Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Nagy Ignác
H.Pulai Éva, 2013. október 7., hétfő, 17:03

Nemcsak a nagy írók, nagy költők lehetnek nagy jelentőségűek egy nemzet irodalmi fejlődésében.

 

 

 

 

Nagy Ignác (Keszthely, 1810. október 7. – Pest, 1854. március 19.) író, szerkesztő, a Kisfaludy Társaság tagja és az MTA levelező tagja.

Szépírói és műfordítói tevékenysége mellett nagy jelentőséggel bírnak az általa szerkesztett irodalmi lapok és könyvsorozatok.

 

Középiskolai tanulmányait 1819–20. Gyöngyösön, 1822-ig Újvidéken, azután Baján, Pécsett (hol Garay és Frankenburg voltak iskolatársai; innét betegeskedése miatt atyja hazavitte), majd Budán folytatta tanulmányait. Neveltetése, saját nyilatkozata szerint, német volt. 1829-ben a pesti egyetemre logikusnak iratkozott be, hol atyja egy elszegényedett öreg házaspárnál Halmyéknál vett ki számára lakást, s az ifjú beleszeretett Halmyék rendkívül szép és művelt leányába Karolinába, s a magyar irodalomért lelkesedő magyar leány is erősen buzdította az ifjút annak megismerésére. Nagy Ignác ekkor minden addigi irodalmi kísérletét megsemmisítette, lemondott a német írói ábrándokról és magyar író lett.

 

1831. október 10. a királyi kamaránál lépett hivatalba mint gratuitus practicans. 1833-ban practicans stipendiatus lett 80 forint évi ösztöndíjjal. A minősítési táblázat szerint tehetséges és szorgalmas volt; nyelvismeretei: magyar, német, latin, olasz és horvát, később a francia és angol nyelvben is tökéletesítette magát. Ekkor nőül vette Karolináját atyja tudta nélkül; (atyját, midőn Pestre utazván, ezt megtudta, gutaütés érte s a nélkül, hogy fiának megbocsátott volna, 1837. ápr. 4. meghalt). Lehet, hogy ezen családi tragédia tette olyan komollyá egész életére Nagy Ignácot, legalább több kortársa állítja, hogy sohasem látták mosolyogni. Hivatalában lassan haladt előre, 1835-ben accessista lett s 1838-ban ingrossistának (számjegyzőnek) nevezték ki. Fizetése, mint maga mondja, 450 forint volt és ingrossista maradt 1848-ig, mikor pénzügyminiszteri fogalmazó lett (1848. végéig).

 

A Magyar Tudományos Akadémia 1840. szeptember 5-én választotta levelező tagjai sorába; a Kisfaludy Társaság tagja lett 1842. jan. 22.; a társaság egyszersmind segédtitkárrá és pénztárnokká is megválasztotta, mely hivatalait 1845-ig viselte. A Nemzeti Színház drámabiráló választmányának is tagja volt. 1849 elején Budán maradt és a Pesti Hirlapnak volt levelezője, de a lap még jan. végén betiltatott. Ezután többnyire betegeskedve töltötte idejét, mígnem a májusi ostrom elől Soroksárra vonult és csak októberben költözött vissza Pestre; ekkor, mint nem kompromittált egyén, hírlapkiadási engedélyért folyamodott, azt meg is nyerte s a Hölgyfutár című szépirodalmi napilapot november 15-én meg is indította. Már ekkor ritkán hagyta el lakását, azonban míg betegsége, a hátgerincsorvadás, engedte, megszokott színházlátogatását folytatta.

 

Cikkei, beszélyei, költeményei, színművei a következő hírlapokban, folyóiratokban és évkönyvekben jelentek meg: Regélő (1833–34. költemények, adoma, ballada s beszélyek); Rajzolatok 1835–36. beszélyek, humoreszkek, útirajzok és apróságok); Társalkodó (1835–37. beszélyek, humor és más czikkek, költ., 1836. szept.-től a lap segédszerkesztője); Jelenkor (1837. A fővárosi újdonságok első rendes rovatát ő alapította meg hirlapirodalmunkban és ő volt e lapnál a fővárosi élet első krónikása; ő mindig a Széchenyi eszméinek híve volt); Hajnal (1838); Athenaeum (1838–43. beszélyek, könyvism.); Részvét Gyöngyei (1838. A hősök, ered. vígj. 1 felv., N. I. vígjátékai közt Sobri cz.); Emlény (1841); Nemzeti Almanach (1841. Vendégszerep, vigj. 1 felv., 1852. A vetélytárs, ered. vigj. 1 felv.); Kisfaludy-Társaság Évlapjai (IV. 1844. Az agglegény, torzkép az életből, székfoglaló); Szivárvány (1844. torzkép); Aradi Vészlapok (1844. életkép); Budapesti Hiradó (1844. júliustól, mikor a lap megalakult, N. is munkatársa lett és a fővárosi újdonságokat Budapesti Hírharang czímen Q jegy alatt folytatta; eleinte minden számba írta, aztán hetenként kétszer, 1846-tól háromszor, 1847. nov. a B. Hiradó szerkesztősége az országgyűlés alatt Pozsonyban székelt, de N. Pesten maradt és tovább írta ujdonságait, 1848. márcz. írta az utolsó hírharangot); írt a Pesti Divatlapba (1844–48), az Életképekbe (1844–45., Ármány és szerelem, farsangi tréfa. 1847–48); a Honderűbe (1844., 1847), a Budapesti Divatlapba (1848.); a Pesti Hirlapba (1849. jan. 3–23-ig tudósítások); a Hölgyfutárba (1489. beszélyke, 1851. 188–199. sz. Bizalmas jegyzetek, 258. sz. Előfizetési kiáltvány, 1854. 55. sz. Nyilatkozathoz és a Hirharang cz. rovatot folyton írta); Losonczi Pönix (I. 1851. Ünneplések).

 

A Hölgyfutár szépirodalmi napilap címlapja 1850-ből

 

 

 

Műfordításai:

 

Ruy Blas, dráma öt felv. Hugo Viktor után ford. Buda, 1839. (Szinműtár I. 1. Ism. P. Divatlap 1846. 1. sz. Először 1845. decz. 29. Kézirata 1839. censurai példány a m. n. múzeumban).

