Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Tűznyár
Gősi Vali, 2007. július 11., szerda, 18:04



 

Megjött a nyár a tavasz után,

ezerszínűen, derűsen,

s első pillantásra lobbanó,

váratlan vágyként

lecsapott ránk hevesen,

és  forró lávaként égette fel hirtelen

a zsongó,

új létre vágyó,

magát szelíden kínáló

természetet.

 

Erdőt, mezőt, éledő réteket

kínzott, s ítélt szomj-halálra,

s csak kacagott a fuldokló világra.

Cseppet sem bánta,

ha milliárdnyi kéz

hajolt is az ég felé hiába,

hogy az áhitatos imára

legalább a Föld könyörgő emberének

talán megkegyelmez

a tomboló tűznyár,

s majd áldásos,

kenyérmag-érlelő esőre,

hűs hajnalra ébred a megperzselt,

szomjától már ájult,

vízért tátogó természet.

 

Ám a szédült,

kéjesen tomboló nyár

a szomjazó remény után is csak

kacagva, lángnyelvét

csúfolódóan kinyújtva

intett búcsúzót,

és a kiszáradt világban,

- ahol a föld, mint

láztól fekélyes torok,

kínjában néhol már megrepedt -

még új lángszerelmet gyújtott,

s perzselt vadul tovább.

 

Majd lángja váratlan' végsőt lobbant,

s belehalt saját, izzó hevébe,

ahogy a friss, nyári zápor

a forró, kiszáradt föld szomját

könnyesőjével oltva elérte,

s nyomában csak hullt, hullt a zápor

rétekre, földekre, mezőre,

mint szerelmesek könnye beteljesült,

mámoros szerelmükre,

míg egy ütemre nem dalol a lelkük:

végre..., végre!

 

 



Olvasva: 398 alkalommal