Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Az átok
Avi Ben Giora., 2017. október 22., vasárnap, 10:55

Poligráf

 

Sokszor hallani: fiatalság — bolondság. Szinte minden kornak megvan a korosztálya, akikre ezeket szokták mondani. Annó én sem voltam kivétel. Ma már tudom, sok hülyeséget elkövettem akkor, mint éretlen, forrófejű fiatal.

Mikor kikerültem Izraelbe, már túl voltam pár „nőügyön”. Rögtön az első években próbáltak megnősíteni. Akadt is leányzó, aki, nekem is megtetszett, de amikor kezdett nagyon „meleg” lenni a helyzet gyorsan kitértem a leánykérés alól. Kaptam is utána hideget-meleget az ismerősöktől és szomszédoktól, hogy miért nem vettem feleségül. Nem vettem komolyan az efféle beszólásokat, főleg olyanoktól, akik belekóstoltak a házaséletbe, és irigykedtek azokra, akik még megúszták az efféle eseményeket. Nem tartott sokáig, mire ráakadtam a következő „áldozatomra”. Ez már a hadseregben történt. Egészen véletlen kerültünk össze. Én először észre sem akartam venni, nem „esetem” a hosszú sötéthajú amazonok csoportja. Szulamit nem volt keleti származású, dacára fekete hajának és kissé sötétebb bőrének. Igaz, ami igaz, ő már kint született, de szülei európaiak voltak, Transzilvániából, vagy ahogy mi magyarok ismerjük, Erdélyből. Ő csak törve beszélte a magyart, vagy ahogy ő mondta, „hunga nyelvet”, de a szülei persze még jól beszélték. Később az is kiderült, hogy egy városban lakunk, úgy kétutcányi távolságra. Valami buli után kerültünk közelebbi kapcsolatba. Kissé felöntött a garatra azon az estén. Én megvetettem akkor a töményt. Inkább csak sört ittam, azt is módjával. Sokan még a sörtől is hamar furcsán kezdtek járni, hiába akartak egyenesen sétálni, általában csáléra sikeredett, és ha nem fal mellett haladtak, gyakran végezték a földön.

Szulamit is így járt, de ő nem csak sört fogyasztott, hanem ami volt. Sört, töményet, bort vegyesen. Nem csoda, hogy hamar talajt fogott. Egy padon találtam, kiterülve. Mint amolyan udvarias katona, megkérdeztem, nem segíthetek-e, nem kísérhetem haza a körletébe, vagy mit tudnék segíteni. Közvetlen volt, és nem úgy viselkedett, ahogy a legtöbb spicces hölgyemény, hogy „kösz haver, de nincs szükségem senkire és semmire, főleg nem fiúra.” Felsegítettem és eltámolyogtam vele a körletébe, ahol egy barátnője gondjaira bíztam. Én még visszamentem bulizni. Társaim próbáltak húzni, hogy na, csak ennyi ideig tartott a légyott, avagy nem sikerült megdöntened?

— Ugyan, mit döntöttem volna? — adtam a hülyét, mint aki nincs tisztában az abszolút ízléstelen élcelődéssel. — Már nélkülem is megdőlt, ha nem láttátok volna. Én pusztán csak az ágyig támogattam.

— Akkor miért nem feküdtél mellé? — jött a következő kérdés.

— Ha megnyugtat, azért — zártam le a további élcelődést —, mert magatehetetlen nővel nincs mit kezdeni.

Így kezdődött a kapcsolatunk. Az elején nem igen vettem észre, hogy Szuli nagyon is kedveli a bódulatot, és néha a kelleténél többet ivott. Egyszer, amikor nem volt elég pénze töményre, a sörtől rúgott be. Abban az időben létezett egy jól ismert módszer. Szalmaszálon keresztül szívni a sört az üvegből. Jómagam egyszer kipróbáltam, és szinte semmilyen hatással nem volt rám. Igaz, úgy szívtam be az egész üveggel, mint aki iszik az üvegből. Ő meg lassan és kimérten. Ezért sokat veszekedtünk, hogy nem képes abbahagyni. Egyszer aztán nagyon begurultam, és azt mondtam:

— Válassz! A pia, vagy én! Nem vagyok egy Adonisz, és semmi rendkívüli nincsen bennem. Nem leszek megsértve, ha a folyékony bódulatot választod.

Mai napig nem tudom, én, vagy mi volt rá hatással, de egycsapásra leszokott az italozásról. Aztán lassan, de biztosan kezdett arról álmodozni, hogy mi lesz, ha majd leszerelünk.

— Én nem fogok egyhamar leszerelni — hoztam tudomására azon elhatározásomat, hogy maradok egy pár évig a zubbonyban.

— Nem akarsz leszerelni? Meddig akarsz katona maradni?

— Jó kérdés — vetettem oda flegmán. — Tulajdonképpen hivatalból ötven éves korig katonaköteles vagyok, még ha meg is házasodom. Ez alól csak a nők kivételek. Szóval, olyan mindegy. Ötvenig, ha baj van, be kell vonulni. Mit kell akkor komplikálni? Ameddig nekem is jó, maradok baka.

— Ez még nem akadálya annak, hogy később összeházasodjunk.

— Én nem akarok még házasodni?

— Nem akarsz gyereket, családot?

— Azt nem mondtam, de még nem látom itt az idejét.

Teltek a hónapok és engem bemutattak a szüleinek. Egy alkalommal az apja megkérdezte tőlem, hogy komolyak-e a szándékaim.

— Nézze, Józsi bácsi. Lassan egy éve ismerjük egymást. Én megmondom őszintén, nem tudom, de nem ígértem Szulinak házasságot…

— Ne gondold azt, hogy én kényszeríteni akarlak, hogy elvegyed a lányomat, de nem nézem jó szemmel, hogy csak „használod”. Talán az a bajod, tudod, hogy sokat ivott még mielőtt összekerültetek?

— Hogyne tudnám! Pont én voltam az aki „leszoktatta” az italról.

Ennek a kis beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy miután ő leszerelt, szakítottunk. Én még hosszú ideig bent maradtam a katonaságnál, és eszem ágában nem volt nősülni. Jó párszor láttam Szulit a városban részegen, mindenféle kétes társaságban. Aztán egyszer hallottam, már nem elég az ital, még drogokkal is próbálkozott. Az apja elátkozott, mint ahogy később mesélte valaki. Azt mondta, hogy legyen ugyan olyan gyerekem egyszer, mint amilyen az ő lánya.

Szerencsére nem fogott az átka. Már nős ember voltam és a gyerekem is megszületett, amikor a tudomásomra jutott egy ismerősömtől, hogy miért menekült az italba és később a drogba: a szülei sohasem törődtek vele, és amikor a legjobban szüksége lett volna rájuk, tudomást sem akartok róla venni többé.

Akadt aztán később egy férfi, aki kiszakította ebből a környezetből, normális házasságban éltek együtt. Sohasem kereste ő sem a szüleit, noha a férje ezt mindig is szorgalmazta. Nagy árat fizetett az italért. Nem csak szüleit vesztette el, de soha nem lehetett gyereke. Ha egyszer még találkoznánk az életben, csak annyit kérdeznék meg tőle: Megérte?

 

 

 



Olvasva: 257 alkalommal