Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
MÚZSÁK KEGYELTJEI
dudás sándor, 2013. június 6., csütörtök, 06:45

Kovács Ágnes és Jagos István Róbert *

 

 

Nem sok az olyan emberpár, akiket a legszebb emberi érzések kötelékén túl a múzsák is kedvelnek. Hirtelenében Nagy László, Szécsi Margit és a Weöres Sándor, Károlyi Amy házaspár jutnak eszembe. Viszont, nyilván a Héttorony, e naponta böngészhető irodalmi portál, de a személyes ismeretség okán, Ági és Jagi esetében nekem ez természetes. Adott az ötlet: kettősük együtt szerepeljen a riportban… Itt a Toronyban meg, ugye, nincs tollforgatós-pár?

 Szegeden találkoztunk először, 2009 augusztusában. Látni lehetett róluk: együvé tartoznak, soha nem is akarják elhagyni egymást.

 Egy presszóban kötöttünk ki a „lakótársakkal”; Jagiék közelében találtam helyet. Mivel még nem ismertem őket, megkérdeztem, István pedig felírta a saját nevét és Ágiét egy papírlapra, nem éppen szokványos kézírással és — úgy hogy  azóta se volt szerencsém olyan jó nagy írott betűkhöz — nyilván, hogy jobban halljam…

 Az azóta eltelt időben lassan szivárogtak felőlük hírek. Versek Jagitól, Ági a Héttoronyban, prózák, versek immár kettejüktől. Eljegyzés. Jagi irodalmi csoportot szervez. Megjelent első verseskötete. Sikeres könyvbemutató. Az első, papíron túli gyönyörű közös „költemény”: Jagos Lél Barnabás… Ágnes első, Jagi második verseskötete…

 De próbáljunk sorjában menni.

 

— Számos gratulációból, jókívánságokból érezhettétek, veletek örülünk a szép kisfiúnak. Tudjuk, nagy boldogság, de gond is a trónörökös nevelése. Hol tart a fejlődésben?

 

Ági: Amint az a dolgok rendje, Barnusnak egyre nyilvánvalóbbá válik az akarata, így a négy hónap elteltével. A kezdeti hat-hét órás alvások jelentősen lerövidültek, viszonylag hamar le is lombozott a jelenség, van szerencsém újra átélni a minimum másfél évig nem-alvást. Számomra most ez a legnehezebb időszak, mert rendes körülmények között igazi hétalvó vagyok, aki élvezettel tud durmolni a nap bármely szakában, gyakorlatilag bármennyit, ha teheti.

Ettől eltekintve természetesen a világtörténelem kilencedik csodájának tartom Barnust, merthogy Dávid a nyolcadik, a nagyfiam. Különösebben nem szokott foglalkoztatni a korom, de mindenképp ajándéknak tartom, hogy ilyen idősen megkaptam még őt a sorstól. Az pedig külön öröm, hogy láthatom, István nagyfia, Gergő és Dávid mennyire szeretik és milyen büszkék rá. A nagyok az évek alatt szépen összecsiszolódtak, kialakult a ragaszkodásuk egymás iránt — pedig tűz és víz —, de ahogy István fogalmazott: Barnabással egy újabb kötelék szövődött kettejük között.

Elmondom, mert általában rá szoktak tőlem kérdezni a névadásra: úgy egyeztünk meg annak idején, hogy mindketten választunk nevet, István egy ősi magyart, én pedig egy bibliai eredetűt, hogy a családi egyensúly ily módon is kifejeződjön. Így lett Lél Barnabás, a vigasztalás fia. 

 

Jagi: Nagyon szépen köszönjük Barnus nevében is. Mostanában már hasra fordul és igen jól megtanult folyékonyan büfizni. Ma épp a számba.  

 

— A ti gyermekkorotokról, családotokról, a környezetről, ahol nevelkedtetek, mit lehet tudni?