A növendék, vígj. négy felv. Amália szász kir. herczegnő után ford. a m. tud. társaság költségén. Buda, 1840. (Először és utoljára adatott a nemzeti szinházban 1839. július 15.). (Szinműtár I. 12.).

Születésjog. Dráma öt felv. Bulwer után ford. Buda, 1841. (Szinműtár II. 1.).

Hugo Viktor, Szív és trón, dráma négy felv. ford. Buda, 1841. (Szinműtár II. 4. Tudor Mária cz. először Budán 1836. jún. 9., 13., aug. 30., Pesten nov 4. Ism. Honművész 1836. 48., 90. sz., P. Divatlap 1846. 30. sz. Kézirata 1840. censurai példány a m. n. múzeumban).

Scribe, Egy pohár víz, vígj. öt felv. ford. Buda, 1841. (Szinműtár II. 9. Először 1841. máj. 16.).

Pellico Silvio, Morus Tamás, dráma öt felv. ford. Buda, 1841. (Szinműtár II. 12.).

Scribe, Láncz, vígjáték öt felv., ford. N. és Vajda Péter. Buda, 1842. (Szinműtár III. 33. Először adták 1842. márcz. 5.).

Töpfer Károly, Hagyjatok olvasnom, vígj. egy felv. R. után ford. Buda, 1841. (Szinműtár III. 36. Először 1839. szept. 6.).

Töpfer Károly, Falusi egyszerűség, vigj. négy felv., ford. a m. tudós társaság költségén. Buda, 1842. (Szinműtár III. 41. Először Pesten 1839. máj. 6., 12., 28., aug. 12.).

Bayard és Vanderburch, A párisi naplopó, vígj. két felv., ford. Dunkel szerint. Buda, 1843. (Szinműtár IV. 46. Először Pesten 1839 ápr. 30., szept. 11, 1840 szept. 14).

Schiller Fridrik, Fiesko, szomj. öt felv. Buda, 1843. (Szinműtár IV. 50. Először Budán 1836. aug. 27., Pesten 1839. aug. 27.).

Bayard és Théaulon, Agg szinész és leánya, Both szerint ford. Buda, 1843. (Szinműtár IV. 53.).

Schneider L., Az ikrek, vígj. négy felv., ford. Buda, 1843. (Szinműtár IV. 56. Először 1840 máj. 4.).

St. Roche. Palzownő után németből ford. Pest, 1843. Négy kötet (Külföldi regénytár III–VII.).

Soroksári János, tüneményes vígj. két felv. énekkel és tánczczal (előadták Budán 1835. okt. 22.; Ism. Honművész 87. sz.);

Véletlen találkozás, vígj. egy felv., Lotz után ford.;

Mazeppa, dráma öt felv. Slovaczky Gyula után ford. (először a nemzeti szinházban 1847. decz. 13. Ism. P. Divatlap 1847. 51., 52. sz,):

Mária Magdolna, szinmű, Hebbel után ford. (előadatott Pesten 1848. aug. 15., a három utóbbinak kézirata a budapesti nemzeti szinház könyvtárában van).

 

Művei:

 

Egyesüljünk, vígj. négy felv. Buda, 1839. (Szinműtár I. 4.).

Uracsok, arszlánnők : Budapesti életképek, 1840-1848. Válogatás Nagy Ignác műveiből. Bp. Magvető, 1980. Az elektronikus szövegváltozat a MEK-ben

 

Kéziratban:

 

Argyrus királyfi, tüneményes életkép négy rámában, előrajzzal és utóábrázolattal. Buda, 1840. (Kézirata 1839. censurai példány a m. n. múzeumban N. I. vígjátékai közt Rontó Pál cz.).

Az életuntak, vígjáték öt felv. Buda, 1840. (Eredeti játékszín 10.).

Beszélyek. Bpest, 1843. Három kötet. (Nagy Ignácz munkái I–III.).

Tisztujítás, vígj. négy felv. Bpest, 1843. (Eredeti Játékszin 11. 1842-ben a m. tudom. akadémia által száz aranynyal [Teleki-díj] jutalmaztatott. Először adták Pesten a nemzeti szinházban 1843. aug. 5., 12-szer aug 29-ig, 1849 febr. 26-ig, azután 1882 aug. 17. Ujabb kiadása: Bpest, 1878. Olcsó Könyvtár 44. Kézirata censurai példány a m. n. múzeumban).

Torzképek. Bpest, 1844. Négy kötet. (Nagy Ignácz munkái IV–VII. Négy czímképpel és rajzolt borítékokkal. I., II. rész 2. kiadás. Bpest, 1845. Megjelenésükkor 1844-ben már 2000 példányban terjedtek el).

Magyar titkok Bpest, 1844–45. Tizenkét füzetben, 12 kőnyom. képpel és rajzolt borítékokkal. (Ismertette a Pesti Divatlap 1845. II. 12. szám).

Bors és paprika. Összeszitálta és kitálalta Gyömbéry Darázs Jónás. Négy tál. Bpest, 1845. Négy tál. Négy kötet. (Adomák).

Hajdan és most. Budapest, 1845. Két kötet. (Nagy Ignácz munkái VIII., IX. Beszélyek. Ism. Irodalmi Őr 1845. 1., 2. sz.).

Menny és pokol. Pest, 1846. Három füzet. (Rajzolt szines borítékokkal. Ism. P. Divatlap 1845. II. 29., 30. sz.).

Szúnyogok. Pest, 1848.

Nagy Ignácz vígjátékai. Bpest, 1852. (Egyesüljünk! Vígj. három felv., előjátékkal, Sobri, vígj. egy felv., Rontó Pál, tüneményes életkép négy rámában, Vendégszerep, vígj. egy felv., Életuntak, vígj. öt felv., Vetélytárs; vígj. egy felv., Tisztújítás, vígj. négy felv., Ármány és szerelem, vagy vadaskerti zendülés, farsangi tréfa egy felv.).

