Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Búcsút vettek Seamus Heaney Nobel-díjas ír költőtől Dublinban
H.Pulai Éva, 2013. szeptember 2., hétfő, 20:56

A Svéd Akadémia 1995-ben a Nobel-díjjal a költő művészetének "a mindennapok csodáit és a velünk élő múltat felmagasztaló lírai szépségét és erkölcsi mélységét jutalmazta".

 

 

 

 

 

Szószegő lettem, bár erős szóval megfogadtam, visszatalálva Göröghonba, többé el nem hagyom, ne álljon meg a szívem idegenben. Ez eskü akkor fogant, mikor a vonat befutott a görög napfelkeltébe, előbb halvány bíbor derengés, aztán kibomló szivárvány színek, minden pillanatra más, egyre erősebb szimfónia, s mikor már úgy hiszed ez a tobzódás már kioltja világod, befutsz egy sötét alagútba. És aztán már nem nyithatsz sokáig szemet. Az alagút végén vakit a nap, hunyt pillád mögött az élet minden színe.

Nem mehetünk el innen, pillanatra sem, sok a halaszthatatlan tennivaló.

Jó Hermészem, miért titkolod, miként öleli lyrád karja, Apollón kitharája a jármát? Tán még látta Krisztus az ácsműhelyben a keresztkötést, hisz úgy hírlik táncolt is, énekelt is híveinek üdvözülésére. Meglehet, szóbeszéd, de lyrádat, mint mondják, dalnokok adták kézről kézre, mígnem szent katakombákban, ki tudja miként, miért, Orpheusz játszik Krisztus képében, még néha a kereszten is átveszi helyét.

És most Északra hívnak, lyrámmal, költőt üdvözölni, ki a zenélő Szókratészról, delpohoi szent énekéről versel. Ezer ok, nem menni, egy erős elfogadni. Hisz költő hív, ki rég meglehet északi szent ember, Apollón papja volt, kihez a Napisten évente egyszer ellátogat, vezekelni. És viszont, jönnek Delphoiba északi idegenek, Apollón oltárára syrinxet, kitharát téve. Kiket a lányok kara himnuszokkal fogad, minden nyelven énekelve. Van a világnak áldozni, vezekelni valója. Lám Apollón így tisztul a megölt sárkányvértől. És ki tudja miféle bűnökért kell nekem is vezekelnem, mit jó és rossz őseim elkövettek, ölve, öletve. Megyek hát Ír földre, Szókratész-énekkel, delphoi fohásszal. A költő után én énekelek. Az első sorban a világ legjobb hárfásai. És magam sem tudom, miként, hogyan, a három dal végén megölelnek. Nem tudni mi történt, a lyrám magától játszott, az ujjaim csak követték a húrok rezdülését. Talán nem voltam egyedül. Segített a szomszéd hentes, ő adott bélhúrhoz valót, és csontocskát, pengető faragáshoz. A hegyi pásztor, ki elhalt teknős páncéljával ajándékozott meg. A zsineges kisboltos, ki a hangoló gyűrűkhöz adott zsineget, ha számba veszem, ott áll mögöttem, kéz kezet szorít, minden görög az ősidőkig. Ők segítették az éneket. Mert nem vesztették el emberségüket, bár a hentesbolt üvegét bezúzták, kifosztva mindenéből. A kisboltos nyakára kést szorítottak, újra és újra elvették pénzét, fegyverrel fenyegetve, s mikor úgy érezzük, fellélegezhetünk, újból nyomaszt ezer baj, tűzvész, háború, fosztogatók.

 

Zambelis Spyros

 

 

Seamus Heaney:

Magán Helikon

 

Michael Longleynak

 

Nekem látnom kellett gyerekkoromban

Minden ókutat, kerekes kutat.

Jó volt sötétjük, a fogoly ég s orromban

A dohos hínár-gomba-moha szag.

 

Kőudvarban állt egy, korhadt a lapja.

Végigízleltem, ahogy a vödör

Zuhant és a víz megreccsent alatta.

Mély volt, nem is látszott a víztükör.

 

Sekély a másik, fölötte száraz ér,

És nyüzsgött, akár egy akvárium.

A sűrűből míg kijött egy nagy gyökér,

Fehér arc lebbent a nyálkás habon.

 

Volt, amelyik a hangot verte vissza

Kizengetve. És egy rémséges, ahol

Zsurlók és höhöm tátikák között a

Tükörképembe egy patkány hatolt.

 

Ma már gyökeret húzgálni, fogni nyálkát,

Nárcisz-szemmel vizeknek lesni kincsét

Felnőtthöz mégse méltó. Rímelek hát,

Magam látni: zengje ki a sötétség.

 

Mesterházi Mónika fordítása

 

 

 

London, 2013. szeptember 2., hétfő (MTI) – Végső búcsút vettek hétfőn Seamus Heaney Nobel-díjas ír költőtől a dublini Szent Szív-templomban.

 

A 74 éves korában pénteken elhunyt ír költőt, a kortárs angol-ír líra legjelentősebb alakját később az észak-írországi Bellaghyban helyezik örök nyugalomra.

 

A gyászolók között volt Bono és a U2 ír rockegyüttes többi tagja, Enda Kenny ír miniszterelnök és Michael D. Higgins ír elnök. A búcsúztatón megjelent továbbá Martin McGuinness, Észak-Írország kormányfő-helyettese, Gerry Adams, a Sinn Féin párt vezetője, Alasdair McDonnell, az SDLP vezetője és Mary McAleese korábbi ír elnök.

 

A művészvilág képviselői közül mások mellett Stephen Rea hollywoodi színész, Paddy Moloney, a tradicionális népzenét játszó The Chieftains tagja és Paul Brady énekes-dalszövegíró jelent meg a szertartáson – adta hírül a BBC News.

 

A ceremónián részt vevő családtagok között volt a költő özvegye, Marie és három gyerekük, Christopher, Michael és Catherine Ann. Heaney a feleségéhez intézte utolsó szavait – árulta el beszédében a fia. Mint elmondta, a halála előtt mindössze pár perccel küldött szöveges üzenetben a költő latinul írta feleségének, hogy “Noli timere”, vagyis “ne félj”.

 

A szertartáson felolvasták Heaney The Given Note című versét, majd a tradicionális ír zenét játszó Liam O’Flynn adott elő egy számot. A templomon kívül felsorakozó gyászolók tapsviharban törtek ki, mikor a költő koporsóját elvitték a helyszínről.

 

Észak-Írországban vasárnap irodalmi esten emlékeztek Heaneyre. A belfasti Lyric Theaterben tartott ingyenes estre egyetlen éjszaka alatt elkapkodták az összes jegyet. Az esten felolvasást tartottak az író verseiből, és búcsút vettek tőle barátai, tisztelői.

