Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Thököly Vajk – Erdélyből fúj a szél - Könyvbemutató
H.Pulai Éva, 2018. március 10., szombat, 14:01

"…mert számára mindig csak egy helyről fújt édesen a szellő, Erdélyből…" (Thököly Vajk)

 

 

 

 

 

MEGHÍVÓ!

 

 

 

Thököly Vajk – Erdélyből fúj a szél - Könyvbemutató

 

 

Május 11-én pénteken, 18.00 órai kezdettel, Budapesten a Jókai Anna Szalonban,
a KMKE (Kárpát-medencei Magyarok Kulturális Egyesülete) kiadásában és rendezésében bemutatják Thököly Vajk szilágysági költő, író Erdélyből fúj a szél című elbeszéléseket, novellákat tartalmazó kötetét.

 

 

Thököly Vajkkal, a könyv szerzőjével, az est házigazdája Fejér Tamás, a KMKE elnöke beszélget.

 

 

A könyvbemutató alkalmával fellép:

- Meister Éva, Magyar Művészetért Ex Libris Díjas színművésznő.

- Ézsiás Péter, a Historica zenekar dalnoka.

- Héjja Bella népdalénekes és Pál Benjámin a Living Room zenekar dalnoka.

továbbá:

- Kupe László grafikus, képzőművész, a kötet borítójának és illusztrációinak alkotója.

- A KMKE író tagozatának több tagja,

- A színművész tagozat művészei.

 

 

 

 

 

Erdélyből fúj a szél

 

…mert számára mindig csak egy helyről fújt édesen a szellő, Erdélyből…

 

   Megroggyant térdekkel csoszogott végig a mólón és a napfényben fürdette arcát. A távolba meresztette a tekintetét, mosolyogva bámulta az óceánt. Ott hullámzott előtte az egész világ vize, de nem látta szemével a horizontot. Arcába kellemesen lehelt bele a tengerparti szél, s mit sem tudva erről, csak meredten bámulta a végtelent. Aztán lassan behunyta szemeit, és a szellőre figyelve átkápráztatta magát egy teljesen más világba. Karjaival megkapaszkodott a móló korlátjában, azt képzelve, hogy egy botra támaszkodva áll. Igen, otthon. Ott, ahol már nem járt vagy ötven éve, de szíve még ma is úgy dobogott a földért, ami hívogatta, mint amikor elhagyta kényszerből, menekültként.

    - Erdélyem - suttogta magában. Mondhatta volna hangosabban is, vagy akár ordíthatta is volna, de mit sem értette volna azt az a fekete srác, aki nem messze tőle fotózta a parti homokot. De még az a sárga lány sem értette volna ezt az érzést, aki egy fehér fiúval kézen fogva sétálgatott arra, miközben madarak szálltak el a fejük felett.

    Szemeit összeszorította. Ott volt előtte minden, úgy mint hajdan. A Kárpátok lehelete csapta meg az arcát, enyhén esőt szitált bele, hogy érezze, a természet él és mellette van. Aztán a patakok hangja körbetáncolta őt, és bármenyire is reszketett a lába, s tartotta magát, hogy el ne essen, úgy rohant lefele a meder melletti fák alatt képzeletben, mint hajdan. Végig a búvó patakokat követve, befele a völgyekbe, ahol a fenyők vele együtt ölelték meg egymást és sírtak, lassan ringatva törzsüket a sziklás meredek partokon.

    - Itthon vagyok! – gondolta, s ez oly csodás volt. A szeretett hazát, amely elkergette, újra ölelhette.

    Aztán elengedte a móló karját. Azt érezte, mintha a bot, amire eddig támaszkodott, elhagyja. Valami olyat érzett, mintha a nyugalom és a békesség angyala simogatta volna őt.

    - Köszönöm, hogy… - motyogta meredten, de hátraesett. Nem mozdult, és szinte észre sem vette senki, ahogyan ott fekszik. De nem, nem hagyhatta, hogy csak az érzékei haljanak meg otthon és a teste itt maradjon idegenben. Szívét újra felkapcsolta tartalékra, majd lassan feltápászkodott. A holnapra gondolt. Arra a napra, mikor végre hazamegy.

    Megfordult, elhagyta a mólót. A repülőjegy már várta, mely egy hete ott volt előkészítve a táskával együtt az előszobában. Taxival ment ki a repülőtérre, búcsúzni sem tudott senkitől. Akik valamit is jelentettek neki itt idegenben, azokat mind túlélte. 

    Lassan haladt át a városon. Tudta, hogy utoljára látja, de nem érezte, hogy elveszít valamit. Úgy érezte, hogy inkább nyer. A nyüzsgés, a zaj, a soha nem alvó város már nem tudott adni neki semmi olyat, ami esetlegesen érdekelné.