 

Ági: Szerencsés vagyok. Egy tipikus közép-európai multikulturális családba születtem, sok érdekes, mondjuk ki: bogaras ember közé. Megtanulhattam nemcsak elviselni, de értékelni a sokszínűséget, a különbözőséget. Mindannyiuk sorsa-története bennem él, és persze az írásaimban, azoké is, akiket személyesen már csak alig, vagy egyáltalán nem ismerhettem. Sokszor teher, de nagy muníció is. A családom kb. kétharmada a mai Szerbia különféle tájairól származik, sokféle vallási, etnikai háttérrel, s útjaik részben a Trianon utáni, részben a második világháború utáni Szegeden fonódtak össze — így lettem én kitéphetetlenül délvidéki, szegedi és teszem hozzá, belvárosi lány. 

 

Jagi: Úgy gondolom teljesen eltérő gyökérzetről származunk. Ami az én esetemet illeti, a „szokásos hátrányos helyzet”. Eleinte iszákos édesanya, eltűnt édesapa, majd az anyai nagyszüleim lettek gyámjaim. Később rövid ideig állami gondozás, abból kitörve utca és még több utca, közben gyerekkori szerelem. Ahogy mifelénk a nagykönyvben meg van írva. Azt hiszem akkoriban szedtem fel „nyersességem” legjavát, de azt is hogy keménynek kell lenni és nem csak fizikálisan. 

 

— Iskolában milyen tantárgyakat szerettetek, és akadt, olyan, ami nem volt kimondott kedvencetek? Milyen tanulók voltatok?

 

Ági: Izé... most jön a kínos rész... annyit mondanék csak, az érettségi bizonyítványom elég furcsán néz ki: minden ötös, a matek kettes. De a négy év alatt egyszer voltam ötös matekból, abban az évben, amikor geometriát tanultunk. Nem volt elég.

 

Jagi: Az általános első felében igencsak jól ment még, de ezt később a haverok megelégedésére elég szépen lerontottam. A nyolcadikat 2,8-as átlaggal végeztem. Már ez is nagy eredménynek számított, ha azt vesszük figyelembe, hogy alig jártam akkoriban iskolába. A középsulit már be sem fejeztem. Többre tartottam az utcát. Azért később letettem két szakmai vizsgát, mikor már úgy éreztem, hogy érdekel. Amikor épp bejártam, akkor a magyar és a történelem tantárgyak voltak azok, amelyek a padban is tudtak tartani, annak ellenére, hogy nem voltak anno még érdekfeszítő előadásokat tartó tanáraim. Később ez megváltozott Ági személyével. 

 

— Ha jól sejtem: Ági nem olyan régen, míg Jagi egészen fiatalon kezdett írni. Mi késztetett benneteket tollat ragadni? Milyen hatásokra indultatok el a literatúra rögös útján?

 

Ági: Jól sejted, Sanyi. Bár álltak előttem családi példák, azok inkább riasztók, mintsem ösztönzők voltak. Több kötetre való kéziratát őrzöm az egyik dédnagymamámnak, aki mozgalmas / Sztambultól az idős, ámde annál gazdagabb háztulajdonos társadalmilag megbecsült felesége vagyok pozícióig ívelő / élete alkonyán a vallási extázisban talált megnyugvást, amennyiben ez annak nevezhető. Az ő világa és versei nem voltak vonzóak számomra, gondolom, érthető. A másik író ember a családban az egyik nagyapám volt, aki műveltsége és szellemessége ellenére rettenetes alkalmi versekkel bombázott minket minden nőnap, születésnap, karácsony stb. ürügyén. Máig nem értem, hogy az ő kvalitásaival, ez hogy volt lehetséges. És most nagyon nem szeretnék a jövőbe látni, és ugyanezt olvasni magamról, valamelyik unokám által. Szóval, ilyen előzmények után eszembe sem jutott, hogy én is beálljak ebbe a kissé dicstelen sorba. Majd, hogy rövidre zárjam, István volt az, aki addig rágta a fülem, amíg belevágtam. Ezt is neki köszönhetem. És persze, rákaptam az ízére. Nagy Horváth Ilona pedig, akkori szerkesztőként, nem küldött el első próbálkozásaimmal melegebb éghajlatra, még csak nem is kötött belém, hanem azt mondta: felőle jöhetnek. Olyan is volt, amelyet a naplóból bányászott ki, hogy ez igenis jó és tessem beküldeni a főoldalra. Az a vers már nincs meg, sokszoros hisztérikus ön-törléseim áldozata lett, de sosem felejtem el Neki. 