 

Heaney 1995-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint a Svéd Akadémia a díjjal a költő művészetének “a mindennapok csodáit és a velünk élő múltat felmagasztaló lírai szépségét és erkölcsi mélységét jutalmazta”.

MTI

 

Seamus Heaney:

The Given Note

 

On the most westerly Blasket

In a dry-stone hut

He got this air out of the night.

 

Strange noises were heard

By others who followed, bits of a tune

Coming in on loud weather

 

Though nothing like melody.

He blamed their fingers and ear

As unpractised, their fiddling easy

 

For he had gone alone into the island

And brought back the whole thing.

The house throbbed like his full violin.

 

So whether he calls it spirit music

Or not, I don't care. He took it

Out of wind off mid-Atlantic.

 

Still he maintains, from nowhere.

It comes off the bow gravely,

Rephrases itself into the air.

 

 

 

 

Családjának és kiadójának (Faber & Faber) közleménye szerint a költő rövid betegség után egy dublini kórházban hunyt el. 2006-ban szenvedett agyi-érkatasztrófát, amelyből az elmúlt hét év során épült fel.

 

Heaney 1939. április 13-án született az észak-írországi Castledawsonban egy kilencgyermekes katolikus család legidősebb gyermekeként. Földműves és marhakereskedő apja csendes ember volt, anyjából viszont áradt a szó. Ahogy később Heaney megjegyezte, e kettősségből, egyikük hallgatagságából és a másik bőbeszédűségéből támadt lírájának forrása: az örökös vitatkozás önmagával. Nobel-beszédében szeretettel emlékezett vissza háromszobás, nádfedeles házukra, ahol testvéreivel saját kis univerzumot teremtettek a külvilággal szemben. Innen ösztöndíjasként a bentlakásos, St Columb's College-ba , vagy ahogy ő fogalmazott, a mezőgazdasági munka világából az „oktatás mennyországába" került.

 

Az Észak-Írország második legnagyobb városának számító Londonderry katolikus internátusában végezte tanulmányait. Itt kóstolt bele először az ír stílusú igazságtalanságba és kettőségbe. 1957-től a belfasti Queen’s Egyetem hallgatója volt. Itt csatlakozott az „északi költők” generációjához, amelynek olyan prominens tagjai voltak, mint Michael Longley és Derek Mahon. Első verseskötetét, a Death of a Naturalistot 1966-ban publikálta. A kötet első kiadása nemrég részt vett egy írók megsegítéséért rendezett jótékonysági aukción. Heaney az At a Potato Digging című vers fölött ceruzával emlékezett meg egy bizonyos Anthony Thwaite nevű kritikusról, aki egyszer a szemébe mondta, hogy verse „gyökérzöldség-díjas”. Egy másik oldalon pedig arról informálta a kötet leendő tulajdonosát, hogy az olvasott versek szerepeltek a The New Statesman 1964-es karácsonyi számában, ekkor figyeltek fel rá a Faber szerkesztői.

Diplomájának megszerzése után tanár lett, majd 1966-ban óraadóként visszatért az egyetemre. 1965-ben jelent meg első kötete, de igazán ismertté következő, Death of a Naturalist (Egy természettudós halála) című kötetével vált, amelyért Eric Gregory-díjat kapott. Ebben az időben csatlakozott az Északi Iskola elnevezésű ír érzelmű csoportosuláshoz is. Költészetét erőteljesen meghatározták a szülőföldjén feszülő ellentétek, a katolikusok és protestánsok gyakorta erőszakba torkolló szembenállása, az állandó robbanással fenyegető, elő-előtörő elfojtott indulatok.

 

A YouTube-videón Seamus Heaney-t hallhatjuk, ahogy saját versét mondja el. A tollundi férfi (The Tollund Man)

 

 

Seamus Heaney:

A tollundi férfi

 

I.

 

Egy nap elmegyek Aarhusba,

Hadd lássam tőzeg-szín fejét,

Szemhéja szelíd maghéját,

Csúcsos bőrsipkáját.

 

Ott majd, a sík vidéken,

Ahol kiásták, ahol

Utolsó télimag-kásája

Szilárdult meg a gyomrában,

 

S mezítelen volt, kivéve

A sipkát, kötelet, övet,

Ott majd hosszan elállok.

Istennő vőlegénye,

 

S ez rászorította láncát,

De mocsarát is tárta,

Hadd itassák sötét nedvek

Testét épséges szentté,

 

Lelt kinccsé tőzegvágók

Méhsejt-anyagában.

Foltos arca most

Aarhusban pihen.

 

II.

 

Legyen bár káromlás,

Szentelném e mocsár-katlant

Szent földünkké, könyörögvén

Hozzá, fakasszon csírát

 

Lemészárolt robotosok

Szétszórt tagjaiból,

Tanyaudvarokon kiterített

Harisnyás tetemekből,

 

Hol négy ifjú fivér

Árulkodó foga-bőre

Szeplőzi a talpfát

Mérföldeken át.

 

III.

 

Ahogy a hóhérkordén vitték,

Ebből a szomorú szabadságból

Szállna belém valami most, hogy

Itt hajtok, neveket mondok,

 

Tollund, Grauballe, Nebelgard,

Figyelem a falusi kezeket,

Ahogy mutatják, merre,

Nyelvüket nem ismerem.

 

Helyem van Jutlandon, a régi

Férfiölő területen,

Leszek ott elveszett,

Boldogtalan, otthonos.

 

Tandori Dezső fordítása

 

 

1972-ben, a véres vasárnap után feleségével és gyerekeivel el is költözött északról és Wicklow megyében telepedett le, ahol írásaiból élt. Ebben az évben jelentette meg a Wintering Out című kötetét, amelyben csupán közvetett utalásokat tett az északot sújtó társadalmi feszültségre. 1975-ben született egyik legjelentősebb kötete, a North (Észak), amelyben a keserű tapasztalatait és az erőszak légkörét megragadó tömör, feszes formájú versei kaptak helyet. Ugyanebben az évben Dublinba költözött, tanárképzőben tanított 1982-ig, ekkor meghívást kapott a Harvard Egyetemre, amelyet örömmel fogadott el, hiszen a szerződés szerint ideje nagy részét továbbra is hazájában tölthette. 1989-től öt éven keresztül Oxfordban is tartott poétikai stúdiumokat.

