Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
2012. évi Szépíró Díj
H.Pulai Éva, 2012. június 8., péntek, 22:37

Villányi László költőnek, Bodor Ádám írónak és Margócsy István irodalomtörténésznek ítélték a 2012. évi Szépíró Díjat.

 

 

Villányi László Ámulat című verseskötetéért (Orpheusz Kiadó), Bodor Ádám Verhovina madarai című regényéért (Magvető Kiadó), Margócsy István pedig Petőfi-kísérletek című tanulmánykötetéért (Kalligram Kiadó) kapta az elismerést - tájékoztatta a Szépírók Társasága a díjátadó napján, szerdán az MTI-t.

 

A díjazottakról háromtagú kuratórium döntött, amelynek Selyem Zsuzsa és Tarján Tamás irodalomtörténészek, valamint Tábor Ádám költő, író volt a tagja.

 

 

Villányi László 1953-ban született Győrött. 1979-ben végzett a Szombathelyi Tanárképző Főiskola népművelés-magyar szakán. 1979 és 1990 között Győrött népművelő, tanár; 1990-től a győri Műhely című folyóirat főszerkesztője. 1979-ben Radnóti-díjat, 1991-ben Déry Tibor-jutalmat, 1998-ban Év Könyve-jutalmat, 1999-ben Greve-díjat, 2000-ben Kormos István-díjat, 2003-ban József Attila-díjat, 2009-ben Zelk Zoltán-díjat kapott.

 

 

 

 

 

Villányi László:

finomabb fonákom

 

Teniszezni tanítasz álmodban, végtelen türelemmel,

olykor egész éjszaka. Lassanként legtehetségesebb

tanítványoddá növöm ki magamat, egyre dinamikusabb

tenyeresem, finomabb fonákom, a keresztütésekről

nem is beszélve. Egyszer csak azon kapom magamat,

hogy a legravaszabb ejtéseket is befutom,

s könnyedén fogadom az erős adogatásokat.

Nem volt hát véletlen egykori félreolvasásom,

játékomban Borg technikája Borges költészetével

párosul. Igazán persze melletted, a vegyes párosban

vagyok elememben, pontosan érzem helyezkedésedet,

minden apró mozdulatodat, fáradhatatlanul

figyelek rád, húzódjon bármilyen hosszúra az éjszaka.

 

 

 

 

(Fotó: Bodor Anikó)

 

Bodor Ádám 1936-ban született Kolozsváron. 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója. Első novelláskötete, A tanú 1969-es megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. Az író pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, 2011-ben Artisjus Irodalmi Nagydíjat kapott.

 

Bodor Ádám: Verhovina madarai (részlet)

 

3.

 

(Nika Karanika)

 

     Áldozócsütörtök reggelén, a hittanórán történt eligazítás végeztével Lorenz Fabritius lelkész kiválasztott hét iskolás lányt és kiküldte őket a Paltin mezejére, hogy a délutáni ünnepségre szedjenek margarétát, németszegfűt és búzavirágot, mindegyikük mindegyikből egy-egy csokorral. A választás a két Nyegrutz leánykára, Augustinék két kislányára, és a három Gleznár-unokatestvérre esett, nyolc-, kilenc-, és tizenegy évesek voltak. Mind odavesztek, amikor délután a Szent Vaneliza erdei kápolnába, amely kihívóan, magányosan áll a réten, belecsapott a villám.

 

     Medárd napja abban az évben pünkösdre esett, de a Medwaya fölé az első komor fellegek már egy héttel korábban megérkeztek. Előbb csak kerülgették az ormokat, aztán azon a szerdai napon, kora délután egyszer csak összecsaptak és haragos mordulással megindultak Jablonska Poljana felé.

 

     A gyerekek, amikor látták, hogy a völgyre hirtelen esti szürkület homálya borul, amelyet fatörzs vastagságú villámok szabdalnak, szerteágazó, vakító nyalábokkal, tűzgolyók gurulnak végig a Paltin lejtőin, egészen az első kőkerítésekig és ott éktelen sivítással elpukkannak, a romos erdei kápolnában kerestek menedéket, amelynek fedele hiányzott, jóformán már csak a falai álltak. Ott érte őket a villámcsapás.

 

     A bajt odalenn a telepen sokan megsejtették, a mezőkről a jégverés baljós bürökszaga áradt, úgy, hogy még zuhogott az eső, de már többen siettek az erdei kápolna felé. Ott voltak Gleznárék, Nyegrutzék, valamint több aggódó érdeklődő, és ott volt Nika Karanika gondozónő is.