   Aztán elindult a gépe. Még egy pillantást vetett a szoborra, ami a “szabadságot” hirdeti az egész földön, de mit sem érdekelte ez a szabadság. A szabadság - gondolta -, az nem itt van, hanem valahol az óceán túlsó felén... 

   Jó pár óra repülés után már látni lehetett fentről a földön elterülő csíkokat. A csíkokat, melyeket dolgozó emberek nyestek bele a föld testébe, hogy megélhessék a holnapot. Érezte, ahogyan minden porcikája egyre gyengébb, de lelkében és szívében olyan érzések kavarogtak, melyeket még soha nem érzett.

    Szerencsésen leszálltak egy nagyvárosban, ahol a családja, kik itt maradtak a hazában, a szülőföldön várták. Könnyes szemmel ölelték át egymást, akármennyire is hosszúra nyúlt a nagy találkozás, akkor is egy pillanatnak tűnt. Autóba szálltak, majd elindultak a rég nem látott kis falu fele. Már nem az a zötykölődés mentes autózás volt, mint odaát. Kátyúkon és szerpentines utakon keresztül szívta magába az életet, és a levegőt, mely csak álmaiban jelent meg neki és adatott meg, hogy beleharapjon.

    Reszkető lábakkal lépet ki az autóból, így ment be a kis portára. Oda, ahol a gyerekkorát töltötte. Ahol a tyúkok közt szaladgált s dolgozott az apja mellett. A diófa már szinte a fél udvart beárnyékolta, melyre mindig is csak egy kis csemeteként emlékezet, pár lekonyult levéllel. Akkor ültették mikor megszületett. Ismeretlen ismerős arcok puszilták meg az arcát, kiket eddig még csak fényképen látott. Gyerekek, unokák, anyák. Már nem sok embert ismert itt, de a táj ugyanúgy csillogott előtte, mint hajdan. Az első éjszaka aludni sem tudott, csak forgolódott. Érezte, hogy egyre nehezebben szívja be a tiszta, hegyi levegőt. Nehezen feltápászkodott, és megroggyant térdekkel kicsoszogott a ház mögötti kertbe. A holdfényben az erdőt nézte, mely nem messze terült el, ahol még gyerekkorában csintalankodott.

    - Ott aztán élet volt mindig, akárhányszor is szaladtam fel a domboldalra - gondolta magában.

    Lassan leült a földre, és tenyerével megsimogatta a harmatos fűszálakat melyek körbevették. A tücskök ciripelését, a közeli patakból kiszűrődő békák brekegését hallgatta. Igen, érezte, hogy megnyugszik. Óvatosan hátradőlve belefeküdt az éjszaka által sötétre festett zöld gyepbe. Éjfélkor egy pillanatra megszólaltak a közeli templom harangjai, melyek semmit sem változtak azóta, mióta elhagyta e hont. Ugyanúgy imádkoztak, mint régen.

   A csillagokat nézte, ahogyan a feje fölött ragyognak. Aztán már nem bírta tovább, sírni kezdett örömében. A könnyek közt homályossá vált égbolt egyre világosabb lett előtte. A szív, mely mindig is ezért a helyért dobogott, s az sem számított, ha a világ végén bujkált, megállt. Örömmel halt meg, boldogan, hiszen teljesült a vágya. Hazajött, hogy ott váljon porrá, amely porból lett.

    Mert számára mindig csak egy helyről fújt édesen a szellő... Erdélyből.

 

 

Eső előtt köpönyeg, avagy mikor a pénz elfolyt a csatornában

 

…történt egyszer a Szilágyság egyik sarkában, s talán igaz is volt…

 

   Gúnyosan kacagja le mindenki azt a napot, mikor is a Nemeslaki-család megjárta a pénzváltással járó bajokat. Na de hát, azért van ez így, hogy ne a saját hibánkból tanuljunk, hanem a máséból. Pontosabban a más kárán.

    Senki sem szeretett volna az öreg Káritás helyében lenni azon a napon, mert az a kevés ősz haja is megfehéredett, amire eddig esetlegesen büszkén tette rá a kalapját.

    Szóval… Ott állt az a vakolatlan téglaház az utcában, nem a főúton, de nem is valahol a falu vége fele, inkább amolyan középfekvésű helyen, ha a társadalmi létrára építették volna.

    A Nap nem volt sehol, már legalább három napja. Csak beborulva állt a mennyezete a falunak, s még azok sem tudtak gyönyörködni az árnyékukban, akik esetlegesen eddig megtették ezt. Furcsa időszak volt ez az embereknek, hiszen a lej értéke megváltozott a valutapiacon, azaz levágtak belőle négy zérót.

