Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Minden MOST van ...
Gősi Vali, 2007. május 4., péntek, 11:37



Megállt az idő,

minden végtelen.

Régóta kívül élek

- ha élet ez még -

mindenen.

Kívül élek a mán,

kívül a tegnapon,

kívül a reménytelen,

rejtelmes holnapon.

Már sírni sem tudok

hangtalan, néma létemen.

Most csak hű társam,

a jó csend van

együtt velem.

 

Hallgat a végtelen,

valamit vár talán ...

Hallgat a csend is némán,

együtt pihen velem,

és most ketten

reménykedünk, -

én és a csendem -

egy derűs,

boldogabb életen

e végtelen,

üres létpillanatban,

ahol megállt

az idővel kicsit

sodró sorsom is...

 

Lehet, hogy alszik,

pihen ő is kicsit,

és éppen a kékszárnyú

békéről álmodik,

s vele száll minden,

mi szomorú, oda,

hol nem dúl háború,

mindenki boldog,

és senki sem szomorú.

Oda, hol nincs bánat,

nincs már szenvedés,

csak derű van, mosoly,

és nincsen éhezés.

 

Ketten vagyunk

jóideje már

ebben a félénken,

tétován

meg-megrezzenő

létben,

a csend, meg én.

De amott, a

pillanaton túl,

valami szomorú,

mégis reményteli,

félénken hívó,

remegő fény üzen,

mögötte hiába áll

őrt dacolva

elmúlt bús,

fájdalmas életem:

a könny, a gyász,

a kín, a félelem.

 

- Ami rám vár még,

talán csak arasznyi,

röpke lét,

új boldogsághoz,

derűsebb léthez

tudom, nagyon kevés ...

- mormolom -

s amíg a néma,

álló pillanatban

múló létemen

gondolkozom,

valami moccan...

 

S a fáradt pillanatban,

ahogy a lassan kihűlő

kávét kavargatom,

fölsejlik megint létem is...

Látom, amint

múltammal

összeölelkezik

a MOST,

és a meghitt csendben,

együtt van a JELEN,

és elmúlt életem...

Most minden végtelen...

Múlt és jelen

együtt van ITT

és MOST velem,

ahogy a lila, pöttyös,

megcsorbult szélű

kávéskészletem

utolsó darabja,

a hűséges, vén,

törött kávéscsésze alja is

itt van a múltból

hűséggel velem maradva.

 

Élek hát újra...

hallik a csendem...

Üzenet jön halkan

valahonnan,

s a néma,

dermedt pillanatban,

a legördülő könnycsepp is

félúton megpihen

az álló időben,

ahol áll a végtelen...

Tétován billen a

félénk könnycsepp,

mielőtt legördül

a vén porcelánon,

s életem a könnyel

az időtlen út alatt

a mozduló időben

filmként végigszalad...

és a néma csendben

megszólít az a  néma hang:

Indulj! Haladj!

 

Még egy utolsó,

lassú mozdulat,

amíg leteszem

a kávéskanalat

a vén csészealjra,

és a mozdulatban

már a MOST van.

 

ÉLEK hát!

MINDEN

MOST

VAN!

*

*



Olvasva: 457 alkalommal