Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Szásenyka
Havas Éva, 2017. augusztus 13., vasárnap, 13:50

Igaz mese a '70-es évekből...

 

A lány szorongott. Lehet, hogy többé nem is látja?

De hát az nem lehet! Hiszen a fiú édesapja állandó vendég náluk. A fiú eleinte hozzá jött, ha jött...

A lány így szeretett bele...

Nőtt növekedett szívében az érzés. Apránként, ahogy a cseppkő növekszik a barlang hűs mélyén, míg végül megszületik belőle a csoda.

Az ő csodája egészen hétköznapi volt.

Szép vonású magas barna fiú, kedves mosollyal, csibész tekintettel.

Nap mint nap jött, bár szinte sosem egyedül, vele volt a barátja, vagy időnként a húga, de ez a lányt nem zavarta. 

Ha érkezett, hol valamit kérdezett, hol valamit kért az apjától, míg egyszer egy napon megkérdezte tőle: megyünk este moziba, jössz velünk?  És az ő szívében ettől szivárvány keletkezett — pedig eső nem is esett aznap.

Elment velük a moziba. A boldogságtól a lábai is szinte reszkettek, hát még a szíve.

A moziban a fiú olyan természetesen ültette maga mellé, mintha már évek óta összetartoznának. Ez tetszett neki.

Félénk és önbizalomhiányos tini volt — ez az átlagnál vaskosabb alkatából fakadt. Hiába mondták — sokszor fiúk is —, milyen szép, ő nem tudta magát annak látni. Így majd kibújt a bőréből, hogy ez a jóképű srác érdeklődik iránta.

Igazából, bár semmi nem történt, a végén fogalma sem volt, hogy mi is volt a film címe, hát még, hogy miről szólt. De ez nem is számított.

A fiú végig fogta a kezét. Ez volt a lényeg!

Mozi után persze hazakísérte, és a kapuban meg is csókolta...

Szinte révületben ment be a házba. Édesanyja látta rajta, hogy valami varázslat történt vele, de nem faggatózott. Tudta, hogy a lány úgyis el fogja mondani. Azt is tudta, hogy megbízhat benne, semmi butaságot nem fog elkövetni.

Nagyon jó volt köztük a kapcsolat, már-már nem is anya-lánya, hanem barátnői. 

Osztálytársai irigykedtek is emiatt rá, hisz ő bármit, sőt mindent megoszthatott vele, és mindig megértésre talált nála.

Mivel egyedül nevelte a lányt, és annak kisöccsét — az édesapa nagyon fiatalon, tíz év boldogság után hirtelen távozott az élők sorából — hatalmas súly nehezedett rá: mindig attól félt, hogy valamit rosszul csinál a gyerekek nevelése kapcsán. 

De nem volt ilyen — a lány tudta magától, hol a határ. Így a hetvenes évek közepén igen nagy szabadságot kapott, amivel soha nem élt vissza. Csak egyszerűen boldog volt a maga kis szeleburdi módján: végre észrevette őt az, akiért már régóta rajongott. Még a középiskola elején tartott, a fiú pedig már tizennyolc volt, és dolgozott... de ez sem számított!

Szép, vidám és mosolyteli hónapok következtek.

A fiú szinte minden este jött, és ő ettől a mennyekben érezte magát. Az azért picit zavarta, hogy legtöbbször még mindig jött vele legjobb haverja is, szinte elválaszthatatlanok voltak. De később rendszerint ő hazament, a fiú pedig maradt, együtt nézték a tévét a családdal. Ők ketten igazából nem nagyon figyelték a műsort, inkább sugdolóztak egymással, és várták a film végét, mikor a fiú elindult haza, a lány pedig persze mint „jó háziasszony”, kikísérte őt az ajtóig, ott aztán érzelmes, és szerelmes búcsút vettek egymástól.

Időnként elmentek szórakozni, de hát akkoriban még elég szűkös volt ezügyben a választék — főleg a tinik számára. Legtöbbször maradt a mozi...