 

Jagi: Igen Sándor, jól sejted. Egészen korán, tizenöt évesen kezdtem versféléket írogatni. Versnek nem mondanám őket, de akkor annak idején kielégített. Éveken át az asztalfióknak írtam. Azoknak a spirálfüzeteknek egy része mára megsemmisült, de elárulom, hogy néhány darab pár száz verssel, 2011-ben visszakerült hozzám, legnagyobb örömömre. Azt hiszem az ezredfordulón már nem írtam. Kiégtem testileg és lelkileg is. Aztán 2007-ben történt egy lélektörés. Onnantól eredeztethető a második korszakom, ami ma is töretlen. Kezdetben nem voltak klasszikus irodalmi hatások. Nem ismertem költőket, se verseket, könyvekből, folyóiratokból. Viszont hallgattam Hobót. Általa József Attilát, Jim Morrisont. Később természetesen ezt is pótoltam. Sok jó költő van. Ady Endrét emelném ki elsősorban, mert az ő lelkülete az, ami legközelebb áll hozzám. Többször volt már rá példa, hogy őt említették verseim olvasása, hallgatása közben. Nem utánzom és nem is szeretném utánozni. Belőle csak egy van. Ugyanakkor jó pár versem hangulata őt idézi fel. Nem a korát, a lelkét. Legalábbis remélem.   

 

— Milyen elhatározásból szántátok magatokat a verseskötet, ill. kötetek kiadására? Címül miért az Enteriőrt, ill. Made in az idők hajnalán és a Félresértett szavakat választottátok? A kötetek sikerét hogy ítélitek meg?

 

Ági: Nekem volt már egy Enteriőr című kötetem, szó szerint egyetlen egy kis könyvecske, amelyet Istvántól kaptam születésnapi meglepetésként. A vásárhelyi könyvtárban bőrbe köttette az akkor általa összegyűjtött írásaimat, novellákat is, és az ő ötlete a cím is. Adta magát, hogy ennek az „igazinak” is ez legyen a címe. Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy a belső világra, annak intimitására utal a kötetcím. Milyen elhatározásból? Számomra: egy korszak lezárása. 

 

Jagi: Nekem egyik legfőbb célom, hogy nyomot hagyjak. Nem magam miatt, hanem a gyermekeim miatt, hogy büszkék legyenek az apjukra és ne járjanak úgy, mint én, hogy elcsaptam a fejem, ha apámat megláttam nagy ritkán az utcán. Nem a szégyen miatt. Harag és sértettség volt az ok, azt hiszem. Az első kötetem csak úgy jött. Megkerestek, hogy kiadnának egy kötetemet. Én meg mondtam, hogy jó, legyen. Szinte találomra elküldtem Bencze Attilának egy rahedli verset, és ennyi. Volt az írások között egy, ami megfogta Attilát és annak a címe lett végül is a kötet címe is. Tehát a borítót és a kötet címét is lényegében neki köszönhetem.

 A Félresértett szavak már egészen más tészta volt. Az tudatos kötet lett. Sőt, nagyon tudatos. Aki eddig olvasta, mind azt mondja, hogy sokkal jobb lett, mint az előző. Lényegében három hónap alatt íródtak azok a versek. A legmélyebb bugyrokból felszakadó lélekgennyek. Fájós könyv lett, de a vége azért happy end.

 

— Vannak költők, aki azt vallják: a kutya se olvas verseket, mégis csinálni kell, ki tudja milyen benső parancsra. Mi erről a véleményetek, immár kötet, kötetek birtokában?

 

Ági: Meg akarjuk magunkat mutatni, hogy látva lássanak. És, hogy mi is meglássuk magunkat. Az erős, ha azt mondom, hogy aki azt állítja, csak saját magának ír, az hazudik? Ismerek olyat, aki a fióknak ír. Nem jó neki. Szeretném hinni, hogy meggyógyulna, ha megmutatná mindenkinek. 