Délelőtt lehetett akkor, és mintha esőre állt volna, mikor megjelent egy nagybajuszos, fekete karimájú, kalapos cigány a Nemesilaki-család portáján. Hóna alatt egy darab csatorna volt, amit büszkén tartott magánál. Peckes lépéseitől a hasa - vagyis inkább nevezzük pocaknak - csak úgy lötyögött erre-arra.

    - Hacso gyüvesz! - szólt rá a csatorna darabbal besétáló ember, éppen az udvaron tartózkodó Nemeslaki Káritásra.

    - Mit mond? - szólt vissza az öreg, s nem csak azért, mert esetleg nem értette azt, amit neki mondott a cigányember, hanem a füle sem volt a régi.

    - Az Isten álgya mëg kándët, mëg az egísz csalággyát, szórjon magukra é bíkessígët. Látom el köll itten é az új csatorna. Hin itt sukar csatorna!

    Káritás nagy szemekkel nézett a jövevényre, majd örömében elindult a konyha fele.

    - Böske! Böske, gyere mán ki, mer van itt valami csatornás embër! - kiáltott az öreg, s a feleségét leste, mikor jön már elő a hangjára.

    - Ki van itt?! - ordított vissza az asszony, majd kilépve a tornácra, ő is nagy szemekkel bámulta az idegent.

    - Nem vëszünk sëmmit… Nem këll - mondta tovább hamargatva az öreg mama.

    Erre aztán a csatornás ember odafordulva a mama fele, felemelte az eddig oly gondosan ölelt és féltett, fényes fémdarabot a hóna alól.

    - Ne gondojják maguk é, hogy én rosszat akaró vagyok. Bëcsületës om manus hom. A csatorna likas a házukon, úgy látom, és itt a szíp csatorna. Hin itt sukar csatorna, puro. Mëg van cserélve egy pár óra alatt. Itt van künn a fiam, s véle gyorsan megcsináljuk, ha köll. Acselo üzleto? - kérdezte a cigány.

    Megvakarta a fejét Káritas és Böskére nézett, majd megszólalva visszafordult a csatornáshoz:

    - Nem értëm… Beszijën magyarul, me én ezt nem értëm. De mintha a csatornánkat cserélné lë. Asszem Böske, hogy ez arrúl beszíl.

    - Igën, puro. Igën, azt-azt - bólogatott vissza a csatornás, majd ezt követően megigazította a kalapot a fején.

    - Mëg kéne várni, míg hazagyün Lajos a munkából. Ű tuggya, mit akar - szólalt meg Böske, s összetette a két kezét.

    - Hát ha nem köll, akkor mëgyëk tovább bácsi… és alá szógája kendët - de ezt mondva még közelebb lépett az öreg emberhez, majd a kezébe nyomta  a csatornadarabot.

    - Fogja csak mëg, micsoda minősíg, száz évig is eltart, ez olyan vas.

    Tapogatta az öreg és jólesett neki, hogy a kezében tarthatja a csatornadarabot. Majd felnézett a régi csatornára, mely már eléggé rozsdásan állt, de még rendületlenül tartotta a vizet az eresz alatt.

    - Csinátassuk mëg, Böske – mondogatta száját húzva az öreg. - De menyibe kerül, mer az mán a fontos, sokat nem adok - hebegett  tovább nagy szemekkel.

    - Nem sok ez puro, csak 500 lej métëre, hakergyen - ajánlotta a cigányember, oly annyira magabiztosan, mintha ő maga találta fel volna a csatornát. Vagy ha nem is a csatornát, akkor magát a vizet mit elvezet.

    Káritás elmosolyogta magát és boldogan fordult oda Böskéhez.

    - Hallod, csak 500 léj métëre, aprópínz ez, mëgiri. Kezdhetnek is hozzá, aztán rëndëzzük majd vígesztivel.

    - Nana! - szólalt meg a csatornás ember megint. - Mi komoly vállalat vagyunk ám, puro. Ha köll, itt írja alá, s akkor mëg is lësz - és erre már elő is vett egy szerződéshez hasonló papírt a zsebéből, ezt odanyomta az öreg elé, majd egy tollat is adott a kezébe.

    - Hun köll? - kérdezte az öreg, s miután megmutatta neki a helyet, ahova a nevét kell írja és elolvasta a papírban megfogalmazott szöveget, alá is írta azt.

    Nem telt bele fél óra és már a régi csatorna a földön volt. Még megjelent három alak, kik a munkában segédkeztek, hogy mihamarabb meglegyen.

