Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Boldog születésnapot, Héttorony!
H.Pulai Éva, 2012. június 5., kedd, 13:03

Dőlj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót! ââ?¬â?? Ver? László lektor

 

Verő László

HOLNAP…

 

Valaminek lennie kell azután,

hisz nyomtalan menni el innen

oly lehetetlen, oly suta lenne.

Mindaz a végtelen bánat és

kín idelenn - csöpp örömök,

pillanatok - megmarad tán

az a pár suta írás, néha

mosoly a kihűlt szemeken.

Hallod e hangom, mi egyre

csak tompul, lesz e az

ajkamon szó, ami fontos?

Hol van a kezdet, és merre a

cél, lesz e még holnap, vagy

itt e a vég…

 

 

 

 

kisslaki

SZÜLETÉSNAP

 

1992 -ben írtam. Talán még ma is aktuális

 

A gyerekek már reggel óta a kertben hancúroztak. Zolika, aki már iskolás és éppen ma hét éves, természetesen nem vett részt a többiek távköpési versenyében. Ábrándozott. Nem hallotta a házőrző kutyák csaholását, sem a postás autó távozó berregését.

Pedig örült volna, ha láthatná már most a nagy születésnapi csomagot, amit Berecky úr a postás hozott. Arról sem tudott, hogy az apja katalógusból rendelte "az ö nagy kicsi fiának", ahogy becézni szokta. Zolika most csak bámulta a nagy vizet, bámulta a mólóhoz kötött csónakot és bámulta a nádas mellett bogarászó, vakarózó vadkacsákat.

Örült, hogy itt minden a papáé. Persze a túlsó part nem. Úgy tudja, a túloldal nagy részét a Badacsonyi heggyel Papa beosztottja Pisti bácsi vette meg. Vacsoránál Anyu valami kárpótlási jegyről beszélt, kurva szerencsét és valami pénzlenyalást emlegetett, de Apu leszidta.

Zolika még ma is töprengett, hogy mit is jelenthet az, hogy pénzlenyalás? Mereven bámulta Melindácska fehér, fürdéstől vizes testét. Szerette kishúgát. Most is milyen édesen szuszog itt mellette a pokrócon. Óvatosan föléje hajolt s hirtelen, mint egy tehén a borját, végignyalta a kislány hátát. Nem volt egy cseppet sem sós. Persze hiszen ez nem tenger. Pisti bácsi is mondta, hogy a Balaton édes víz, ami nagy hülyeség. Már néhányszor megkóstolta de az íze minden volt csak nem cukros.

- Zolikám, Melinda, gyertek gyorsan! - hallatszott apjuk harsona hívása a villa felől. Még egy perc se telt el már tele lett a márvány terasz, ordibáló, viháncoló vendéggyerekekkel. Melinda illedelmesen ült bátyja "az ünnepelt" mellett. Naná, ö kapja mindig a nagyobb csomagot.

Ö Melinda nem rég volt hat éves és mit kapott? Egy vacak kis kosarat. Igaz meg volt töltve pár marék aranylánccal és volt ott egy toll, amit Bözsi nénitől kapott - platinából van - mondta akkor. Ö Melinda még nem tudott írni és különben is, mi a fene lehet az a platina?

- Figyelem, figyelem! - emelte fel az apa a hangját. - Zolikám, gyere apádhoz - és diszkréten intett az alkalomra szerződtetett zenekarnak. Azok tust húztak, mire egy kis barna bőrű, három év körüli kisfiú mászott ki a csomagból. Elismerő zúgás és taps kísérte a kisingecskés ajándékot, amíg Zolika levette az asztalról. Apjához ment és örömtől kipirulva, csókkal köszönte meg a szép meglepetést.

- Apu levihetjük játszani?

- Le fiacskám, de nagyon vigyázz rá. Ez nem csak játéknak van ám. Gondozni kell, etetni, itatni és sétáltatni is. Úgy biz ám kisöreg - simogatta meg Zolika fejét. - Na eredjetek a partra - küldte el mosolyogva a hangos csapatot. Zolika két kezénél fogva lóbálta a vidáman visítozó kisgyereket.

- Apu, mi is a neve?

- A katalógus szerint Benő, de menjetek már.

- Hadd játsszak én is vele egy kicsit! - kapta ki bátyja kezéből Melinda a gyereket. Alig bírta tartani, de anyásan magához szorította.

- Kicsikém, kicsikém - dúdolta fülébe ahogy a kerten át cipelte.

Zolika később átvette húgától, hátára vette és lovat utánozva nyihogva trappolt a tó felé. Vagy félórát önfeledten viháncolt a gyerekcsapat a vízben. Benő volt mindig a középpont.

- Próbáljuk meg, meddig tud a víz alatt maradni - javasolta egyikük. Később elunták ezt a játékot is és kimentek a partra labdázni. Zolika Melindával együtt aggódva kereste még egy darabig Benőt, de lassan felhagytak vele és beálltak a többiekhez játszani.

Este elalvás előtt Zolika szipogott még az ágyban egy kicsit, mert vacsora után összeszidták.

- Most vehetek újat. - mondta mérgesen Édesapja. - Legalább megtaláltad volna! - Volt rá még garancia. Pedig Benő nem volt messze. A nádasban a szunyókáló vadkacsák mellett ringatta a víz.

 

2006. június 3

 

Kosztolányi Dezső

EGY ÉS MÁS AZ ÍRÁSRÓL

 

Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor legjobban esik.

Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.

Hidd el nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tőznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgy is untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekbe tartalom és igazság van.

Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyözők.

Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától...”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, akik papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a „nagy Élet csókos lovagjának” vagy új utak bús szent apostolának nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.

Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad.  Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.

Gyakorlatlanul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. Tolsztojjal - megjósolom - nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó - csodálatos módon - a helyén van. Még szószaporításban is tömör. Iljics Iván halálából egy betűt sem húzhatsz. Ez a remekmű értéke.

Vannak írók, jó írók is, akinek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.

Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.

Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.

Az első mondat - emlékszem - ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni”, és vére semmi esetben sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképpen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett”. Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hogy tízszer jobb lett.

Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb a író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésre tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.

 

(Pesti Hírlap, 1932. november 27.)

 

 

„Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz - és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek - és tudnak - jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenítő irodalmi kávéház hangulatához.” – Verő László lektor

 

 

 

 



Olvasva: 1608 alkalommal