös sáv, 

szürke kőkockás tér, bármit 

megtehetnél, kinyitnál egy 

üveg sört, biztosan jólesne, 

semmi időáldozat, a magad 

ura, előhívnád a nyár 

jó ízeit s élénk színeket, 

amelyek visszaadnák a szemed 

mögött meggyűlt csendet, 

bárki láthatná, milyen volt ez a nyár, 

nyarad,

 

Kint:

alig látható repedés az ajtón, 

a kilincs felett, hangjelzés kellene, 

ami másnak természetes, 

konc a tudatnak, bent mozgás támadt, 

felkelt a székből hallani lépteit, 

kiszólt: rögtön!, nem várni, aki 

nincs szemmezőben, kinagyított 

üresség, átadva mindened 

a várakozásnak, aminek 

a megszakítása máson múlik, 

figyelmed fárad,

Bent/sehol:

jelzésed üresen terül szét az ajtón 

túli térben, félszárnyú mondat, 

aminek csak állítmánya van. 


Kint-bent! Ritmus.

Még mindig moroghatunk, hol van kérem, a zene. Rímeket nem látunk, nem hallunk, mondhatnánk. Pedig hallunk, mert bár a szöveg nem csilingel, valamiért jó olvasni. Valamiért jó beletúrni ebbe a szövegbe. Valami varázsa mégis van. Mutatom.  Belső rímek? Nem. Valami egyéb, amit nem előállítunk, hanem előáll, ha érzékünk van hozzá. Még mindig az ismétlődéseknél tartunk. Mit hallunk…? Dallamot. Finom, egymásba szövődő dallamot, amit a szövegben megbúvó ismétlődések állítanak elő. Hangzópárosok vonulnak végig, de találunk benne „megszaporodott” szólókat is.

 

Állsz a csukott ajtó előtt, 

miután csengettél, és 

figyelmet erőltetve 

elképzeled a közeledő lépte

zaját, bizonytalanul tippelsz, 

nem érkezik válasz, 

sürgetést érzel, tétle

várakozás, fel kéne adni, 

elindulni visszafele, de mégse

mert ha már itt vagy, jeleztél, 

habfelhős kádban találta 

a csengetés, könyvbe merült, 

nem hallotta – lehetséges 

mentségek, rászánsz még kis időt, 

otthon zavartalanul festhetnéd 

a nyugtot nem hagyó akvarellt, 

a város régi víztornyát, előtt

a kifolyós díszkúttal, 

emberek sorban, megeresztik 

üres üvegeiket, az égen vörös sáv, 

szürke (ke)kőkockás tér, bármit 

megtehetnél, kinyitnál egy 

üveg sört, biztosan jólesne, 

semmi időáldozat, a magad 

ura, előhívnád a nyár 

ízeit s élénk színeket, 

amelyek visszaadnák a szemed 

mögött meggyűlt csendet, 

bárki láthatná, milyen volt ez a nyár, 

nyarad, alig látható repedés az ajtón, 

a kilincs felett, hangjelzés kellene, 

ami másnak természetes, 

konc a tudatnak, bent mozgás támadt, 

felkelt a székből hallani lépteit, 

kiszólt: rögtön!, nem várni, aki 

nincs szemmezőben, kinagyított 

üresség, átadva mindened 

a várakozásnak, aminek 

a megszakítása máson múlik, 

figyelmed fárad, újra csengetsz, 

jelzésed üresen terül szét az ajtón 

túli térben, félszárnyú mondat, 

aminek csak állítmánya van. 


Találtunk tehát dallamot. Nézzük meg a szöveg súlyát, „fényességét”. A  hangzók döntő többsége magas, ami mégsem zavaró, mert ha sorról sorra haladunk, mire bántana bennünket, segítségünkre siet egy-egy összességében mély sor. Ezzel is zárunk, nagyon helyesen, ahogy a mondat végén levisszük a hangsúlyt, úgy zárjuk ezt a verset is. Ezzel együtt is mondhatjuk, hogy nem nyom bennünket, javarészt lebeg, köztes, hétköznapi állapotunkat tükrözi, hiszen javarész pontosan így vagyunk, nem röpködve, nem vonszolva, valahol a kettő között szemlélődve kint és bent.

 

Nagy Horváth Ilona


 



Olvasva: 344 alkalommal