Mátrai rabló, dr. három felv. (Először előadatott Budán 1835. júl. 11., többször nem került szinre. Ism. Honművész 58. sz.);

Vasorrú bába, tünem. vigj. három felvon., zenéje Faller Miklóstól (később Árgyrus királyfi czímmel);

 

Szerkesztette a Szinműtárt Budán 1839–43-ig, melyből négy kötetben 56 füzet jelent meg 56 színművel; a Külföldi Regénytárt Pesten 1843–44-ig 23 kötetben; az Új Külföldi Regénytárt 1844–46-ig Pesten tíz kötetben és a Hölgyfutárt 1849. november 15-étől haláláig. (Tóth Kálmánnak Huszár család cz. költeménye közléseért 1850. aug. három havi börtönre ítéltetett, de egy hét múlva szabadon bocsátották és lapja ismét megjelent szeptember 13.).

 

 

 

Szemelvények a "Budapesti Hírharang"-ból

 

1844

 

(július 4.) A harangszó nagy és fontos szerepet játszik a világban, következésképp Budapesten is. Éjjeli 3 órakor emlékezetébe hozza a lakosságnak, hogy a törököktől már megszabadultunk; de akkor még minden ember alszik, az emlékeztetést senki nem hallja, s így nem csoda, hogy ügyeink egy része ugyancsak törökös modorban folytattatik. Négy vagy öt órakor azt jelenti a fővárosi lakosoknak a harangszó, hogy még legalábbis négy vagy öt órát alhatnak. Ezután már számos misére szólítja minden oldalról a híveket, hol áldásért könyöröghetnek, hogy ezentúl minden polgári kötelességök- nek kissé jobban felelhessenek meg. Tizenkét órakor ebédet tálaltat a szorgalmasoknak; mások többnyire más órában esznek. Délután temetésekre konganak, s ezekről jobb hallgatni, mert előbb-utóbb úgyis ránk kerül majd a sor. Esti nyolc vagy kilenckor arra int, hogy hazulról el kell takarodni, s az éj nagy részét mulatságokban tölteni. A vészharangot nem is említjük meg, mert az tüzet vagy vizet jelent, s ettől, kivált politikai lapban, minden józan ember irtózik. S ha már ennyire használtatik a harangszó, tehát nem látjuk át, miért ne közölhetnők mi is amellett híreinket! - Ha szerencsétlenséget közlünk, a kis harangot használandjuk, mert az effélék úgyis többnyire siker nélkül említtetnek meg, habár a világ valamennyi harangját kongatnók is. - Nemes tettekre nagy harangunk szólaland meg, mert ezek ritkák, mint a nagy halott. - Ha gazságnak jutunk nyomába, háromszor húzzuk meg fölötte a lélekharangot. - Midőn érdekes újdonságot nem tudunk, akkor egyszerre valamennyi harangot összevissza húzzuk, hogy legalább zajt üssünk, s majd elhiszik azután, hogy derék divatszerű politikusok vagyunk. - Ha nemzetiségünket valaki veszéllyel fenyegeti, tüstént meghúzzuk a vészharangot, és ő lássa azután, miképp szabadul a hínárból! - Párthoz tartozunk ugyan, de azért híreinket mégsem fogjuk pártharanggal kísérni, hanem az igazságot mindenki fiának nyíltan szemébe mondjuk. - Végre, ha Elszler kisasszony még egyszer Pestre jő, akkor nem harangozunk, hanem a nagypénteki kereplőt fogjuk forgatni, mert őlebegősége sok tisztelt hazánkfiának erszényét nagyböjtre juttatja. - Úgy hisszük, hogy beharangozásnak ez elég, s azért most már bízvást dologhoz foghatunk

 

(július 14.) Miben különböznek egymástól Budapesten a magyarok és németek? Abban, hogy a németek magyarul tanulnak, s a magyarok németül beszélnek.

 

(július 23.) Hajóhidunk budai végén ladik van fölállítva azok kiszabadítására, kik Dunába esnek. Kéretnek tehát mindazok, kiket a szerencsétlenség e célra kiszemelt, hogy mindig csak a budai oldalon szíveskedjenek Dunába esni, mert ott azután könnyen kifogathatnak, miképp az múlt szerdán is bebizonyult, midőn négy szerencsétlen közől egy csakugyan kifogatott, minthogy a csolnak maga erejétől nem bírt tüstént megindulni, a révészeket pedig csak nagy bajjal lehetett összekolompolni, noha egy emberéletért huszonöt forintot fizet az illető hatóság.

 

(augusztus 4.) A német színház előtti tér tagadhatatlanul szép lehetne, ha akarnák azok, kiktől függ, hogy csakugyan szép legyen, de mennyi mindenféle bajt láthatni ott! Már maga a fagylalda sem igen díszesíti a tért, mert nincs közepén, és nem felel meg nagysága arányának. A kövezet oly rossz, hogy lábficamítás nélkül alig haladhatni rajta keresztül; a német színház egyik szögletéből orrcsavaró bűz terjed el a téren, mit kétlábúaknak kell tulajdonítani; hát még a négylábú lovak! A tér nagyobb részét bérkocsik foglalják el, s ezek lovai gyakran majd-majd térdig állnak szemétben és ganéjban, s közel ezekhez a fagylalda, hol csinos hölgyek és urak ülnek. Szeretnők tudni, miért nem lehet a bérkocsisokat arra kényszeríteni, hogy legalább nyáron mindennap rendesen tisztíttassák el szemetjöket. - Múlt csütörtökön a pesti partról egy némber Dunába esett, de azonnal kiszabadíttatott, mely tény már csak rendkívülisége miatt is följegyeztetést érdemel.

 

(augusztus 27.) E napokban az Angol királyné vendéglő szénakamarájában tűz támadván, azonnal a német színházba siettek vízipuskáért, melyet azonban a gondviselő az igazgató engedelme nélkül nem akart kiadni, ámbár ott tűztől nemigen lehet tartani, miután különben is minden vizenyős benne.

 

1846

 

(március 5.) Pesten nemrég egy nagy ház épült, melynek istállójában a teljes című lovak márványjászolból fognak enni; átellenben egy szegény embernek pörkölthús-maradékot ajándékoztak, mit ő kalapjából evett meg a pompás épület előtt.