 

A nyolcvanas évek versesköteteire az egyéni létélményeinek, gyermek- és ifjúkorának emlékeit megörökítő meditatív jellegű líra jellemző, az édesanyjának emléket állító The Haw Lantern (Az ólomszínű lámpás) című kötetében nagy szerepet szán az úgynevezett példabeszéd-verseknek is. Kiemelkedő munkája a középkori ír nyelvből angolra fordított Sweney Astray (Tévelygő Sweney) című elbeszélő költemény, valamint az óangol hőseposz, a Beowulf fordítása, amelyért megkapta az Ír Költészeti Díjat. Írt esszét Wordsworth és Yeats költészetéről, a nyolcvanas évek végétől a költészet társadalmi rendeltetésének kérdései foglalkoztatták, ennek elemzését nyújtják a The Government of the Tongue (A nyelv uralma) és a The redress of Poetry (A költészet helyreállítása) című kötetének darabjai. Írt drámát is, Szophoklész Philoktétészének átdolgozásából született meg a The Cure at Troy (Trójai gyógykezelés) című darabja.

 

Életművéért 2009-ben megkapta a David Cohen-díjat, District and Circle című verseskötetéért pedig 2006-ban a TS Eliot-díjat. Human Chain című kötetét, melyben a 2006-os sztrókja utáni élményeiről írt, 2010-ben Forward költészeti díjjal jutalmazták. (A díjra 1996-ban és 2006-ban is esélyes volt, előbb a The Spirit Levelért, utóbb a District and Circle-ért.)

 

Heaney igazi ritkaságnak számított a költők között: a kritikusok éljenezték, miközben munkái a bestsellerek között sorakoztak. Egyszer több mint három órájába telt, hogy végigsétáljon Dublin fő utcáján, mert az aláírás-kérők valósággal megrohamozták. 1995-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint a Svéd Akadémia a díjjal Heaney művészetének "a mindennapok csodáit és a velünk élő múltat felmagasztaló lírai szépségét és erkölcsi mélységét jutalmazta". William Butler Yeats és Samuel Beckett mellett ő volt a harmadik ír, aki átvehette az elismerést. A visszahúzódó és finom modorú Heaney gyűlölte a médiafelhajtást és a kiadók általi hírveréseket, még azután is, hogy Írország egyik leghíresebb alakjává vált.

 

Munkásságán vörös fonalként húzódik végig az északír konfliktus. Kezdetben beleérző természetábrázolásaival vált ismertté, ám ahogy egyre rosszabbodott a helyzet, verseinek tónusa sötétebb lett, és a természet csodáit felváltották a gyászdalok.

Írország elnöke, Michael D. Higgins szerint Heaney hozzájárulása  „a betűk, a lelkiismeret és a emberség köztársaságához” óriási volt, a művészetekért felelős miniszter, Jimmy Deenihan pedig nagykövetnek nevezte, aki nem csak a költészetet, de egész Írországot is képviselte.Tizenkét kötetet publikált, magyarul három kötetben (Hűlt hely, Különös gyümölcs, Seamus Heaney versei) olvashatóak a versei

 

„Súlyos visszhanggal ketyegtek az órák

A fénylő ingás, tükrös nyugalomban

Sokáig félretéve hevert a kagyló.

Elgondoltam: épp így szólítaná el

A Halál manapság Akárkit.” – írta Hívás című költeményében. Az Akárki most éppen ő volt.

 

 

 

 

Seamus Heaney:

Újra Glanmore

 

1. Kirakós

 

Tom Delaney régész emlékére

 

Zászlórúd. Kútvíz. Télesti hideg.

Hátunk fázik, de arcunkat hevíti

A kandallóparázs meg a forró whiskey.

Már félig-emlék volt, a képzelet

Régi világa, jól berendezett,

S amíg a friss fahamuba köpött,

Akármi dúlt kint, be nem jöhetett.

Ültünk tűzfényben, zárt falak között.

 

Évszámra: kirakós. A szeretet

Adottnak véve, mint más szó, a többi

Más véletlenség, szabályunk szerint.

Hát „rakjuk", amit. Tárgyas szerkezet.

Annyi, mint (eszközzel) helyére tenni.

Ezt hallja. Helyét túrják szerszámaink.

 

Géher István fordítása

 

 

2. A járóka

 

Kasza és fejsze és sövényolló,

Gyerek-hintánk: a kapu nyikorog,

Piszkavas, szeneslapát, vödör és fogó –

Felélednek fakult mozdulatok,

De már másképp. Magunkban vagyunk,

Évek multán a régi locus amoenus,

Többé nem bérlők: saját tulajdonunk

Az üres ház, és ami köztünk megmaradt.

 

Több, mint puszta tárgyak. Bár a járóka

Újra ott áll, ahol felébredt a kis

Catherine és kukujíval visszhangozta

Egy hajnalon a szomszéd kakasát,

S ebben a járókában aludtam én is,

Mikor egy nyüzsgő farm volt az egész világ.

 

Gerevich András fordítása

 

 

3. Színváltozások

 

Mikor barátunk a nevét bevéste

A szilfánkba, a kérget lekaparták

A gyerekek. Először voltam mérges

Rájuk, dühöngtem, talán a szcénát

Túl is játszottam, de hát felidézte

A váltott szín a régi testvérséget,

A két kamaszt, akiknek csukló-vére

Keresztbe téve szövetséget jelzett.

 

A kitárt csont helye ma már beforrva,

A kéreg már heggé vastagodik,

Mint a hősé az esti jelenetben:

A dajka sír, az arcát kitapintva –

(hogy mi lesz még, előre beledöbben)

És a könnyek a harcost meglepik.

 

Géher István fordítása

 

 

4. 1973.

 

Hullámbádogot dörgetett a szél.

Megjött a március, az év kiolvadt,

Mozdult a béna, a gubó, a gyökér.

De én még teleltem. A padlásablak

Alól lestem ágakat, dombokat

Elvadultan, mint a beteg paraszt –

Az évszak ellen, kloroformizáltan,

Cigaretta füstjében, hamujában.

 

Megjött a böjt is, hogy oroszlán módra

Inat feszítő, megfegyelmező

Akaratával járja át a testem;

Megcsúfoltam, nikotinbűzbe bújva.

Láncban szívtam, jó volt: bizsergető

Felelőtlenség, szobám szemetében.

 

Géher István fordítása

 

 

5. Engesztelő szonett

 

Betör, behatol: már gyerekkoromban

Sem rémített a szó, csak izgatott –

Akár később, mikor a magaméban

Maskarádéztam, mint tulajdonos.

Akkor se arra ösztökélt az ösztön,

Hogy ajtót reteszeljek, kaput zárjak;

A betett zsalu, a behúzott függöny

Túl önösnek tűnt, korlátolt túlzásnak.

