Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
A zsák - Negyedik rész
Dezső Ilona Anna, 2016. április 24., vasárnap, 14:21

Illusztráció: saját festmény

 

 

— Nem tudom, ki szórakozik velem, de ez már annyira bosszant, agyon verem azt a semmirekellőt, aki minden nap meglop! — acsarkodik a boltos. — Ma is hiányzik a tejből, joghurtból, de még a túrós ládát is megdézsmálta valaki.

— Nyugodjon meg — mondja az ügyeletes rendőr —, még agyvérzést kap itt nekem. Nem ér az annyit, aprópénz...

— Aprópénz? — képed el a boltos, s hatalmas pocakja szinte ugrik egyet dühében. — Magának lehet, de nekem minden nap fennáll ez az apró kár, tegnap is, előtte is, meg ma is, sok kicsi sokra megy, hát meddig kell ezt eltűrni?

— Miért nem leste meg? Elképesztő, hogy mindenki a rendőrtől várja a megoldást! Elvégre a maga boltja, nem igaz? Honnan annyi ember, hogy minden ajtóba beállítsunk egyet! Hogy lehet, hogy egy hét után se képes korábban odamenni és bentről meglesni, ki lopja meg naponta? — Visszaszívná, de már nem lehet, a boltos köpköd, húsos tokája csak úgy rángatózik idegességében.

— Lopnak állandóan, maguk meg itt meresztik!

— Nyugodjon meg végre, megígérem, küldök egy járőrt hajnalban! — S ezzel a panaszos elcsendesedik.

Alig pirkad, amikor megérkezik a bolthoz, még a tejesautó előtt kinyitja az ajtót, bemegy s vár. Négy óra után megérkezik a tejes, leteszi az árut a rács és a bolt raktárhelyisége közötti szűk helyre, majd becsukja a szitaajtót maga mögött. Pár perc elteltével megjelenik egy vézna kis árnyék, majd még egy, s mire dörzsölni kezdi szemeit, a harmadik is elősomfordál a szenes pincéből. Óvatosan nyitják a szitás ajtót, komótosan leülnek a földre, és megesznek egy-egy joghurtot. Még be sem fejezik, amikor megérkezik a kenyeres is. Gyorsan bebújnak a tejes láda mögé, a félhomályban eggyé válnak azzal. A boltos mindezt szinte megdermedve nézi végig. A kenyeres bedobálja a teli ládáit, kintről felpakolja az üreseket, és már siet is tovább. Hangtalanul kivesznek abból is, csendben majszolnak, majd ahogy előjöttek, úgy tűnnek el a pince mélyében.

A boltos mindeközben szinte kővé dermed. Amint elindulna, máris visszatartja egy gondolat, elvégre, ahol ennyi apró emberpalánta van, ott felnőttnek is lennie kell. A rend őrei meg sehol. A másik percben egészen máshol kalandozik… jaj, az a három kis árny, valahonnan annyira ismerős volt…

Halvány pír jelenik meg az égen, s hol indigóba mártott viasz folyt még az imént, hirtelen élénk nárciszok lengenek. Az érces levegő ide-oda kószál pirospozsgás arcán… könnyes szemmel néz hol maga elé, hol a bolt alatti szenespince irányába. A durva férfi mellkasát megmagyarázhatatlan fájdalom járja át, újra, meg újra lezajlik agyában a hajnalban látott esemény… azok a koszos kis arcok... majd végre rászánja magát, és behordja a ládákat a boltba. Leül a pult mögötti székre, nem bírja felpakolni a tejtermékeket a polcra. Döbbenten nézi az ablakot, ahol épp egy légy járja furcsa nászát, zümmögve repdesi körbe egyik fajtársát. Istenem, gondolja, bár rá az ilyesmi nem jellemző, még a rovarok is szeretik egymást… csak az ember ennyire kegyetlen állat… Míg így töpreng, megérkezik a járőrautó.

— Ma ugye nem járt erre senki sem? — kérdi gúnyosan a rendőr.

— Menjen a csodába! Itt loptak meg a szemem láttára…

— És nem fogta meg?

— Hárman voltak, három gye..., onnan jöttek fel, ni — mutat a szenespince irányába.

— Központ, itt a… — tesz jelentést egyből rádión keresztül a rendőr —, igen, megint meglopták, pedig itt álltam végig a sarkon, egy lélek sem jött, vagy ment el az utcán. Ha igaz a történet, a tettesek a pincében rejtőznek. Segítséget kérek, magam vagyok.

— Na, szép! — mondja a boltos. — Rajtam kéri számon a bátorságot, s magának is csak inába szállt!

— Van villany a pincében?

— Dehogy van, minek lenne? Csak szenet tartok ott, zsákban hozza ki a fuvaros.

— Még jó, hogy mondja, szólok, hogy hozzák ki a nagylámpát is, van nekünk akkora teljesítményű, amivel bevilágíthatjuk akár az egész utcát.

Már jócskán felkúszik a Nap, mire minden felszerelést összekapcsolnak, s a lámpa fénye végre megvilágítja a pince lejáratát.

— Nincs itt senki sem — kiabálja a rendőr —, vagy mégis… Világítson csak ide… Te jó Isten! Jöjjenek, segítsenek, itt van három koszos gyerek!

Lerohannak mindannyian a pincébe. Az áporodott szag torkukba mar. A bejárattal szemközt összekucorodva, pár üres szeneszsák tetején találják a három gyermeket. Csak csillogó szemük árulja el őket, szinte eggyé váltak környezetükkel.

— Hát ti? Hogy kerültetek ide? — kérdi a rendőr.

A nagyobbik, egy kislányforma, készségesen meséli, hogy édesanyja hozta ide. Neki nagyon kell vigyázni kistestvéreit, megígérte.

— Mikor? — kérdi tőle a boltos.

— Nem tudom — jön cérnavékony hangon a bizonytalan válasz.

— Miért nem szóltatok? — Kitűnik, hogy ismerősök neki a gyerekek. — Hát anyátok?

— Ott! — mutat a pici lány egy hatalmas kupac zsákra.

— Ott?!

A szenes zsákok mélyében béke honol. Hol valamikor csak a fekete tőzeg melengette az aljbetont, most néhány nyugtatós doboz veszi fel a harcot a sápadtan villódzó fénnyel. Meg-megbotlik bennük egy fénysugár… majd átugorva őket tovább pásztázza a végtelent.

A zsákból menekülés nincsen…

 

„Őröket is állítottam föléjük, hogy figyeljenek a kürt szavára. De ők ezt mondták: Nem figyelünk!” (Jer.6.17)

 



Olvasva: 265 alkalommal