 

(április 26.) A fürdői időszak Budán megnyílt, s nagy megütközéssel tapasztaltuk, hogy a fürdőkben még soha nem csoportozott annyi megnevezhetetlen némber, mint most. A szó teljes értelmében elállják a folyosókon a férfiak útját, s nemcsak szemmel, hanem szájjal is vakmerően szólítják meg, hogy jobb érzésű hölgyek alig fogják botrány nélkül fürdőinket meglátogatni. Azt hallottuk, hogy Bécsben férfiak s némbereknek együtt fürdeni tilos; nem tudjuk, lehetne vagy kellene-é ezt nálunk is divatba hozni; de annyit világosan érzünk, hogy legalább a nyílt botrányt kellene megszüntetni, ha talán magát a tényt nem lehet vagy nem tanácsos kikerülni. A pesti rendőrségnek sikerült a főbb utcákat nyílt botránytól megtisztítani, miért nem lehetne tehát ezt Buda néhány fürdejében is, különösen pedig a leglátogatottabban eszközleni? Ezen megrovásra igen sok fürdő-látogató által szólíttattunk föl, s kívánjuk, hogy ne legyünk kénytelenek megrovásunkat élesebben ismételni.

 

(október 4.) Buda csakugyan erősen magyarosodik, világosan bizonyítja azt többi közt ezen fölírás is, melyet a Virág utcában olvastunk: "Itten Schütte- menyek, regel 7 oratol egész oraik Estve fel lehetattni". Fogadni mernénk, hogy az, ki e fölírást készíté, rövid idő múlva a drámaírók táborába fog állani, s csakhamar keserű neheztelésre fakadand, hogy még nem választatott meg a tudós társaság tagjává! - A Servita téren téli ablakokat raktak be, s egyet szépen lecsöppentettek az utcára, mely oly közel zuhant le fejünk mellett, hogy a harangozás könnyen kiharangozássá válhatott volna. Máskor inkább csak a szobában kell az ablakokat összetörni, ha már éppenséggel gazdagítani akarjuk az üvegeseket.

 

1848

 

(február 22.) Az állandó híd láncait a pesti oldalon kezdik már berakni; a tolongó nép közt egy öreg polgár is szemlélgeté e működést, és sóhajtva szóla: "Minő gyönyörű munka ez, beh kár vele vesződni, hiszen az első török háború alkalmával bizonyosan lerontják a törökök, s a láncokat a szerencsétlen keresztyének megkötözésére fogják használni". Jó, hogy e veszélyre korábban nem figyelmeztetett valaki, mert úgy alkalmasint lánchíd nélkül maradtunk volna. Félünk, hogy e hír le fogja nyomni a részvények becsét. - Egy roppant pesti ház tulajdonosa, most zabon háromezer forintot vesztvén, három napig tanakodott magában: miképp üthetné helyre e csorbát? Megvan, gondolá, és lakosit egyenkint magához hívatá, s a szállásbért jövő gyertyaszentelőtől kezdve összesen négyezer forinttal emelte magasbra. Ez nem tréfa; a ház sarokház, és közelebb van a német színházhoz, mint a magyarhoz.

 

 

Szigethy Gábor

Az életképíró Nagy Ignác

(részletek)

 

Tudott mesélni. Fantáziájának fegyelmezetlen csapongása vezette tollát, kanyarodott a történet, amerre az ihlet kacér pillanata sodorta, mind váratlanabb s hihetetlenebb irányba.

Érzékeny újságíró volt; fiatal korában órákat töltött az utcán, kávéházban, emberek között, s figyelt, hallgatott, emlékeket raktározott. Érdekelték az emberek, utcai események, bevásárló cselédek, piaci nagyságos asszonyok, gyufaárus suhancok, zsebmetszők, alkalmi tolvajok, koldusok, kéregető lusták, éhező szerencsétlenek, ostorukat pattogtató kocsisok, goromba hídvámosok – a pesti utca forgataga. Izgatták az áruk, az árak, a könyvkiadás, a közlekedés, az utcák tisztasága, tisztátlansága, a színházi világ pletykái, színésznők kalandjai, a furfangos házasságtörések, fondorlatos leányszöktetések, az adócsalások, váltóhamisítások: Budapest élete.

 

Életművében a romantikus szépíró és a realista újságíró látásmódja keveredik, ötvöződik: A negyvenes évek fordulóján: szerencsésen. Ami életművéből maradandó, ekkor írja. A romantikus szépirodalom s a realista újságírás ötvözetéből születik a kor irodalmi műfaja: az életkép. Nagy Ignác mint életképíró lesz kortársai között a legkiválóbb, s legjobb életképei ma hiteles források a reformkor utolsó évtizedének megismeréséhez.

Ha fellapozzuk a Jelenkor megsárgult lapszámait, elénkbe tárul Nagy Ignác újságírói pályafutása. A műfajteremtő út, amelyet végigjárt.

1837-ben lett a lap dolgozótársa. Maga így ír erről: „1837. évi március 20-án mint segédszerkesztő a Jelenkor mellett szerződésre léptem Helmeczyvel, s azóta Spanyolországot, Angliát és Franciaországot fordítom, s a Budapesti Napló-t írom.” […]

Nagy Ignác, ha ideje, ereje engedi, egyéni ízeket lop a szürke híranyagba. Egy-egy apróságot szellemes körítéssel nagyít, az árak emelkedéséről méltatlankodó hangnemben tudósít, s ha nincs izgalmas hír, szerét ejti – a lap hitelének csorbítása nélkül –, hogy izgalmat keltsen: „mondják, a külvárosban borzalmas gyilkosság történt” – kezdi a beszámolót. Borzalmas gyilkosság – erre minden újságolvasó kíváncsi, hol, mikor, hogyan. Nagy Ignác megjegyzi: „mindazonáltal a hír nem tekinthető bizonyosnak” – tehát lehet e hír akár koholmány. De azért részletesen elmeséli ha koholmány, ha nem – izgalmas érdekesség. (Később mesterien s tudatosan fokozza az izgalmat, több lapszámon keresztül nyújtja a hírt, mint például a Rókus-kórház mögött talált levágott emberfej esetében. Utólag s egyben olvasva a többszöri híradást, joggal úgy érezzük: Nagy Ignác szándékosan tördeli szét a beszámolót, újabb s újabb fordulatot adva a történetnek. Az olvasó várja: vajon az új lapszámban mit tud meg a levágott emberfejről, s végtére komikus vagy tragikus fordulattal zárul-e a történet. Nagy Ignác páratlan találmánya: a folytatásos híranyag!)