 

De megrémültem, mikor behatolni

Önbetörőmként mindjárt azzal kellett,

Hogy a nagyágyat jobb felfűrészelni,

Másképp nem fér át a lépcsőn. Hibás tett,

Görög álarcú veszedelmet áraszt:

Csak tiszta tett és szó őrzi a házat.

 

Géher István fordítása

 

 

6. Könyv az ágyam mellett

 

A hely levegősebb. Dús nyári fák

Hullámoznak körül, mikor felébredünk,

Es a repkény hajtásai bekúsznak,

Ha nincsenek megnevelve – akár az emlék,

Melyet annyit edzettél, hogy ha előjön,

Tartja a távolságot. Fakó-szájú depresszió

Úszik elő az árnyékból, mint egy delfin,

Nedves tekintete nyílt és megfejthetetlen.

 

Homéroszban úszom. Már a vége felé,

Ahol Odüsszeusz és Pénelopé

Együtt ébred. Az ágy egyik oszlopa

Egy öreg, még élő olajfa törzse

Ez a titkuk. Mienk a repkény lehetne:

Örökzöld, reszket, s nem mondjuk ki soha.

 

Gerevich András fordítása

 

 

7. Tetőablak

 

Tetőablak: neked kellett. Nekem

Nem volt kedvem fenyődeszkába vágni:

Szerettem a fedél alatt helyem

Bezárt terében klausztrofóbiázni.

Szerettem, hogy alacsony borítása

Rám csukódott szárazon, mint a táska.

Esténként alábújni lehetett.

A pala tartotta a meleget.

 

De amikor a palafödél lejött,

És a lukon át meglepett a kék ég,

Olyan volt, mintha a gutaütött,

Bűnbocsátott ember helyében lennék,

Aki a házhéjból leszállt vala,

És vette ágyát, mehetett haza.

 

Géher István fordítása

 

 

 

"Seamus Heaney volt nyelvünk, szabályaink és emberi lényegünk őrzője. Joyce, Yeats, Shaw és Beckett sorában a helye irodalmunk legnagyobb képviselőinek panteonjában" - hangsúlyozta Enda Kenny ír miniszterelnök.

 

"Korábban úgy írtam le Seamus Heaneyt, mint nemzeti kincsünket, ám ő nemzetközi kincs volt, irodalmunk kimagasló személyisége" - méltatta a költőt Martin McGuinness, Észak-Írország kormányfő-helyettese. Mint hozzátette: az esszéista eltávozásával "mindannyian jóval szegényebbek lettünk".

 

"Ahogy jelenléte megtöltött egy szobát, úgy bámulatos költészete is olvasók nemzedékeinek elméjét töltötte meg" - mondta Michael Longley belfasti költő, Heaney régi bizalmasa. Heaney csodálatos természetköltő volt, aki szerelmes és háborús írásaiban is brillírozott - hangsúlyozta.

 

 

Seamus Heaney:

Ásás

 

Két ujjam közt a sima toll,

Mint pisztoly csöve, úgy lapul.

 

Éles csikorgás az ablakon át,

Az ásó a köves talajba vág:

Apám az, ás. Nézem, ahogy

 

Háta az ágyások között előre dől,

Fölemelkedik, húsz év távolából,

Ütemre görnyed a krumplisorokban,

Ahol ásott.

 

Bakancsa megült az ásó fején,

Térde oldalt megtámasztotta nyelét.

Mélyre nyomta a vasat, kifordította

A lombos bokrokat, szedtük a krumplit,

Jó volt a hűvös gumót tenyerünkbe fogni.

 

Ó, tudott ám bánni az ásóval az öreg!

Éppen úgy, ahogy az ő apja.

 

Senki nem vágott annyi tőzeget

A Toner-lápon, mint a nagyapám.

Egyszer tejet vittem neki papírral

Bedugaszolt üvegben. Fölegyenesedett,

Megitta, és folytatta máris, körbevágta

Kihasította és válla fölött

Hátravetette, megint lehajolt

A jó kis tőzegért. Ásott.

 

A krumpliföld hideg szaga, a cuppogó

Nedves tőzeg, átvágott, élő gyökerek

Az emlékezetemben újra élnek.

De nincs ásóm, hogy őseim kövessem.

 

Két ujjam közt a sima toll

Lapul.

Azzal ások.

 

Ferencz Győző fordítása

 

 

"Elmondtam neki, hogy újraolvastam az 1960-as években írt korai munkáit, és hogy egyszerűen nem tudom elhinni, hogy olyan fiatalon képes volt ilyen csodákat írni. Rendkívüli összetettséggel és mélységgel bíró költő volt, ezért is meglepő és egyszersmind lenyűgöző, hogy ilyen népszerű tudott lenni. Ez nem népszerű költészet, de Seamus azzá tette" - mondta Longley, aki a hónap elején egy írországi irodalmi fesztiválon még koccintott Heaneyvel.

 

John Hume Nobel-békedíjas északír politikus arról beszélt, hogy Heaney munkássága "különleges csatornát biztosított az erőszak, az igazságtalanság és az előítélet elutasítására és mindannyiunkat arra sarkallt, hogy emberi természetünk jobbik oldalát gyakoroljuk".

 

 

 

Seamus Heaney:

Büntetés

 

Érzem nyakán

a feszes hurkot,

meztelen bőrén

a hideg szelet.

 

Mellbimbója

gyönggyé kövül,

s a bordaketrec

beledidereg.

 

Látom vízbefúlt

testét a mocsárban,

rajta nehezék-követ

és uszadék-fát.

 

Amikor kiásták,

először háncsolt

facsemete volt,

tölgy-csont, agy-bödön:

 

leborotvált feje

szénfekete tarló,

sáros rongy a szemén,

nyakán a hurok

 

mint gyűrű őrzi

szerelme emlékét.

Kis házasságtörő,

a büntetés előtt

 

lenszőke voltál,

gyönyörű, vékonyka arcod

most szurokfekete.

Szegény kis bűnbakom,

 

szinte szeretlek,

de rád vetettem volna

a csend köveit.

Ravasz kukkolóként

 

lesem agyad kitárt,

sötét kaptárját,

izmaid hálóját,

számozott csontjaidat,

 

én, ki némán néztem

áruló húgaidat

kátrány-burokban

sírni a rácsnál.

 

Én, ki civilizált ésszel

felháborodnék,

mégis értem e pontos,

meghitt, ősi bosszút.