A lány a fellegekben járt. Az édesapjától örökölt szalagos magnón érzelmes slágereket hallgatott, és szinte szünet nélkül a percet várta, mikor a fiú megérkezik. 

Leckeírás közben is a fiú képe lebegett lelki szemei előtt. Érdekes módon a tanulmányi eredménye mégsem romlott le, szinte szárnyakat kapott a boldogságtól.

Egyszer szombatra szerveztek mozis randit, és a fiú haverjával együtt elment elé az iskolához.

Szombat a laborgyakorlat napja volt. Az összes osztálytársnője szurkolt neki. Segítettek sminkelni, megcsinálták a haját — a derékig érő majdnem fekete hullámos hajzuhatagát. Majd mikor ezzel kész voltak, a folyosóablakból derékig kilógva lesték az utcát: mikor jönnek már?

Amint a fiú és barátja felbukkantak, a lányok kánonban kérdezgették:

— Naaa, melyik az? Az alacsony szőke? — és ő büszkén helyesbített:

— Dehogy! A magas barna!

A csajok ezért is nagyon irigykedtek rá. Neki volt a legjobbképű fiúja a csoportban.

Szép idők voltak...

Aztán egyszer csak valami történt... valami megszakadt...

Senki sem tudta miért, de a fiú nem jött többet. Pedig nem vesztek össze. 

Egyszerűen eltűnt a képből.

A lány vigasztalhatatlan volt, s mint ahogy az elején említettem: szorongott. Esténként rezzenő szívvel figyelt minden kis neszt, ami esetleg arra utalt, hogy jön valaki. De nem jött. Legalábbis az nem, akire annyira várt.

Próbált puhatolózni a fiú édesapjánál, de ő sem tudta, miért nem jön a fiú.

Gyászba borult a lelke. Otthon csak a közösen kedvelt zenéket hallgatta, és legtöbbször titokban sírt, nem akarta az édesanyját ezzel idegesíteni, volt szegénynek elég baja e’nélkül is.

Szomorú hetek múltak fölötte. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a hatalmas hiányérzettel. Nagyon fiatal volt még. Az ember meglett korban sem könnyen dolgozza fel a veszteségeit, hát még tizenöt évesen.

Magában folyamatosan fohászkodott — na nem Istenhez, nem volt vallásos, hanem valami körülírhatatlan misztikus hatalomhoz, mely a szerelmes szíveket tartja karban... és egyszer csak fohászai meghallgatásra találtak!

Egy este a fiú a megszokott időben, mintha mi sem történt volna, megjelent!

Hozta mosolyát, hozta a csibészes barna tekintetét, mellyel el tudta varázsolni, és hozta a mérhetetlen boldogságot.

A lány nem kérdezett semmit... dehogy kérdezett! Csak ki tudott volna bújni a bőréből örömében!

Otthonosan leültek a tévé elé. A lány nem tudta, hogy most mi legyen, és bár belül reszketett az izgalomtól és örömtől, nem igazán tudta, mi fog következni. Nem tudta mire számíthat.

Most kivételesen tényleg nézték a filmet. Az akkori idők divatja szerint egy szovjet háborús romantikus film ment. A főhős a büszke szovjet pilóta elmegy a háborúba, hátrahagyva kis törékeny és naiv kedvesét, Szásenykát... aztán eltűnik — lezuhan a gépével, és nem jön hír róla. De Szásenyka nem adja fel a reményt, mikor már mindenki azt mondja, hogy biztos meghalt a fiú, ő még mindig várja-várja... és a fiú egyszer csak előkerül! Happy end! 

Ahogy a stáblista utolsó sora is eltűnt a képernyőről, a fiú indulni készült.

A lány — mellkasában millió verdeső pillangóval — szokás szerint kikísérte őt. A fiú már majdnem kilépett az ajtón... aztán váratlanul megfordult, és a lányra mosolyogva így szólt:

— Te kis Szásenyka! — majd gyengéden magához vonta, és lágyan megcsókolta.  

 

 

 



Olvasva: 83 alkalommal