 

     Augustin a feleségével valamivel később érkezett. Bősz lakatosok voltak, bádogosmunkát is egyedül ők vállaltak, amiből az asszony is kivette a részét, dolgukat kósza hírekért abba nem hagyták volna. Az sem zavarta őket, hogy a veteményesből a jégverte hagyma, petrezselyem, kapor és csombor bódító illata betört a pincébe, ahol vasakat kalapáltak. Először nem is akartak kimenni, az Adam nevű alkalmi inast, egykori javítós gyereket küldték ki körülnézni, akit Anatol Korkodus adott nekik kölcsön két hétre, hogy egy sürgős tetőfedés előkészítésében segítsen nekik. Akkor rohantak ki ők is eszeveszetten, amikor az inas visszatért a hírrel, hogy a gyerekek valamennyien a kövezeten feküsznek mozdulatlanul, fölöttük, mint valami szemfedő, jeges párafelhő lebeg. Pedig akkor még nem is állt módjában senkinek őket közelről megszemlélni.

 

     Az ablakon át látták ugyan a kövezeten, a margarétaés búzavirág-csokrok között mozdulatlanul heverő gyerekeket, de jó ideig nem tudtak a közelükbe menni. Az oromzat csúcsán megolvadt a kis kereszt, végigcsorgott a falakon és a bejárat előtt a lépcsőkre csöpögött. Megolvadt a tölgyfa ajtón a kilinccsel együtt a zár is, helyén csak egy éktelen vasgombóc maradt. Az ajtót végül - miután lakatos létére Augustin és felesége sem bírt vele boldogulni - hegyes kövekkel kellett betörni.

 

     A hét gyermek a kőpadlón feküdt, messziről látszott, hogy nincs bennük élet. A csenevész, mozdulatlan testek körül már temetőbogarak futkostak. Ha félig nyitott szájuk előtt még remegett is volna valami kis fehér párafoszlány, az csak a távozó lélek lehetett, mert odabenn a vértelen ajkak mögött már a túlvilág örök éjszakája sötétlett.

 

     Nika Karanika gondozónő körbejárta a fekvő gyerekeket, végül föléjük hajolt és mint valami halottkém, egyenként megérintette a homlokukat. Eközben két kislány homlokára egy-egy könnycseppje hullott - az egyik Nyegrutzéké volt, a másik pedig a Gleznároké -, ezek egy idő után megrezzentek, hirtelen mély lélegzetet vettek, fészkelődni kezdtek, kicsit nyöszörögtek, majd felültek, míg a többi, köztük az Augustin házaspár két lánya is, fekve maradt.

 

     Augustin sürgetni kezdte, hogy tovább, tovább, de Nika Karanika nem értette, mit akar.

 

     Hogy a könnycseppek? Lehet, de neki csak az a két könnycseppje volt.

 

     A Nyegrutz kislányt a Gleznárékéval bevitték megfigyelésre a beteggondozóba, az Augustin házaspár két gyermekét és a Gleznárok másik két gyermekét, valamint a másik Nyegrutz lánykát pedig a halottasházba.

 

     Délután, ahogy a förgeteg elvonult, Hamilcar Nikonuk tiszteletbeli csendbiztos unszolására Anatol Korkodus brigadéros behívatta Nika Karanikát a közösségi házba. Kettőt feltámasztott, azt mondják. Hogy a fenébe csinálta? Nika Karanika megvonta a vállát. Nem szólt egy szót sem, kinézett az ablakon.

 

     A többit mért nem akarta? A gondozónő továbbra is csak bámult kifelé, a vállát vonogatta, mintha azt mondaná: úgy látszik, ennyire tellett, senki se tökéletes.

 

Anatol Korkodus ezzel bocsátotta el: Ilyesmi nálam egyszer fordulhat elő. Ígérje meg, hogy soha többet nem tesz ilyet.

 

Nika Karanika talán nem is értette, miket kérdeznek tőle, azt sem, hogy miért. Mindenesetre aznap éjjel hátulról leszúrták. Az eset az udvaron történt, az árnyékszék és a betegház között, teljes sötétségben, mivel a sorozatos villámcsapások után egész Verhovina áram nélkül maradt. A penge nem ütött mély sebet, megcsúszott a bordákon, hegye talán bele is törött. Nika Karanika visszatámolygott a szobájába, a sebet egész éjjel egy mézbe mártott fakanállal kenegette, úgyhogy hajnalra már talpra is bírt állni. Amikor megjött az áram, átbicegett a betegszobába, megnézni a gyerekeket, hogyan töltötték az éjszakát. De azok akkor már megint nem éltek. Testükre drót volt tekerve, egyik ága bokájukra, másik a nyakukra, a vége pedig az aljzatba dugva. Aki ezt tette, tudta, mit tesz, és azt is, mi annak a módja.