 

Gerevich András fordítása

 

 

Dolmányos Péter

Múltba temetett jelen: Seamus Heaney láp-versei

 

Az Ír-sziget megosztott világ. Köztársaság és monarchia, írek és britek, katolikus és protestáns, angol nyelv és gael nyelv, város és vidék, hogy csak néhányat emeljünk ki a számos ellentétpár közül. Észak-Írország, Seamus Heaney szűkebb hazája, a megosztott tartomány a megosztott világon belül: a protestáns kisebbség itt többséggé válva a katolikusokat kényszerítette a kisebbség helyzetébe, a többség városlakó és inkább britnek számítja önmagát, mintsem írnek. Heaney maga katolikus család sarja, apja mezőgazdasági munkás volt, aki saját birtokán gazdálkodott, ilyenformán a kisebbséghez sorolható.

A „gyökerek”, az identitás szerepe a kezdetektől fogva jelentős eleme Heaney költészetének. A kutatás motívuma vezérfonalként lelhető fel köteteiben; különböző formákat öltve, mégis jól felismerhetően jelen van mindenütt. Első kötetének egyik darabja már-már programadó versként olvasható. Ez a vers az Ásás (Digging) címet viseli, amelyben az írás metaforikus értelmezést nyerve az ásással lesz rokonná – a toll és az ásó rokonsága ez, amely így a kontinuitás elemévé válik: Heaney nem lóg ki a családi sorból szellemi munkájával, és a költő szellemi munkája nyomán apja és nagyapja földművelő tevékenysége metaforikusan szinte a föld mélye felé irányuló kutatómunkává lesz. A gyűjtemény egy másik darabja, a Személyes Helikon (Personal Helicon) című, a gyermek Heaney szenvedélyes érdeklődéséről szól a kutak mélyének rejtélyes világa iránt; egyfajta ars poetica is lehetne, amelyben a kutak mélye az emberi tudat ismeretlen tartományainak metaforájaként jelenik meg. A korai versek nagyobbik része mégis inkább a környéket kutatja, nem pedig a mélység felé veszi az irányt.

A láp témáját felfedezve Heaney új dimenzióra bukkant, amely a kutatás motívumát más szintre emelte. A láp érdekes és rejtélyes világ: a „táj emlékezete” megőriz mindent, ami belekerül vagy belehullik. A tőzeglápból időről időre emberi testek kerülnek elő; ezek a testek olyan jól megőrzöttek, hogy csak műszeres vizsgálat képes felfedni korukat – első látásra lehetnének közelmúltban elkövetett bűntény szenvedő alanyai, de akár kétezer évvel korábbi rituális áldozatok is. A személyes élményeken alapuló bensőséges kapcsolat így egyszerre mélyebb értelmet nyer, hiszen Heaney számára már nemcsak a horizontális irány vár felfedezésre, hanem a vertikális is; a föld titokzatos mélye mint egy új dimenzió tárul fel kutató szemei előtt, egy új dimenzió, amely tulajdonképpen ablak a múltra.

Az igazi felfedezés érdekes módon nem közvetlen személyes élményen alapul. P. V. Glob könyve, az 1965-ben megjelent Lápi emberek (The Bog People) jelentette Heaney számára az alapvető forrást. A könyvben található fényképek szinte élnek, a szöveg nem kevésbé életteli. Glob leír egy északi termékenységi kultuszt, amelynek központi alakja Nerthus, a földistennő, Istar és Aphrodité észak-európai megfelelője. A kultusz leglátványosabb eleme az évenkénti emberáldozat, amely a termékenység folytonosságát hivatott biztosítani. Heaney számára döbbenetes élményt jelentett a hasonlóság felismerése, amely összeköti a vaskori láp embereit a huszadik század végi Észak-Írország lakóival. A hasonlóság lényege a terület koncepciójához kapcsolódó vallásos elem, ha úgy tetszik, a földistennő gondolata, amelyet sokan az északi republikanizmus alapmotívumaként látnak.

Az ír „földistennő” különféle álruhákban bukkan fel, hol Írország Anya a neve, hol Cathleen ní Houlihan, hol Shan Van Vocht, a lényeg azonban ugyanaz: érte és a nevében időről időre áldozatokra van szükség. Kielégíthetetlennek tűnő személy – hosszú évszázadokon át követelte újabb és újabb emberek életét a terület függetlensége érdekében, bár mint az ír történelem mutatja, az áldozat a legtöbb esetben nem érte el célját. Mégis, sok évszázadnyi katolikus tanítás ellenére is a pogány elem tovább él, még ha lappangó formában is.

Az Ír-sziget a lápok földje északon és délen egyaránt, így a láp megváltoztathatatlanul közös minden politikai és vallási megosztottságon túl. Heaney egyik korai verse a Lápföld (Bogland) címet viseli; ezt lehet az első láp-versként tekinteni. Itt még ugyan nincsenek emberek, hiszen Heaney csak később értesült a lápban eltemetett emberek létezéséről; ez a vers a színhely leírása. A lápföld „elkerítetlen ország”, egyre vastagszik az idő múlásával. Rejtélyes világ: az egy évszázaddal korábban eltemetett vaj majdnem teljesen frissen került újra felszínre; a felfedezés lázában Heaney számára a láp átlényegül: „A föld is szelíd, sötét vaj” (Tandori Dezső fordítása). Szinte vallomássá lelkesül a vers utolsó néhány sora: a láp végtelen a függőleges irányban, minden szintje egy kor a történelemben, a közép pedig talán tényleg feneketlen.

Az első igazi láp-vers az emblematikus A tollundi férfi (The Tollund Man), az első beszámoló egy lápban eltemetett emberről. Heaney egy tervezett zarándoklat keretét felhasználva szemléletesen írja le az áldozat halálát.

A vers második szakasza tartalmazza az első olyan utalást, amely összekapcsolja a vaskor civilizációját a huszadik század utolsó harmadának Észak-Írországával. Ez a szakasz invokáció is: Heaney, bár tudatában van annak, hogy esetleg istenkáromlás vádja érheti, szinte megszentelné a mocsár világát és a tollundi férfihoz fohászkodna, hogy az teremtsen új életet a szektariánus öldöklés áldozataiból.

A vers harmadik szakasza talán a leggyakrabban idézett eleme a lápi motívumnak – itt köti össze Heaney a távoli múltat a jelennel:

 

Odatúl, Jutlandon, a régi

Férfiölő parókiák közt

Jó elveszett volnék,

Boldogtalan, otthonos.

          (Tandori Dezső fordítása)

 

Különösen a két utolsó sor elemei alkotnak fájó párhuzamot, hiszen az elveszettség és boldogtalanság koncepcióit egyszerűen és ellentmondás nélkül kapcsolja az otthon gondolatához. „Férfiölő parókiákat” említ, ahol is a parókia szó, a keresztény vallás sajátja, a dániai területet jelöli, így múlt és jelen ismét összeforr.