1838. június 20-án új rovat indul a lapban: Budapesti Napló. Június 23-án az aláírás: N. I. Ez már újságírás, Nagy Ignác szellemi terméke. Igaz, nem egyértelműen az. Csak az első közlés alá kanyarítja oda nevének kezdőbetűit, később kézjegyet sem használ, s nem mindig ő írja a rovat anyagát. (1840. május 13-án E. H.; augusztus 22-én S. F.; 1841 őszén többnyire Varga Soma.) Ebből olykor kellemetlen bonyodalmak származnak. 1840. november 14-én N. I. aláírással jelenik meg a rovat s csillag alatt, a lap alján a következő megjegyzés: „Nyilatkozat. Miután a t. közönség nagy része előtt ismeretes, hogy a Jelenkor Budapesi Napló-ja számára a játékszíni mutatványokrul rendesen én szoktam írni, tehát minden támadható félreértés vagy balmagyarázat elkerüléseül szükségesnek látom nyilvánítani: miszerint a, Jelenkor 90. számában a november 3-i játékszíni előadásról, ti. Lúdas Matyi bohózatról, sem a szerkesztő tulajdonos, ki okt. 27-tül november 8-ig itthon sem vala, sem én nem írtam, és azon este színházban sem voltam. Pest, november 10-én 1840. Nagy Ignác.” Nincs okunk kétségbe vonni Nagy Ignác állításának igazságát, s ma már lehetetlen kideríteni, milyen szájról szájra járó pletyka, álhír, balítélet késztette őt e helyreigazító nyilatkozat megtételére. Mindenesetre bizonyíték: nem mindig Nagy Ignác írta a – csak neki tulajdonított – Budapesti Napló olvasókat vonzó híradásait, beszámolóit, érdekességeit.

[…]

Ügyes újságíró volt Nagy Ignác. S a Jelenkor általa írott rovata népszerű az olvasók körében. Amikor 1844 nyarán átszerződik a Budapesti Híradó-hoz, s megindítja Budapesti Hírharang című rovatát – amelyet csak ő ír, s állandó kézjegye hitelesít! –, már egy egész újságot tart életben szellemes híreivel. (Vahot Imre a külföldön utazgató Erdélyi Jánost 1844. augusztus 19-én levélben arról tudósítja, hogy a Budapesti Híradó bukdácsol, s csak a Hírharang „tartja benne a lelket”. Még négy évig bukdácsol a Budapesti Híradó, de tény: miután 1848. március végén Nagy Ignác elköszönt olvasóitól, s megvált a laptól, a Budapesti Híradó-nak alig maradt olvasója, és – két hónap múlva megszűnt.)

Nagy Ignác 1838 után a legjobb tollú újságíró Pesten. Hírei, pletykái, beszámolói nem csupán érdekességek, de szellemesen, egyénítetten megfogalmazott írások, kellemes, néha hátborzongató s fogvacogtató olvasmányok. S hitelesek – ez legfőbb értékük. Temetőkertbeli szörnyűségek, kórházi állapotok iszonyata, utcán targoncán tolt halott – nem hallomásból merített furcsaságok; Nagy Ignác látta a biedermeier Budapestet.

[…]

Ha ma Nagy Ignác fanyar, rosszkedvűen nevettető vagy megrettentő híreit olvassuk, hamar szertefoszlik a rózsaszínű biedermeier Budapest szép legendája. Feltárul előttünk a múlt századi főváros hétköznapi, kendőzetlen arca a cukrozott vattafelhők ködéből előbukkan a pesti por és sár.

A Budapesti Hírharang a reformkor utolsó évtizedének mindennapi krónikája. Nem rózsaszínű, de hiteles krónika.

Mai értéke épp ez: fénykép s nem festmény e néhány év pest-budai életéről.

Nagy Ignác irodalmi mintákon túltáplált, csapongó képzeletét megfékezi a valóság, a testközelbe került pestbudai élet. Íróasztala mellett, francia regényeket utánozva, könnyű kézzel és szívvel írt véres kalandokról, bűzös rablóbarlangokról, megcsonkított hullákról. Kedve kerekedett: elképzelte. De amikor nap mint nap színházba menet, a hangulatosan kellemes esteli órában, mellette döcögött el a hullaszállító kocsi, s csavarta orrát az oszladozó holttestek szaga; amikor a temetőben rokona sírját keresve végigborzongta, amint valami temetői ember meztelen holttesteket dobál egy félig kiásott sírgödörbe; amikor köztiszteletben álló, gazdag ismerőse váltócsalás következtében pillanat alatt lett szegény földönfutó, kit csak fejébe röpített revolvergolyó menthet meg szégyentől, társadalmi megvetéstől; amikor a Sárosfürdő bejáratánál éhező lányok kínálják neki utolsó vagyonkájukat, kopott bájaikat megvételre – akkor, ha íróasztala mellett a papír fölé hajolt, nem volt képes oly könnyedén, gondtalanul kalandos messzeségekben kóvályogni.

Nem képzelete szegényedett a negyvenes évek elején, nem mesélő kedve hagyta cserben. Csak – rövid időre – kilépett irodalommal tapétázott, védett világából.

S megriadt attól, amit látott. Riadtságának első gyümölcsei az Athenaeum-ban 1841-1843-ban megjelent életképei.

Életképeinek élményforrása: újságíró-tapasztalás.

