Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Jaj, ne már…
Pulai Éva, 2014. szeptember 9., kedd, 15:51

Poligráf

 

 

Meleg, nyári szellő játszott a lány hajával, míg ő vezetés közben BMW cabriojából azt nézte, hol állhatna meg kedvenc étterméhez legközelebb. Fáradt volt és éhes, pedig még az új szálloda edzőtermébe is el akart menni időpontot egyeztetni az trénerével, s édesanyjának is megígérte, hogy elkíséri egy új Chanel összeállítást vásárolni. Este pedig vacsora a lányokkal az ARAZ-ban… Most egy csepp kedvet sem érzett a találkozóhoz. Lehalkította a zenét, várt a kikapcsolással, még végighallgatta kedvencét, a One Direction, What Makes You Beautiful című számát — remélte, a következő koncertjükön ott lehet —, s beállt a szálloda parkolójába.

Az étterem teraszán nem hogy a megszokott asztala nem volt szabad, de mindegyiknél ültek. Élvezték ebéd és beszélgetés közben a gyönyörű panorámát, nézték a Dunán úszó hajókat. Ő most kimarad ebből, szép ajkait lebiggyesztve ment, hogy bent keressen helyet.

Ahogy elhaladt a „törzsasztala” mellett, egy fekete szempárral találkozott a tekintete.

— Pár perc, és megyek, de ha nem zavarlak addig, nyugodtan ülj ide a megszokott helyedre.

Megtorpant. Talán ismeri ezt a jóképű fiút, vagy volt már a társaságukban? Honnan tudja, hogy ez a megszokott asztala? Miután tekintete végigfutott rajta, csinos vállát megrántva úgy döntött, leül mellé. Érdekes… Ingét, nadrágját, cipőjét, karóráját nézve, egyetlen márkát sem ismert fel, mégis megfelelt az ízlésének, amit látott. Elegáns — bólintott magában elégedetten.

— Fáradt vagy? — kérdezte a fiú, miután udvariasan felállt, s széket kínált a lánynak.

— Igen, kicsit… Sok helyen voltam ma — mondta, miközben csodálkozva figyelt.

Ennyire látszik rajtam? — fürkészte a másik tekintetét. Mintha arany csillámok, pikkelyek csillogtak volna a fekete szemek íriszében.

— Merre jártál? Ahol a madár se jár? — nevetett a fiú — Bocs a viccért…

A lány rendelt egy könnyű ebédet, és egy hideg üdítőt kért hozzá. Mintha meg sem hallotta volna a kérdést, telefonján kezdett lapozgatni. De egy pillanat múlva a készülék kijelzője elsötétült, és semmit nem tudott vele kezdeni. Nem értette, mi történhetett, reggel vette le a töltőről, új, egy hete kapta édesapjától…

— Eddig ez nem az én napom! — fakadt ki bosszúsan.

— Miért, mi történt eddig ma veled? Nem úgy tűnik, mintha bármi is másképp alakulhatna, mint ahogy te szeretnéd. S talán segíthetek is…

— Miért, te vagy a mesebeli, kívánságteljesítő aranyhal? — kérdezte nevetve a lány.

Közben a pincér hozta a megrendelt ebédet. Ízlett neki a felszolgált divatos finomság.

— Ki tudja… — mosolygott a fiú — De szívesen beszélgetek veled, s akkor nem hiányzik majd a telefonod. Szeretted kiskorodban a meséket?

— Igen, de nagyon régen nem mesélt nekem senki — válaszolt elgondolkodva a lány, két falat között. — Nagyapa, ő mesélt nekem sokat! De hét éves voltam, amikor meghalt. Nagymama más volt… Igazi úrinő. S mintha az egy foglalkozás lett volna, azt a viselkedést tanította nekem is. Mit illik, mit nem, hogy kell öltözködni, mire kell figyelni, milyen iskolába járjak, még azt is, hogy kik legyenek a barátaim. A szüleim nem értek rám. Apa az üzlettel volt elfoglalva, anya pedig őt segítette. Tárgyalások, estélyek, fogadások…

— Ó te szegény — mondta komolyan a fiú.