    Káritás ki-kinézett rájuk, még egy jó pohár borral is megkínálta a munkásokat. Az új csatorna pediglen gyorsan, egymás után méterről-méterre már ott is volt az eresz alatt.

    Szinte már be volt fejezve a munkálat, mikor megjelent Lajos, Káritás fia. A munkából jött meg, s már mésziről észrevette, hogy a házuknak létrák vannak támasztva.

    Ahogy belépett a portára, érdeklődően, de aggódóan kérdezte az apját, hogy mi történik a ház körül?

    - Mi van itt, édesapám, mi történik? - és ámulva nézte az új csatornát a fiú is.

    Az öreg büszkén megállva előtte, mutatta a papírt, mit alá irt, s hogy micsoda jó üzletet kötött a mai nap.

    Lajos elmosolyogta magát egy pillanatra, de az csak egy pillanat volt. Akkor hirtelen a szíve hevesen verni kezdett és vérnyomása felszökött a magasba. Még szerencse, hogy életerős férfi volt, mert könnyen kaphatott volna szélütést is.

    - Apám! Maga vén lökött, mihaszna öreg marha! Mit csinált! - kiáltott fel Lajos.

    Az öreg egy pillanatra mozdulatlan maradt, de aztán mérges szemekkel, mintha kérdezni akarna mimikából, nézett vissza a fiára.

    - Nézze már, egy méter 500 lej - kiáltott fel a fiú újból.

    - Na és, annyit mëgir, te mihaszna. A nyugdíjam mëgvan nígymillió te - vágott vissza Káritás.

    - A maga nyugdíja csak 400 lej, papa. A múlt héten levágták a nullákat. Most már csak ez az új pénz van érvényben!- ordított Lajos.

    Megvakarta az öreg a fejét. Igaza volt a fiúnak. Na de ott van még kint az utcán a csatornás, és erre gondolva gyors léptekkel siettek ki mind a ketten.

    - Hajja kend é!? Ez a pínz, amit ki köll fizëssek. Ez új pínz é?

    A csatornás megpödörte a bajuszát, majd a létra tetejéről csak legyintve válaszolt. De azt is csak úgy háttal.

    - Hát ez a pínz tudja kend, a loveta, ami most érvényben vala. Tudja ezt maga is…

    Mérges lett az öreg Káritás. Odaugrott a létra alá, egy hirtelen mozdulattal megfogva, elkezdte rázni azt. Esne lë ez a rabló és törné ki a nyakát - gondolta magában. - Így béhúzzanak a csűbe, mikor még a fogságba së tudtak bécsapni engëm  sëhun.

    - Azonna' hagyják abba, szëdjík lë és vigyík e a vasukat! - ordította.

    De ezt már nem nézték jó szemmel a munkások sem, és sorban mind-mind leugráltak az öreg elé.

    Gyorsan lejött a nagybajuszú is, hogy lássa, mi a gond.

    -  Bëstë lë, há mingyár bé van fejezve, bácsi - szólt nyugodt hangon.

    - Szëdjítëk lë most, nem köll - szólt vissza az öreg, idegesen. Szemei egyre jobban kidületdtek, álla reszketett beszéd közben.

    - Hát pedig ezt már ki köll fizetni, puro. Há tecinez, ha nem - mondta mérgesen a csatornás főnök, de úgy, hogy még a pocakja is belerezdült.

    Idegességében az öreg, majd szívszélütést kapott, de ekkora már megérkezett Lajos is a rendőrrel. Észre sem vette senki, hogy az imént eltűnt, s ahelyett, hogy veszekedjen, inkább a törvényre bízta magát. De hiába a törvény, a papíron rajta volt az öreg aláírása. Amit be is ismert, és abba bele volt foglalva, hogy a munkát ki kell fizetni. Hivatalos szerződésnek nézett ki. Persze az udvarban köttetett, de már a munka szinte megvolt.

    A rendőr nem volt mit tegyen, a csatornásnak adott igazat. Az egyesség az egyesség.

    Így aztán a Nemeslaki-család kifizette a munkálat nagyját. Azért a nagyját, mert ennyi volt a pénz a kasszában. A maradékot, meg szalonnában adták oda. Jó volt az is a nagybajuszos csatornásnak.

    A házon most új csatorna van, csak egy méter hiányzik belőle, mert arra már nem volt idő, hogy befejezzék. De az árából, amit erre fizettek, jutott még volna a fél utcának is. Azóta nem járt erre a nagybajuszos, hisz van elég hely még az országban, ahol köll a csatorna. Ahol meg nem köll, ott lecsepeg a víz a földre.

 

 

 

 



Olvasva: 640 alkalommal