1841. június 5-én a Budapesti Napló-ban beszámol néhány uracsról, akik „majd meztelen” átúsztak Pestről Budára, s ott egy parti kávéházban – jócskán megdöbbentve az arra járókat, urakat, hölgyeket, ruhátlankodáshoz nem szokott, finom polgár- és úriasszonyokat – jóízűen kávéztak, reggeliztek. Néhány soros hír, napi apróság. Jellemző érdekesség. S az Athenaeum-ban 1842 nyarán kinyomtatott A jurátus című életképben újra olvashatunk a Dunát átúszó fiatal urakról s feltűnést keltő reggelizésükről. Most már nem az esemény a fontos; a magatartás, az erőszakosan feltűnéskeltő uracskodás kerül pellengérre.

1843. szeptember 24-én a Horváth kertben sétálgató közönséget rémítő sziszegő vijjogásról tudósít. S október 8-án folytatja a hírt: az olvasókat megnyugtatja, jól gondolta, nem sárkány riogatja a Krisztinaváros békés polgárait, csak egy ártatlan bagoly, amely valami hegyi sziklarepedés foglya lett, ezért visított, vijjogott. S pár héttel később megjelenik a Magyar életképek új füzete, benne Nagy Ignác remek életképe, Az arszlánnő; a bagoly-história kedélyes mesévé kerekedik, kiszínezve rémhírekkel, kísértethistóriákkal, sárkányos pletykákkal, kocsmakutató arszlánokkal.

Az idő sürgette az írót; amit látott, hallott, többször megírta: hírnek, életképnek, regényrészletnek.

Az életkép látszatra jelen idejű állókép. Az író nem egyénített hősöket akar rajzolni; típusokat vonultat fel, a pesti élet jellegzetes figuráit: mészárost, cselédet, háziurat, arszlánt, uracsot, alkuszt, hajhászt, orvostanhallgatót, nyárspolgárt, ügyvédet. S mint a Torzképek előszavában olvashatjuk: Nagy Ignác tudatosan törekedett arra, hogy alakjai ne egyvalakire hasonlítsanak; sok háziurat ismert, s jellemző tulajdonságaikból gyúrta, alakította jellegzetes háziurát: a Háziurat. A többieket hasonlóképpen.

Az életképírástól búcsúzva megfogadja: több életképet nem ír; mert minden; mészáros, minden; cseléd, minden alkusz, minden arszlán, minden uracs, minden divatorvos elégtételt követel tőle: mind önmagára ismert! S Nagy Ignác nem bír e sok felhorkant indulattal.

Ha olvasás közben ennyien ismertek magukra: találó az életkép.

Jelen idejű állókép: fénykép.

De Nagy Ignác legjobb életképei nem merevülnek állóképpé, mert az író nem csupán a reformkor mindennapi életének jellegzetes figuráit pécézi ki. A jellegzetes élethelyzeteket írja le gúnyos, de tárgyilagos pontossággal. Élethelyzeteket, amelyekben különböző emberek különbözőképpen viselkednek.

Mit csinál a polgár, az úriasszony, a szegény ember, az arszlán, a kishivatalnok, a sokgyermekes család a zöldben, ha az istenverte divat úgy kívánja minden valamirevaló pesti polgártól, hogy zöldben töltse a vasárnapot, ha van kedve, ha nincs – ha van pénze, ha nincs.

Mit csinál a sok kispolgár a kispolgári estélyen, ahol illik illedelmesen viselkedni, bár mindenki tudja: a fácánsült kappanból van, a díszes porcelán tányérokat, bögréket, kancsókat a szomszéd gazdagéktól kérték kölcsön, s a talmi gazdagságot finnyáskodó estély olyan sokba került a családnak, hogy a hét hátralévő napjain szerény ebédre sem futja majd.

Mi történik a Duna-parton, a hajóhídon, ahol társasági kötöttségek s illemszabályok kényszere nélkül találkozhat mindenki mindenkivel, s bárkit érhet szívdobogtató meglepetés. A jól nevelt úrikisasszony mellett káromkodni kezd egy hajóslegény. Fürdőnadrágban sétafikáló arszlánok szalonudvariassággal bókolnak társaságbeli, finom asszonyoknak. Kellemesnek ígérkező kalandot tesz tönkre pillanat alatt egy felelőtlen gyerek: összemaszatolja a jól fésült uracs porcelán nadrágját. Bérkocsiban kellemetlen szomszéd telepedik mellénk, és sem odébb ülni, sem leszállni nem lehet.

Nagy Ignác életképeiben kevés a regényes elem. Most nem képzelőtehetségét engedi szabadjára. Tapasztalatairól ír. Ha a Torzképek négy kötetét, egybegyűjtött életképeit olvassuk, visszarepülünk az időben, s a reformkori Pest-Buda utcáin kóborolhatunk. Megismerhetjük azokat az embereket, akik valaha fővárosunk utcaköveit és porát, sarát taposták, házacskáiban, palotáiban éltek, piacain veszekedtek, boltjaiban alkudoztak, kávéházaiban ücsörögtek, cimborakocsin vagy gyalog a Császárfürdőbe, Zugligetbe kirándultak, szidták a pici zsemlyét, a goromba kocsisokat, a hajóhíd gazdáit – a marhacsordát, amely fényes nappal bandukol a hídon, egynémely neveletlen állat a járdán.

Nagy Ignác életképei a hajdani élet képei. Mint a régi moziban: nevetségesen, sután, furcsa ruhákban – de szaladnak, mozognak, élnek az emberek.

Az őseink.

Nagy Ignác bandukolt Pest-Buda utcáin, s amit látott leírta. Amikor leírta: megriadt. Mert látta a szegényeket, nyomorultakat, de nem tudott rajtuk segíteni. Látta a piszkot, szennyet, de nem tudta eltakarítani. Látta a gazembereket: nem tudta megfékezni őket; embertelennek, igazságtalannak, mocskosnak látta az utca világát, de nem tudta megváltoztatni. Életképeket írt: felismerte saját tehetetlenségét.

[…]

De amit kevésre becsült a közvetlen utókor, Nagy Ignác korfestő életképeinek legjavát százharmincöt év múltán érdemes kötetbe gyűjteni. Az írót, beszélyek s regények szerzőjét, nem érdemes fölfedezni. De Nagy Ignác gunyoros életképei, szellemes újsághírei segítenek eligazodni a forradalom előtti évtized szövevényes világában, segítenek felfedezni a sírástól, nevetéstől hangos régi Pest-Budát.