S bár a lány fürkészte tekintetében, hangjában a cinikusság legapróbb jelét, de nem lelete.

— Reggel, a Londonban vásárolt új cipőmet vettem fel. Nem kellett volna anyára hallgatnom. Hozzá illik, és szereti Sergio Rossi platformos cipőit, de nekem már most délben nagyon fáj benne a lábam. Milyen jó lenne egy kényelmesebb fazon, például Bergdorf Goodmantől…

— Nem teljesíthetetlen a kívánságod — nevettek rá az arany-fekete szemek.

— Éééés… — folytatta a lány, s kuncogott, jelezve, benne van a játékban — Délelőtt a fodrásznál, műkörmösnél is voltam. Tudod, mondtam Annának, hogy próbáljuk ezüstösebb szőkére festeni a hajamat, tegyen bele neon árnyalatú tincseket, és vágjon egy kicsit rövidebb fazont. Hát, ahogy a tükörbe néztem, bosszúsan láttam, hogy nem sikerült eltalálnia a nekem tetsző színeket. Ennyi erővel lehetne kék is a hajam! A hossza sem tetszik. Olyan tizenkettő egy tucat lett. Az sem látszik, hogy fodrásznál voltam — melegedett bele a lány a panaszkodásba.

A fiú csak nézte komolyan, időnként bólintott, és halkan hümmögött is hozzá, de a szája sarkában mindig ott volt egy kedves mosoly.

— És a körmös? — kérdezte együtt érzően.

— Á — legyintett a lány —, túl rövidek lettek a körmeim, s ezen annyira felbosszantottam magam, hogy már nem is szóltam, hogy a lakkokból nagyon világos árnyalatot választott Nikolett — szép ajkai szinte pengekeskenységre záródtak, sarkai lefele görbültek, mint egy durcás kisgyereknek.

— És — melegedett bele a lány a délelőtt eseményeinek elmesélésébe — ha legalább lenne Pesten is egy Helmut Lang, vagy Alexander McQueen üzlet… Olyan jó lenne egy kicsit változtatni a ruhatáram stílusán. Anyától fára tudnék mászni, mert mindig ő akarja megmondani, hogy hol és mit vegyek, és hova kell elmennem, mert nem mindegy, hogy hol, kivel látnak, mit szólnak apa üzlettársai, meg nagymama…

— Falra. Nem? — szólt közbe a fiú.

— Hogy? Nem értem…

— Azt mondtad, fára mászol. S erre kérdeztem rá. Nem falra akarsz mászni anyukád dirigálásától?

— Hm. Teljesen mindegy. Az a legkisebb problémám, hogy falra, vagy fára másszam — rántotta meg szokása szerint vállait a lány. Azt még látta, hogy a fiú egy nagyot sóhajt, s hallotta, amint azt mondja:

— Rendben, legyen úgy!

A következő pillanatban, mintha erősebben fújt volna a szél… Döbbenten kapaszkodott. Mibe is? Persze, hogy egy fába, mert már azon ült. Valahol a Népligetben. Fekete, hosszú körmei úgy mélyedtek a fa kérgébe, mintha soha nem akarná elengedi a biztonságot adó ágat.

Nevetett — nem is emlékszik, mikor nevetett ilyen felszabadultan —, s végignézett magán.

Minden stimmelt: kényelmes bakancs, kakastaréj fazonú haj — biztos, hogy kék a színe is —, két oldalt felborotválva. De a ruha, a ruha! Ha fekete is, legalább Jimmy Choo fashion.

Nem tudta abbahagyni a nevetést. Hallotta már, hogy apjára az üzlettársai azt mondják, bizniszpunk. Hát ő lesz a második punk a családban.

Nagyapjára gondolt, s a mesékre… Melyikben is volt az a versike: „Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna…”

 

Egy kisfiú a Duna parton felnézett a kavicskeresgélésből. Aranyos villanást látott a víz felszínén, amit egy csobbanás hangja kísért. „De jó lenne, ha a mesebeli aranyhal úszna erre!” — gondolta, s elképzelte, mit is kérne tőle.

 

 

 

 

(Kép forrása: hairtopstyle.blogspot.hu)

 



Olvasva: 477 alkalommal