Az Észak (1975, North) című kötet alaptémája egy mitikus utazás, a költő vállalkozása, hogy egy nagyobb, észak-európai összefüggést vázoljon fel, mintegy önmagának is, mint az ulsteri konfliktus megértésére irányuló kísérletet. Vannak itt alakok a görög mitológiából, vannak vikingek, vaskori emberek igazi nemzeti hovatartozás nélkül, és vannak írek, illetve angolok a későbbi századokból. A kötetben hat vers foglalkozik a láp témájával: A tollundi férfi ígéretes metaforája után Heaney visszatér a mítoszhoz és engedi kibontakozni, a mítosz pedig szárba szökken.

Az új kezdet élénkítően hat a témára. Eleinte a mitikus szál dominál, a láp szinte életre kel. A láp királynője beszélni kezd, egy hosszú és szokatlan létezés beszámolóját adja. Aztán egy újabb férfi következik, egy újabb áldozat – egy apró, de nem jelentéktelen mozzanat azonban megváltozik: a férfi arcán a rettenet uralkodik, ellentétben a tollundi férfi nyugodt, szinte kiegyensúlyozott arckifejezésével. Ezt a verset követi a Büntetés (Punishment) című darab, amelynek bőséges kommentár tárgya morális dimenziója. Heaney itt már érzi, hogy a mitikus keret nem szolgálhat magyarázatul az erőszakra, és a versek is ezt az irányt választják. Az utolsó előtti darab nyíltan meg is jeleníti ezt az elemet, a legutolsó vers pedig újragondolja az egész metaforát és szinte konklúzióként zárja le a versek sorát.

A Lápkirálynő (Bog Queen) című vers egyes szám első személyű beszámoló egy lápi ember különös „életéről”. A lápból kiemelt test mintegy inkarnálódik és azon nyomban beszélni is kezd. Hosszú és különös létezés története ez, aprólékos részletekkel kidolgozva. A természet elemei egyszerre méltóságteljesek és visszataszítóak – gyökerek, csírák, szuvasodás, hideg nyirkosság vették körül a testet amíg az elő nem bukkant egy tőzegvágó jóvoltából. A vers végén szimbolikussá válik, ahogy a test tőzegből való kiemelése az istennő újjáéledése, feltámadása is egyben.

A grauballei férfi (The Grauballe Man) jelenti a tetőpont egyik felét. A vers egy újabb áldozatról szól, de ez az áldozat nem testvére a tollundi férfinak. A fő különbség a két figura között az arc, amelyet ezúttal a halállal szemben érzett rettegés ural. Az erőszak nyilvánvalóvá vált a férfi számára, és arca ezt a felismerést tükrözi. A leírás itt is szemléletes, a láp elemeit használja hozzá, de már nincs invokáció, a „szépség” párjául az „atrocitás”, az „iszony” szegődik. A vers végén a csuklyás tetemek képe az IRA módszereit idézi; Heaney ezen keresztül teremt kapcsolatot múlt és jelen között.

A Büntetés hosszan állt a kritikusok kereszttüzében: sokan olvasták a szöveget úgy, mint Heaney személyes álláspontját a jelen konfliktusában. A tárgy egy másféle áldozat, egy bűnös: a fiatal nő házasságtörést követett el, és a korabeli törvények alapján osztályrésze a megszégyenítés után halál volt. Fejét kopaszra borotválták, majd a lápban végezte, csakúgy, mint a Nerthus-féle emberáldozatok. Heaney kezdetben szinte azonosul az áldozattal, majd a valamivel objektívabb távolságot választja. A vers azonban nem süllyed a riport szintjére; ellenkezőleg, szimpátiája egészen a vallomásig jut el, ahogy a halott arcba visszaálmodja az életet. Heaney itt sem időzik aztán sokáig, ismét objektívabb távolságba vonul, a vers végére pedig a csendes megértés állapotába jut el – a büntetést nyugtázza így. A vers természetesen tartalmaz utalást az északír jelenre is: az „áruló nővérek”, a brit katonákkal randevúzó északi lányok sorsa is a kopaszra borotválás, kiegészítve kátránnyal és tollakkal.

Ez az a morális dimenzió, amely olyan sok kommentárt eredményezett, elsősorban a kortárs párhuzam miatt; volt, aki úgy értékelte, a megértés ténye az erőszak elfogadását jelenti. Heaney álláspontja azonban komplexebb ennél: mint északi katolikustól nem áll messze a törzsi bosszú gondolata, morálisan viszont a mélységes felháborodás vezérli; reakciója pedig az a kijelentés, a „kukkolás művésze”, amely szerint az áldozat látványa csak esztétikai helyzet a számára, ha úgy tetszik, vershelyzet; igazi állásfoglalásról nincs szó. A vers zárlata így egyben a mitikus elem kétségbe vonása is; az erőszak fájdalmas ténye aláaknáz mindenfajta magyarázatra való törekvést.

Az utolsó előtti vers, Különös gyümölcs (Strange Fruit), a már megszokott emelkedett, mitikusba hajló hangnemben kezdődik, majd önmaga ellentétébe fordul át, ahogy a test nélküli fej borzalmas látványa legyőzi a mítoszi magasságokat kereső költőt. A Rokonság (Kinship) című vers, amely az utolsó a sorban, a motívum újraértékelése. Ez Seamus Heaney lápja, személyes látomás, hazatérés a képzeletbeli dániai kirándulás után. A helyszín az ismerős ír táj, Heaney pedig a láp anatómiáját vázolja elénk. A kiindulási pontot személyes élmények adják, a vers a vallomás őszinteségével szólal meg: a költő leltárt készít mindarról, amit a láp eszébe juttat. Megjelenik aztán a mitikus motívum is: a lápból előkerülő istennő újjáéleszti saját, vele eltemetett mítoszát, amely Heaney számára izgalmas nyersanyaggá válik. A vers utolsó szakasza minden korábbi mitikus körítés ellenére is tragikus: a sötét és komor jelen helyzetképe ez, a tehetetlenség szomorú tényéé, amely állapotban a történetíró távolsága és perspektívája lehet az az egyetlen helyzet, amelyet értelmes és érző ember elfoglalhat. A jelenkori erőszak megmagyarázhatatlan és értelmetlen, ezt tükrözik a vers utolsó sorai is:

 

jelentsd rólunk híven,

hogyan mészárolunk

a közüdvért,

hogy borotváljuk

visszaesők fejét,

s az istennő hogy elnyeli

szerelmünk s iszonyúságunk.

          (Tandori Dezső fordítása)

 

Ez a vers egyben dekonstrukció is: A tollundi férfi minden reményét

szertefoszlatja ez a józan hangvétel, amelyre a mítoszkereső-mítoszteremtő Heaney kényszerül.

