Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Krajcár Béla a nagyvilágban (II)
dr Bige Szabolcs-, 2017. május 19., péntek, 13:27

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból

 

Viziváros előjárói közt találjuk Menyhért Aladárt, a tehetős kereskedőt is. Gazdagságát misem bizonyítja jobban, minthogy jelentős raktárokat tudhatott magának úgy itt a városban, a Duna partján saját kikötővel, mint több átrakodó helyen a folyó mentén, föl egészen Bécsig, sőt azon túl is. Gazdagságához nagy, népes család társult. Első feleségétől, Nemes Ilonától hét gyermeke született és a másodiktól, Károlyi Klárától három. Legkisebb leányát, aki Klárától született Mária névre keresztelték, lévén, hogy szeptember 12-én született, Szűz Mária neve napján. Szépen növekedett a kisleány, mindenki kényeztette, mint a legkisebbet. Mégis kamaszkori vallásos rajongásában kolostorba akart vonulni. Ekkor jelent meg a színen Greif Miksa, a szomszéd utcában lakó sebészorvos fia. A család a leánykérést nagy megnyugvással és örömmel fogadta. Nem kellett többet a zárdára gondolni!

Messzire elkanyarodtam régmúlt időkbe, pedig csak azt szerettem volna megérteni, mitől volt nagymama, a Grossmutter olyan szigorú, rátarti, minden hibát azonnal felrovó asszony. Greif Miksa és Menyhért Mariska frigyéből született, azaz egy tősgyökeres polgár és egy betelepült német család egyesüléséből. Gyermekkorom történései, emlékei szempontjából jelentős esemény Greif Miska és Menyhért Mária házasságkötése, tudniillik a mélyen vallásos Mária gyóntatóatyját, Csikós János plébánost kérte fel, szülei egyetértésével, az esküvői szertartás végzésére, aki akkor hitoktatói feladata mellett számos család lelki irányítója, gyóntató papja is volt.

Szinte baráti kapcsolat alakult ki a plébános és a Greif család között. Így természetesnek tűnt, hogy első gyereküket, egy kisleányt ő keresztelje, magától érthetően Mária névre, mint az édesanyja, és legyen ugyancsak ő a keresztapa is. E felkérést megtisztelésként fogadta főtisztelendő Csikós János. Keresztapai kötelezettségét nagyon komolyan vette, és úgy lelki, mint anyagi támogatója volt élete végéig keresztleányának.

Szóval ezért jelent meg minden szombaton nálunk Bácsi. Nagyapával és nagymamával bevonultak a szalonba, ahova Piroska egy tálcán feketekávét vitt be. Nekünk, gyerekeknek ilyenkor csendben kell lenni, és inkább az udvaron játszani, ha az idő megengedte.

 — Spuri kifele, úrfi! — biztatott Piroska, mikor beoldalogtam hozzá a konyhába.

Az udvaron már várt rám, a szomszéd kerítés tetején ülve a barátom, Mezei Pisti.

— Gyere, Fillér! — hívott. — Huppanj fel ide mellém!

Mezei Pisti, a barátom nyurga fiú volt, az édesapját huszárkapitánynak mondta, de lehet, valami egészen más mesterséget űzött. Lehetett akár főügyész, vagy törvényszéki bíró, vagy rendőrparancsnok is. Mindig szigorú arccal, kihúzott derékkal sétált a kertjükben, de soha sem láttam, hogy egyenruhát hordott volna.

— Hogy te milyen kicsi vagy még! — szólott Pisti barátom, ahogy látta, amint sikertelenül próbálok felkapaszkodni a kerítésre. — Hozzál ki egy hokedlit — tanácsolta.

Ültünk a kerítés tetején, s beszélgettünk mindenféle gyerekes dologról, bár én kényelmetlenül éreztem magam, mondhatnám kicsit féltem, de a barátom elemében volt, hadonászva magyarázott, izgett-mozgott, hogy attól tartottam, az egész mindenség feldől. Közben azt mesélte bölcselkedve, hogy az apukája, aki szerinte huszárkapitány, milyen hőstetteket hajtott végre, hogy aprította az ellenséget.

— De miért nincs egyenruhája? — értetlenkedtem.

Erre zavaros magyarázatba fogott, hogy most titkos küldetése van, el akar fogni egy veszélyes kémet, és ha egyenruhában üldözné, hamar felismerné az és elillanna.

— Béluciii! — harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és a hokedlit, futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. Bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

— Ülj csak le te is a helyedre — szólott nagymama.

Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá. Bácsi intézett mindent. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. Koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat — úgy mondták — elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség, és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”.

Most elküldenek iskolába.

 



Olvasva: 101 alkalommal