Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
A zsák - Első rész/2
Dezső Ilona Anna, 2016. április 4., hétfő, 13:11

Illusztráció: saját festmény

 

 

A börtönajtó éles csikorgással nyílik ki, nehéz fából készült szerkezet. Hideg szél csapja meg arcát, még hat óra alig múlt el valahány perccel, és ő máris szabadlábon. Olyan gyorsan adtak ki mindenét az öt órás ébresztőt követően, hogy csak úgy kapkodhatta a sok borítékot. Egyikben ruhái, másikban karórája, személyes dolgai. Aláírás, szabadító levél, azzal majd jelentkeznie kell elszámoltatás végett. Minden egyben, a szőlőszedésért kevéske pénz, a javát még bent elköltötte. Épp annyi, amivel hazajuthat. A sarkon megáll, körülnéz. Ismeretlen minden, annyira megszokta a bezártságot, most kissé bizonytalanul indul el, nehogy elüsse valami autó. Pedig nem is jár az utcán semmi, a hatalmas hóban hamar elakadna minden. Szaporázza lépteit, a buszváróban pár ember, biztosan munkába mennek. A köd a gyár gőzével egyesül, nehezen lehet levegőhöz jutni, hálásan gondol az ő félkész otthonára, ott semmi ehhez hasonlatos kosz nincsen. Alig várja, hogy magához ölelje gyermekeit. Szinte vibrál, ahogyan feleségét képzeletében megérinti. Jön végre a busz, felszállnak, nincsen jegye, a buszsofőr legyint:

— Látom, most szabadult, na jöjjön… — s megengedi a potyautazónak a felszállást. Megmarkolja a sofőr mögötti szék támláját, nem ül le, pedig volna hely bőven. Jól esik az állás, ült eleget az utóbbi másfél évben. A vonatot épp eléri, ott már nyitva a kassza, nem kell bujkálni a kalauztól, első útját rendes emberhez méltóan akarja megtenni hazafele. Alig száll fel, máris jól hátba verik:

— Te vagy az, Jani! — ripakodik rá örömében egy vékonyka ember. Barna Pista az, vele együtt járt iskolába, de jó újra látni őt teljes emberi valójában… s már beszélik is a történteket, húzza elő lapos üvegét a melle feletti zsebéből, s kínálja vele a frissen szabadultat. Eleinte tiltakozik, nem enged a kísértésnek, de a következő megállónál egy újabb cimbora száll fel, az egy másik, külvárosi gyárban adta le a szolgálatát épp. Táskájából hamar előkerül egy üveg finom itóka, az is kínálgatja. Mire a vonat kiér a városból, megtelik a kupé, mindenki ismeri a férfit, örülnek a szabadulásának. Munkásemberek, megkeményítette őket az élet, egész éjjel helytálltak, most jót tesz egy kis szíverősítő ebben a hidegben. Fűtés nincsen, ingázó vonaton minek, állandóan nyitják-csukják az ajtókat. Mire beér a mozdony a faluba, igen nagy hanggal vannak a férfiak, vagy négyen együtt szállnak le Ferivel. Felajánlkoznak, hogy hazakísérik, az hagyja, már nem ura a lépteinek, támogatni kell. Még útba ejtenek egy kocsmát, s még egyet, már azt sem tudja, merre járnak, csak megy, viszik, ünnepelnek. Ismeretlen helyen ébred, mellette egy furcsa kinézetű nő.

— Úristen! — késő bánat, az nyöszörögve átfordul a másik oldalára. Hol van, nem tudja, csak azt, hogy ez itt nem a Mari, s azt is tudja, ha ez kitudódik, biza nagy baj lehet belőle. Gyorsan magára kapkodja ruháit, sajog a feje, sötét van, vagyis már kétségbeesve várakozik a felesége.