A láp-versek érdekes színfoltot képviselnek Heaney költészetének egyébként is színes palettáján. A versek nem alkotnak egységesen megszerkesztett ciklust; inkább életre kelt narrációként állnak az olvasó elé, elbeszélésként, amely a saját törvényei szerint alakul. Az emberekkel együtt egy mítosz is exkaválódott – egy eltemetett mítosz, amely nem vált az európai kultúra szerves részévé úgy, mint ahogyan a görög mitológia történetei. Seamus Heaney láp-mítosza tulajdonképpen egy imaginatív kísérlet arra, hogy saját, erőszakkal teli jelenét más perspektívába helyezve szemlélje és esetleg magyarázatot találjon kora történéseire. A mítosz és rekonstrukciója Heaney számára ajándék, amelyen keresztül a jelennel való nyílt konfliktus elkerülhető.

A versek tehát narrációhoz hasonlatos szerkezetet mutatnak, a mítosz rekonstrukciójának folyamata pedig megfelel a narratív ívnek. Van kezdet és kibontakozás, tetőpont, lefelé szálló cselekményvonal és konklúzió is. A rekonstrukciót fokozatosan dekonstrukció váltja fel, a mítoszkeresés óvatos távolságba húzódássá szelídül, ahogy Heaney lassan átértékeli leletét. A motívum újraértékelése a Rokonság című versben történik meg végérvényesen; ez az ír lápvilág és Heaney találkozása, a személyes érintkezés pedig egy mélyebb dimenziót tár fel.

A láp-versek emberekről szólnak, legalábbis a felszínen. Kétezer éves, névtelen, mumifikált tetemek ébrednek hosszú álomból és kelnek újra életre. A versek szereplői különfélék: vannak köztük férfiak és nők, rituális áldozatok vagy egyszerű bűnösök; ami közös bennük, az az erőszakos halál ténye. A kétezer évvel ezelőtti „primitív” közösség és a huszadik század végi „civilizált” társadalom ilyenformán nem is esik olyan nagyon távol egymástól. A felszín alatt eredet és identitás, történelem és tájkép jelentik a tematikus rétegeket, illetve a politika, amelyben mindezek találkoznak és egybeolvadni látszanak. Az összekötő motívumokat az erőszak és a földistennő alkotják, és az a paradoxnak tűnő helyzet áll elő, hogy a távoli múlt rituáléja majdnem civilizáltnak minősül, mivel az a vallásos cél központi szerepével büszkélkedhet.

Heaney lápja olyan hely, ahol múlt és jelen találkozik. Az erőszakkal teli jelen bizonyos aspektusai a múltbeli kultúrában is fellelhetők. A távoli múlt persze nem szolgál racionális magyarázatul a jelen eseményeihez; egyszerűen csak precedens, annak a példája, hogy valami hasonló már történt máskor is, és azt az érzést kelti, mintha a jelen néhány eleme – az erőszak, a hit, az irracionalitás – a múltba lenne temetve. A gondolat mindenesetre megfontolandónak tűnhet; így volt ez Heaney számára is.

Heaney láp-motívuma persze nem mindenki számára elfogadható. A versek jó néhány kérdést is felvetnek: például az erőszak mitikus keretbe helyezése valamiféle magyarázat keresése, kísérlet a megértésre. Mindez azonban nem jelenti az erőszak helyeslését; egyszerűen csak szándék arra, hogy a helyzetet értelmezze. Heaneyt többen támadták is ezért – volt, aki az erőszak elfogadását látta benne, a történelemről alkotott determinisztikus álláspont kialakításával vádolták, mások a mítosz önkényes használatát ellenezték. (Yeats munkásságát is érte hasonló támadás a század elején.) Voltak olyanok, akiknek a reakcióját minden bizonnyal befolyásolta az a számukra lehangoló tény, hogy Heaney délre költözött, a köztársaság területére, és a versek jelentős része már ott íródott.

Hogyan látta Heaney maga a láp témáját? Korábbi interjúk során többször is előkerült a kérdés. Heaney „megfelelő imaginatív párhuzamok” felismerését említette a motívum alapjaként. A tollundi férfi arca a személyes ismeretség dimenzióját sugallotta neki: mintha egyik nagybácsija lett volna, azon archaikus arcok egyike, amelyekkel lépten-nyomon találkozik az ember az ír vidéket járva. A párhuzam, amely múlt és jelen között bontakozott ki, számára nem tudatos volt, hanem inkább ösztönös, érzelmi alapú. Ezt támaszthatja alá a nem egységes szerkesztés a versek sorában, az a jelenség, hogy inkább a mítosz fejlődését követhetjük nyomon, mintsem a költő akaratát mindenben tükröző egységes versciklust.

Valójában az az érzése támad az embernek, hogy a kritikusok azokat a pontokat keresték, ahol a téma támadhatónak bizonyult, de nem tartották szem előtt, hogy Heaney nem történelmet ír, hanem verseket. Ami a költő számára a hasonlóságot biztosította, az erőszak és a vallásos területi elem, érvényesnek tűnik, ami pedig a determinizmust illeti, az emberiség történelmének sajnos elkerülhetetlen eleme az erőszak. Nem helyeslés ez, nem az erőszak igenlése, csupán szomorú következtetés, amelynek igazságáról nagyon hamar megbizonyosodhatunk, ha körülnézünk a minket körülvevő világban.

De ez az éremnek csak az egyik oldala. A láp mítosza Heaney kezei között fejlődve eljutott saját maga dekonstrukciójáig. A versek végére érve a levonható következtetés meglehetősen egyszerű: nincs igazi megoldás a helyzetre, az észak-írországi szektariánus mészárlás ellenáll mindenfajta racionális magyarázatnak. Ahogy a láp-mítosz alakul, az is kiderül, hogy mitikus magyarázat sem lehetséges. Heaney saját maga is eljut arra a pontra, ahol jól látszanak a mítosz korlátai. Így aztán maga Heaney az első, aki felhívja a figyelmet ezekre a korlátokra, kritikusai pedig csak visszhangozhatják bizonyos szavait, kiforgatva, megcsavarva, de lényegében minden újdonságot nélkülözve.