 Nagy Ignác hiteles útikalauzunk e régi mindennapokban.

Ha rohanó korunkban futja még időnkből kirándulni hajdanvolt századokba.

 

 

 

 

Nemcsak a nagy írók, nagy költők lehetnek nagy jelentőségűek egy nemzet irodalmi fejlődésében. Nagy Ignác igazán nem volt "nagy író" - ő maga sem tartotta magát annak. Ráadásul még büszkén politikán, pártokon felülállónak hitte magát, minden törekvéssel szemben ironikus bíráló kívánt lenni egy olyan korban, amikor úgy kiéleződik az ellentét haladás és maradiság között, mint a reformkorban, majd a forradalom és szabadságharc idején. Hatása mégis a haladást szolgálta, mert hű akart maradni a tudomásul vett valósághoz, és valójában szívből utálta az egész elmaradott nemesi világot. Mert polgár volt szőröstül-bőröstül, noha kisnemesi családból származott. De már az apjának sem volt birtoka, még kevésbé jobbágya. Ez az apa uradalmi tiszttartó, afféle számvevő-könyvelő volt a Festetics grófok birtokán. Mindig ott lakott, ahol éppen ellenőrizni kellett a sokbirtokú Festeticsek véghetetlen földjein folyó munkát. Ezért azután Nagy Ignác végigdiákoskodta fél Magyarországot. A nyolc gimnáziumot öt különböző városban végezte, méghozzá jó messzi egymástól, igen különböző szellemű iskolákban (Gyöngyösön, Újvidéken, Baján, Pécsett és Budán). A pécsi gimnáziumban Garay János volt az osztálytársa, Budán Eötvös József. Ezek a diáktársak már ifjan lelkesedtek a magyar irodalomért, amelyről otthon mit se hallott. Festeticsék tisztviselői német műveltségű emberek voltak, Nagy Ignác a szüleivel németül beszélt, az iskolákban pedig latinul tanítottak. Még franciául is előbb tanult meg, mint tisztességesen magyarul. De tizenkilenc éves korában, amikor Pestre kerül jogásznak, egyszerre elragadja Kisfaludy Károly költészete. Németül már eddig is verselt, de ettől kezdve soha többé. Kisfaludy modorában kezd magyar költeményeket írni (igen gyenge kis művek ezek), majd romantikus történelmi novellákkal kísérletezik (ezek se jobbak). De végre jól megtanul magyarul, és ami nem kevésbé fontos az életében, beleszeret egy leányba, aki lelkesedik a magyar irodalomért, és viszontszereti az írónak induló jogászt. Halmy Kornélia ösztönző szerelme betölti Nagy Ignác egész nem hosszú életét. Ábrándképe, majd múzsája, és hamarosan felesége. Világéletében Nellynek akar imponálni, őérte jó tanuló az egyetemen, őérte akar híres ember lenni, és lesz is. De meg is van hozzá a jó esze, találékonysága és ügyessége.

 

Verseket később már nem ír, hamar rájön - vagy a felesége közli vele -, hogy nem ez az ő irodalmi útja. Az egyetem után elhelyezkedik a királyi kamaránál (az afféle pénzügyminisztérium), és jó pénzügyi köztisztviselőként biztosítani tudja a jó polgári életszínvonalat. Ebben az időben ismeri meg Széchenyi eszmevilágát. A Hitel elragadja, ez a polgárosodó gazdasági célzat és liberális életeszmény pontosan megfelel haladni kívánó elképzeléseinek. Ez a szellem nyilvánul meg prózai írásaiban, amelyeket a legkülönbözőbb pártállású lapoknak és folyóiratoknak ad, s amelyeket egyre szívesebben közölnek, mert érdekesek. Ezeknek az írásoknak túlnyomó része: riport. Ő általában életképeknek nevezi. Ami jellemzőt észrevesz az utcán vagy társaságban vagy hivatalban, azt szellemesen tudja megfogalmazni. Olykor novellává kerekíti a kor jellemző mozzanatait. Az olvasóközönségnek nagyon tetszik, amit és ahogy ír. Ő az első igazi, nyugati mintájú magyar újságíró. Lassanként a lapok és folyóiratok nélkülözhetetlennek tartják, bevonják a szerkesztésbe. Kiderül, hogy nagyon jó szerkesztő. Előbb csak állandó munkatárs, de amikor Széchenyi lapjában, a Jelenkorban már a szerkesztőség tagja, akkor Széchenyi felismeri benne az igazi szerkesztői tehetséget, és maga mellé emeli segédszerkesztőnek. Műveinek az irodalom olyan irodalmi, a tudomány olyan társadalomismereti értéket tulajdonít (és nem is alaptalanul), hogy a Tudományos Akadémia levelező tagjává, a Kisfaludy Társaság tagjává választja. És egyszeriben az is kiderül, hogy jó vígjátékíró. Van valami különös paradoxon abban a tényben, hogy a magyar politikai vígjátéknak egy olyan humorista a megteremtője, aki magát politikán felülálló embernek tartja. Egyszerre veszi célba és találja el a maradiakat is, a haladókat is. A politikában a haladás kezd túllépni Széchenyin, de a reakció Széchenyitől is fél. Nagy Ignác Széchenyi eszméinek alapjáról teszi nevetségessé a nemesi eszményeket is, a forradalmi indulatokat is. Első vígjátékában, a Hősökben kifigurázza az utolsó nemesi felkelést, a Napóleon ellen 1808-ban lóra ülő "insurgens"-eket (nemesi önkéntes felkelőket), akik egyetlen hadi kísérletükben, a győri csatában a francia ágyúk megszólalására azonnal megfordultak, futni kezdtek, és Komáromig meg sem álltak, ott azután elszéledtek, s ki-ki ment haza. Erre a szégyenteljes nemesi kiállásra azóta sem szívesen emlékezett a nemesség. A következő vígjátékban, az Egyesüljünkben a haladó eszmékért szájhősködőket gúnyolja ki. Így azután tulajdonképpen senki sem haragudott rá, minden néző a politikában vele szemben állót nevette ki. De Nagy Ignác megérezte, hogy a népiesség is irodalmi közszükségletté vált, és Árgyrus királyfi címen népmesei elemekből szőtt, bohózatos tündérjátékot írt. S amit írt, annak sikere is volt. Végre eljutott drámaíróútjának csúcsára, amikor 1843-ban bemutatták Tisztújítás című mesterien megírt vígjátékát, amely, miközben a megyei közigazgatás korrupcióit teszi bíráló köznevetség tárgyává, egyszerre gúnyolja ki a reakciós vármegyei kiskirályt meg a fűt-fát ígérő, felelőtlen, demagógiával érvényesülni akaró liberális-demokrata ellenjelöltet. A kettő közé teszi és vígjátéki fondorlat útján győztessé avatja a mérsékelt, józan, felismerhetően Széchenyi eszméiért lelkesedő, fontolva haladó fiatalembert. A Tisztújításban egy valójában nem politizáló hős lesz a politikai győztes. S mindezt olyan kedves szerelmi cselszövényhálózat szövi át, hogy minden nézőt elbűvölt a komédia. Színháztörténetünk egyik legnagyobb sikere volt. Az Akadémia pályázatán elnyerte a 100 aranyat jelentő első díjat, 1843 és 1848 között harminckilencszer került színre (az akkori körülmények közt rekord), azóta úgyszólván minden emberöltőben felújították, szinte mindegyik vidéki színházunk műsordarabja volt és maradt. Jó szerepek, jó helyzetek, jó dialógusok, és politikailag mindenki a magáénak érezheti. Hatása sokkal komolyabb és sokkal jelentékenyebb műveken, olykor igazi remekműveken is érezhető (például Eötvös regényén, A falu jegyzőjén és Arany keserű komikus eposzán, Az elveszett alkotmányon).