 

Jagi: Akik ezt vallják azoknak az írás szolgálat vagy nyomot akarnak hagyni. A kettő nem zárja ki egymást. Eszembe jutott két sorom, erről a kérdésről:

„Írok, mert írni kell, muszáj.

E folyamat a lélektisztulás — kereszt a vállamon.”

 

— Hogyan tervezitek tovább? Tágabb terű közlések, folyóiratok meghódítása, újabb kötetek?

 

Ági: A közelebbi jövőben szeretnék majd egy novelláskötetet is, de ahhoz még dolgozni kell sokat. A prózaírás másfajta elmélyülést, felkészülést, hosszadalmasabb koncentrációt igényel. Erre most még kevés időm van. Engem per pillanat maximálisan kielégítenek a netes publikálási lehetőségek, újabb, ettől eltérő utakat egyelőre nem keresek. Zárójelben: nem is mindig tetszik az, amit látok az offline irodalmi életben. Zárójel bezárva.

 

Jagi: Majd ahogy alakul. Az a baj, hogy nagyon lusta ember vagyok. Legutóbb a Tiszatáj lett volna kíváncsi néhány versemre, de még nem küldtem nekik semmit. Azt hiszem, az Agriában és a Fövenyben jelentek meg nyomtatott írásaim, de online talán több helyen is. A KUPÉ-ban biztosan. Ebben az évben mások kötetére és antológiákra koncentrálok inkább. Ugyanis kötetek kiadásával is foglakozunk a párommal. Viszont a következő évre rágyúrok. Jövőre leszek negyven éves, és ezt mindenképp emlékezetessé szeretném tenni, egy összefoglaló kötettel. 

 

— A DéeMKáról kicsit bővebben, ha lehet. Mi célból alakult? Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

 

Ági: A Dél-Alföldi Művészeti Kör István álma volt. Megvalósult. Gondolom, ő is úgy érzi, ez az, amit akart. Köteteket adunk ki, felolvasóestjeink vannak. Működünk. Az eredeti célkitűzés az, hogy többféle művészeti ág mutassa meg magát a DéeMKá segítségével. Úgy érzem, ezzel elmaradtunk kicsit. A zene és a képzőművészet a háttérbe szorult, ebben van még mit fejlődni.

 

Jagi: Na, erről Ági tud olyan szép hivatalos választ adni. Ő írta anno a Dél-Alföldi Művészeti Kör (DéeMKá) bemutatkozó oldalát. Az én verzióm egyszerűbb. Össze akartam fogni a környék amatőr művészeit. Hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, hogy otthont teremtsek nekik és magamnak is. Hogy az egymástól kapott ihletekkel egyre feljebb szálljunk. Hogy ebben a nagycsaládban mindenki megtalálja önnönmagát. Mondjuk azt, akit még gyermekként félretolt valamiért. 

 

— Mit jelent nektek a Héttorony?

 

Ági: Egyrészt olyan embereket, akiket ismerve, vagy félig ismeretlenül megszerettem. Mindig tartalmas olvasnivalót, nem kis részben Pulai Éva jóvoltából. Értő olvasókat. Ha ide írok valamit, mindig bízhatom abban, nem fognak furcsa madárként méregetni. Vagy ha igen, legalább nem mondják! 

 

Jagi: Jó kis pihenőhely. A Poet után a második virtuális zug, ahol jól érzem magam. Ha viszont azt kérdeznéd, mi jut először eszembe, akkor azt válaszolnám: nevek. Ilcsi a kuzinkám, Zitácska, a Hajnim és a Taránysanyi, Dudás Sanyi, Pulai Éva, a Petz Gyuri, Fecske Panna, Vandra Attila, Bátai Tibor barátom, Tiva, Rácsai Robi, Avi és még sorolhatnám. Na meg a Serfőző Attila! Voltak ellentéteink, de ez már nem az az idő. Részemről már nincs harag.

 

— Van-e olyan kérdés, kérés, amire nem tértem ki, de szeretnétek megosztani velünk?

 

Egy kérdésem lenne. Ha legközelebb találkozunk, megiszunk egy pofa sört?

 

 

 



Olvasva: 657 alkalommal