Úgy tűnik, a Rokonság című verssel Heaney lezárta a láp motívumát. Későbbi kötetei más irányokba indulnak, a személyes dimenzió kerül újra a költő figyelmének fókuszpontjába. A láp-versek sora tehát az Észak című kötettel véget ért; az egyetlen potenciális kapcsolódási pont a Tollund című vers, amely 1996-os kötetének utolsó előtti darabja. A vers a dániai lápvidékre tett látogatásról számol be. Heaney az első alkalommal jut el oda, ahol a tollundi férfit megtalálták. A pillanat több mint történelmi: 1994 szeptembere, nem sokkal az augusztusi tűzszüneti megállapodás után. A dániai láp csendes, a tájat részben turistalátványossággá formálták. A vers alaphangja derűs, tükrözve mindazt a reményt, amelyet a megállapodáshoz fűztek az érdekeltek. Heaney figyelme is máshová vetül: táj békés képe, az apró elemek uralkodnak. A vers zárása bizakodó, nyoma sincs invokációnak; mintha a régebbi vers zárását is újragondolta volna: nem a barbár múlt világában érzi magát otthonosan, hanem a jelen csendes nyugalmában:

 

S mi, törzstől független két otthonos

Cserkész, nem is utas – kísértetek,

Kik külföldre kószáltak új életet

Kezdeni, jobbat: élnek, vétkesek –

Magunk megint, önként megint, remek.

               (Mesterházi Mónika fordítása)

 

A láp mítosza a jelenkor potenciális párhuzamaként bukkant elő újra a valamikor eltemetett testekkel együtt. Heaney kezében a mítosz életre kelt, múltba temetett jelenként inkarnálódott, nagyszerű ígéreteket magában hordozva. A kezdeti mitikus irány azonban fokozatosan a háttérbe szorult, ahogy az általa kifejtett téma egyre jobban kezdte visszautasítani a mitikus keretet. A szándék, hogy megpróbáljon szembenézni a jelen véres konfliktusával, eljutott a felismerésig, hogy az erőszak, legyen az bárhol és bármikor is, nem magyarázható meg racionálisan és nem is mitizálható.

Heaney láp-motívuma esztétikai elem, amely lehetővé tette számára a jelen vizsgálatát. A vallásos hithez kapcsolódó erőszak mozzanatát állította a vizsgálódás középpontjába, az eredmény pedig a magyarázat lehetetlensége. Heaney manipulálta a mítoszt, hogy esztétikai céljainak megfeleljen, majd látván annak korlátait, objektív távolságba helyezkedett. A versek azonban mindenképpen nagyszerű eredmények, Heaney láp-mítosza pedig a huszadik század végének fontos, antropológiai megalapozottságú irodalmi motívuma. Történelmi hűség ide vagy oda, az igazi eredmény a versekben rejlik: a történelem halad tovább, a versek pedig megmaradnak.

 

NAGYVILÁG, 1999. szeptember

http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/0910/22dolm.htm

 

 

Seamus Heaney:

A sár-látomás

 

A kitárt szívű szobrok szögesdrót koronával

Még mindig a fülkékben álltak, vadnyulak

Ugráltak a repülők alvó hasa alatt,

Étlap-íróink és graffitis punkjaink keményen

Tartották magukat. Műholdas sugárzásokon

Áramlott felettünk a pápák áldása, a heliportokon

Varázs-kör várta turnéjukon a sztárokat és hordágyukon

A sebesülteket. Alvajáróként egyensúlyoztunk

Pánik és szabály között, kipróbáltuk, tévén milyenek

Első hazai modelleink és az utolsó mímusok,

Magunkat távolról figyelve, a magasban és

Könnyedén, mint az ember az ugródeszkán,

Aki csak rugózik, mert leugrani nem tud az ember.

 

Aztán a ködös dombok közt megjelent

Sár-látomásunk, mintha iszapból egy rózsa-ablak

Rajzolódott volna ki a csillogó párában:

Egy fátyolkerék, középpontjában foszló

Piszokból kerékagy, bár mocsok, de fényes.

Hallottunk már mozdulatlan vagy színétváltó

Napról, de mi az ősanyagból kaptunk,

Már átlényegülve pörgött előttünk.

Aztán homályossá váltak a naplementék,

Az ablaktörlő sosem tudta teljesen letisztítani

Az üveget, a tározók vizén érződött az iszap,

A hajba és szemöldökbe gyűlt a por

És néhányan foltot kentek homlokukra,

Hogy minden eshetőségre készen álljanak.

Már pocsolyák körül virrasztottunk imával,

Az oltárokon sás került a liliomok helyére,

És nyomorékok hosszú sora váltotta egymást

A sásfürdő körül bérelhető ágyakon.

 

Egy nemzedék, amelyik látta a jelet!

Azok az éjjelek: barna harmatban álltunk

És a vasfűnek is penész szaga volt, vagy

Felébredtünk lehelletünk nyomára a párnán;

Csak arról beszéltünk, ki látta, és félelmünk

Mélyén titkon ott lapult a büszkeség: erre

Az életre csak mi vagyunk méltók. A szivárvány

Ár-barnán ívelt, mint egy vizipatkány háta,

És az autósok félreálltak, hogy megnézzék.

A fenébe kivántuk, de azért hittük, hogy ez a próba,

Amely teljességében igazolna minket.

 

Később, persze, rájöttünk: ostobaság volt.

Eltünt egy napon és a keleti oromzatból,

Amelyre remegő látványa támaszkodott

Ismét csak rom maradt, pitypangok

Tarkították szegélyét, és moha,

Amely szendergett, míg növekedett. Kamerákkal

Pásztázták végig minden szögből a terepet,

Tudósok post factum locsogásba fogtak, és mi

Tömegekbe préselődtünk a nagy magyarázatokért.

S már el is felejtettük, hogy a látomás

Miénk volt, egyetlen esélyünk, hogy megismerjük

A hasonlíthatatlant és a jövőbe ugorjunk. Hírként

Eltékozoltuk, pedig kezdet lehetett volna.

A megtisztított hely se minket nem nyert vissza,

Sem önmagát, bár mondhatni: megmaradtunk.

Mondjátok hát és nézzétek: lehettünk volna

               megvilágosodott, elidegenedett

Sáremberek, saját szemünkön keresztül

               láthatott volna a világ.

 

Fordította Gerevich András

 

 

 

A Hétorony Médiatárában meghallgathatók Zambelis Spyros által megzenésitett Seamus Heaney versek (görög nyelvre Κατερίνα Αγγελάκη-Ρουκ fordította):

http://www.7torony.hu/media.php?cat=L01vbmRvbSBhIHZlcnNlbSwgbW9uZGrDoWsgYSB2ZXJzZW0vWmFtYmVsaXMgU3B5cm9z

 

 

 

http://en.wikipedia.org/wiki/Seamus_Heaney

 

 

Forrás:

MTI

hirado.hu

konyves.blog.hu

ma.hu

c3.hu

kulturpart.hu

 

 

 



Olvasva: 2168 alkalommal