Most mit tegyen? Elmondja neki a történteket? Persze az ismeretlen kivételével… Igen, az lesz, határozza el, s már indulna is hazafelé, de az utca is ismeretlen. Fogalma sincsen, hol van. Ez nem lehet az ő faluja, ott nincsenek ilyen rozoga házak. „Putrisor” — jut el a tudatáig —, „akkor ő most”… Igen. S mint akibe belemar egy mérgeskígyó, úgy kezd el futni az utca vége felé. Sehol egy lélek, nagy nehezen kikeveredik a kanyargós utcából, s legnagyobb döbbenetére, annak a végén csak a fehér nagy semmi van, se házak, se út. Vissza csak nem megy, megkerüli a házakat, úgy halad az utca másik irányába, végre egy pislákoló lámpa fényénél megpillant valami állomásféle épületet. Már tudja, merre lehet, de hogyan került a sok kilométerrel arrébb lévő településre, maga sem érti, nem emlékszik semmire. Az apró fehér épület zárva. Más tábla nincsen rajta. Kénytelen várakozni, amíg arra téved valami vonatféle. Teljesen elgémberedtek tagjai, mire végre érkezik a vonat, hajnali öt lehet, telve van munkásokkal, viszi őket a városba dolgozni. Ahogy felszáll, újra belebotlik az egyik előző napi cimborába:

— Na, hallod! Te meg merre jársz erre? Nem mentél haza?

— Mentem volna én — próbálja magyarázni —, csak nem bírtam, vittek, de utána hogyan kerültem ide… fogalmam sincsen.

— Na, ez gáz − ingatja amaz a fejét.

— Elég nagy gáz! Mit fog mondani a Mari? Tegnapra várt! Milyen ideges lehet azóta!

— Kötve hiszem, hogy az annyira várna! — vágja rá felelőtlenül.

— Ezt meg hogyan érted? — húzza fel szemöldökét Jani.

— Hát csak úgy — veszi észre magát egyből.

— Na, ha belekezdtél, mond végig! — s megkapja a grabancát a nyakánál fogva.

— Hát-hát-hát — hápog —, amíg te bent voltál, azt mesélik, sokan megvigasztalták.

Erre irgalmatlan haragra gerjed Jani, s veri fejbe. Az megszédül, nekiesik az ajtónak. Kinyílik az ócska szerkezet, s kiesik rajta. Utána ugrik, alaposan beveri magát a hegyes kövekbe a sínek mentén, de megy, keresi, segíteni akar rajta. Tudja, hatalmas bajba került megint. Megtalálja, bár ne találta volna… épp a szerelvény utolsó kocsija alá esett be. Hallja a vészféket, a mozdony visítva megáll, ugrálnak le az emberek. Megijed, most mindennek vége, elkezd szaladni a faluja irányába, ahogyan csak bír, hiába kiabálnak neki, hogy ne fusson el, jöjjön vissza. Ő biza soha többet nem akar börtönbe kerülni!

 

 

*

 

Lassan hajnali hatot üt a templomóra, de a férjéről semmi hír. Nyugtalanul sétál le s föl a szobában, jó meleget csinált tegnap, de minden hiába. Kedvencét főzte, káposztás cvekedlit, gulyáslevest, pedig sokba került a marhahús, amiből készült. Minden maradék pénzét erre a napra tartalékolta, s most hiába minden, nem jött haza. Biztosan valamiért megfenyíthették. Nem ért a fiatal nő ezekhez a férfias dolgokhoz, másra ugyan mire gondolhatna? Már dél is elmúlik, amikor jön a hír, az éjjel lelöktek egy férfit a vonatról, s az szörnyet halt. Meséli a szomszéd, hogy tőlük kétfalunyira történt. Megnyugszik, hiszen az nem lehetet az ő ura, annak amarra semmi keresnivalója nem lenne. Lassan telik el a délután, s a férfiről semmi hír. A gyerekek is érzik a feszültséget, estére mégis meg kell nyugodni, már ilyenkor nem jön vonat errefelé, már csak másnap jöhet Jani haza. Nincs mit tenni, lefekszik, s álomba sírja magát. Kutyaugatásra ébred, valami hihetetlen recsegés, a szarufa nyikorgó hangja hallatszik a padlásról. Süvölt a szél, vihar kavarja a havat, szinte azonnal jéggé dermed a vére, amint kiszalad az udvarra.

— Istenem! — kiált fel, s fut is a feljáróhoz, de nincsen ott a létra. Valaki maga mögött felhúzta, az ingatag tetőszerkezet recseg, ropog, hiszen egyik irányból sincsen az még bedeszkázva.

— Jani! Te vagy? Jani! — ordítja önkéntelenül, a szíve azt veri, hogy nagy baj van. Fény gyúl a szomszédban, idős ember igyekszik az udvarra:

— Valami baj van? — kérdi, s akaratlanul is felnéz a tetőre.

— Egy nagy zsák lóg a szarufán! — kiabálja, mire Mari hasában jókorát rúg a gyermek.

— Jani!

 

 



Olvasva: 306 alkalommal