 

     Nika Karanikának minden péntek reggel, mielőtt elindulok Klara Burszen kisasszonyhoz, én viszek Nyegrutztól egy tejfölös lángost, és mivel madár, aki belekóstolna, egy sem lakik már Jablonska Poljanán, bekopogok, aztán egyszerűen otthagyom neki az ablakpárkányon. Boldoggá tesz, ha olykor őt is megpillantom, az ablak résein beszívhatom illatát is, de ha nem, egyszerűen továbblépek.

 

     Ezen a reggelen, miközben lépcsőjén fölfedeztem az elhullott kövér vércseppeket és épp arra figyeltem, hogy valamelyikre rá ne lépjek, ő már a nyitott ablak mögött várt rám, és röviden szóba állt velem. Hogy úgy látszik, az embernek már a puszta léte elég ok, hogy kitegye magát éjszakai támadásoknak. De hiába is faggatnák, ő nem tud semmit, miután hátba döfték, egész éjszaka a maga kenegetésével volt elfoglalva. Egy dologra azért esküdni merne, mégpedig arra, hogy a betegszobában, a két halott gyermek ágya körül olyan nehéz, fémes szag lebegett, mint az olyan helyiségekben, ahol vasakat munkálnak meg. Az ilyen szag tartósan beleivódik az ember ruhájába, de még a bőrébe is. Bárhol járna is az illető, nyomát mindenütt otthagyja, meg is marad, amíg valamilyen légvonat el nem sodorja.

 

     Nagy kunszt nem volt kitalálni, kire gondolhatott.

 

     Úgyhogy amikor Anatol Korkodus Eronim Mox meséskönyve és egy nevekkel teleírt papírlap előtt ülve megkért, tippeljem meg, ki legyen az, akire nyomós indokok alapján rátereljük majd a gyanút, nyomban rávágtam, ne is fárassza magát: Augustinék voltak azok.

 

     Bólintott, mint aki pont ezt a választ várta. Akkor hát jaj nekik.

 

 

 

Margócsy István 1949-ben született Nyíregyházán. 1973-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) magyar-orosz szakán diplomázott, ezután a magyar irodalomtörténeti tanszéken oktató, utóbb tanszékvezető egyetemi tanár. 1997 és 2000 között Széchenyi professzori ösztöndíjas. 1977 és 1983 között a Mozgó Világ rovatvezetője. 1989-től a 2000 című folyóirat szerkesztője. 1991 és 2002 között a BUKSZ rovatvezetője. 2006-tól a Magyar Könyv Alapítvány kuratóriumának elnöke. A XVIII-XIX. századi magyar irodalomtörténettel, kritikatörténettel és poétikával foglalkozik. 2004-ben József Attila-díjat kapott. 2009-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki a XIX. századi magyar irodalom történetét új megvilágításba helyező alapvető kutatásaiért, a műfajt megújító irodalombírálói munkásságáért, valamint jelentős tanári tevékenységéért.

 

 

Tizenkét évvel ezelőtt jelent meg Margócsy István kismonográfiája Petőfiről, most pedig az akkori és azóta készült tanulmányok együttesen kívánják felmutatni egy mai érvényes és érdekes Petőfi-olvasat és -értelmezés lehetőségét.

E tanulmányok többféle szempontból is megpróbálják újragondolni Petőfi életművét, utóéletét és hatástörténetét, s miközben kultusztörténeti, irodalomszociológiai, alkotáslélektani, stílus- és eszmetörténeti, valamint poétikai módszertannal élnek, mindvégig Petőfi költészetének különleges értékességét és fontosságát szeretnék az olvasóval újra beláttatni.

 

„…megteremti annak a szakmai párbeszédnek, vitának a lehetőségét, amelyiket az elmúlt évtizedekben a Petőfi-recepció sajnálatosan nélkülözött, és amely létrehozhatja a modellálhatóan legjelentősebb utóéletben az interpretáció sokféleségének egymás mellett élését…”

Kerényi Ferenc

 

„…a megszokott sémákkal és hagyományos vagy hatalomvédte elvárásokkal szembeszegülő, ezért bármilyen következményt vállaló különvélemény…”

Dávidházi Péter

 

„…sem javallatokat, sem ellenjavallatokat nem fogalmaz meg, előírásokat vagy tiltásokat meg pláne nem, az viszont egyértelmű, hogy az irodalomról való beszéd megalapozottsága, az irodalom autonómiája és általában a szellem szabadsága mellett teszi le a garast…”

Márton László

 

 

Forrás:

MTI

librarius.hu

litera.hu

kalligram.com

mta.hu

 

 



Olvasva: 1810 alkalommal