 

A reformkor végső évtizedeiben Nagy Ignác a legnépszerűbb írók közé tartozott. S a közkedveltséget még fokozta, amikor megírta a Magyar titkok című terjedelmes bűnügyi regényt (1844-45). Ez a zegzugos, novellisztikus kalandokból összeszőtt, lankadatlanul izgalmas történetáradat az éppen keletkezőben levő pesti alvilág, a vidéki betyárgarázdálkodások, a hagyományos és az új bűnök, a még igen kezdetleges bűnüldözési próbálkozások országos körképe. Részben riportsorozat, részben erkölcsi javító szándék, részben figyelmeztetés a társadalmi veszélyekre, részben a legközönségesebb ponyva. Példája és eszménye az akkor nagyon divatos francia Eugène Sue hasonlóképpen erkölcsi javító célzatú, nagyon is ponyvaregényízű Párizs titkai című, néhány évtizedig világszerte népszerű regénye. Közönség és kritika egyhangúan lelkesedett a végre színre lépő "magyar Sue"-ért, még ha a jóízlésűek sok mindent kifogásoltak is szerkesztetlenségében és alakjainak eltúlzottságában. Kétségtelen: műfaji alantasságában is korszerű európai jelenség volt a végre megszülető bűnügyi ponyva.

 

Hanem ahogy az évek haladtak a forradalom felé, a politikailag semleges Nagy Ignác népszerűsége megcsappant. De még mindig hasznos szerkesztő volt. És nemcsak újságot szerkesztett, hanem Színműtárat is, amelyben sorozatosan adta ki az új magyar és az akkor fontos modern külföldi drámákat. Hasznos ember volt. Kossuth szerette volna a maga oldalán látni. 1848-ban, a végre megalakult felelős magyar minisztériumban Kossuth pénzügyminisztériumi állást ajánl fel neki, amit el is fogad. De ott is pártonkívüli marad. Annyira, hogy amikor Windischgrätz bevonul Pestre, és a kormány elmenekül, Nagy Ignác marad. Csak amikor az osztrák kormányzat betiltja az utolsó magyar újságot is, akkor hagyja el a fővárost. Valójában nem érti sem a forradalmat, sem a szabadságharcot. Csak azt látja, hogy emberek pusztulnak, házak omlanak, szörnyű dolgok történnek. Az eszménykép, Széchenyi pedig megőrül az elszabadult szenvedélyek láttán. Nagy Ignác meghúzódik, nem áll a császár mellé, de a nemzet mellé sem.

 

De a bukás után amolyan megbízható embernek tűnik, aki engedélyt kap magyar szépirodalmi folyóiratra. Már 1849 novemberében megindítja a Hölgyfutárt, amelyben azonnal helyet ad az üldözött magyar íróknak, akiknek nagy része egy ideig álnéven kénytelen írni. Jókai is itt kezdheti újra (egyelőre álnéven). Nagy Ignác most is politikán felülállónak mondja magát, de saját egzisztenciájának veszélyeztetésével segélyezi az üldözötteket. Nem a bátorság hiányzott belőle, hanem a hit, hogy kiálljon egy eszméért, sőt a képesség, hogy azonosuljon egy eszmével. De tevékeny maradt 1849 után is. Pedig egyre betegebb lett. Amúgy is gyenge szervezetét az izgalmak még jobban aláásták, de szerkesztett a halálos ágyán is. Még nem volt negyvenöt éves, amikor meghalt.

 

Jelentősége óriási a magyar újságírás történetében, fontos a drámatörténetben és sajátosan érdekes a regény történetében. A Tisztújítást pedig elég gyakran felújítjuk.

 

Hegedűs Géza

 

 

Uracsok, arszlánnők : Budapesti életképek, 1840-1848. Válogatás Nagy Ignác műveiből. Bp. Magvető, 1980. Az elektronikus szövegváltozat a MEK-ben

 

 

Forrás:

hu.wikipedia.org

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái IX. (Mircse–Oszvaldt). Budapest: Hornyánszky. 1903. 

Új magyar irodalmi lexikon II. (H–Ö). Főszerk. Péter László. Budapest: Akadémiai. 1994. 1440. o. ISBN 963-05-6806-3

Szigethy Gábor:Az életképíró Nagy Ignác (mek.oszk.hu)

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (mek.oszk.hu)

 

 

Címkép:

Nagy Ignác, 1844, Barabás Miklós litográfiája, Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka

 

 

 



Olvasva: 1754 alkalommal