Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Ottlik Géza
H.Pulai Éva, 2012. május 9., szerda, 14:06

"Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával." Ottlik Géza: Próza

 

 

„Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. (...)”

Ottlik Géza: Iskola a határon

 

Ottlik Géza - Pesti képeskönyv

(Ottlik Géza olvassa fel írását)

http://www.youtube.com/watchőv=nHqaWdXG4T0&feature=relmfu

Hanganyag: Györe Balázs

 

 

Ottlik 1923 szeptemberében, a kőszegi Hunyadi Mátyás katonaiskolába való bevonulása után

PIM Digitális Irodalmi Akadémia – Képgaléria

 

Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. – Budapest, 1990. október 9.) író, műfordító. A magyar intellektuális próza kiváló alkotója. Kiemelkedő tudású bridzsversenyző, többszörös magyar bajnok és válogatott, valamint világhírű szakíró, a bridzs- játék megújítója volt.

 

A felsőozorai és kohanóczi Ottlik nemzetség az ősi magyar nemesi családok nagy tekintélyű sorába tartozott. Tábornokok és magas rangú állami tisztviselők akadtak nemzedékeikben. Ez érteti meg, hogy az írástudó otthonban nevelkedett fiút katonatisztnek szánták. Középiskoláit katonai alreál- és főreáliskolákban töltötte, hogy egy életre elmenjen a kedve a kaszárnyai fegyelemtől, majd múlhatatlan krónikása legyen a katonai nevelés embertelenségének. Aki 1912-ben született, az 1922-ben került középiskolába és 1930-ban érettségizett. Ez volt a Horthy-korszak “bethleni konszolidáció”-nak nevezett időszaka. Odakint a Trianon-csonkította országban a forradalmak zűrzavara, majd az ellenforradalom gyilkos vérengzései után egy Nyugat-Európához alkalmazkodó rend-áhitat egyensúlyigényében kiformált sajátságos álliberális áldemokrácia illúziójában a nagybirtok és nagytőke összebékítésével létrehozott, viszonylagos nyugodalmat kialakított társadalmi képletet igyekezett megvalósítani. Ebben a képletben az uralmi rend okos miniszterelnöke kezet foghatott a háborgásból megszelídült kisgazdavezérrel is, a kiegyező szociáldemokrata pártvezetővel is. A családi otthon franciás-angolos kultúrával nagypolgári-nyugati szellemben humanista nevelést adott, miközben a hadseregben és a katonai iskolákban tovább élt az Osztrák-Magyar Monarchia vakfegyelem-szelleme. Ottlik Géza, a művelt nagypolgári és dzsentriörökséget magával hordó fiú együtt élte át a humanista emberségesség és a katonaiskola örökölt embertelenségének együtthatását. Idővel ez a kettősség lett élete főművének tanúvallomása. Addig azonban évtizedeknek kellett eltelnie, hiszen amikor főműve, az “Iskola a határon” megjelent (1957) már 45 éves volt, mögötte negyedszázadnyi novella, tanulmány, kritika és szinte megszámlálhatatlan műfordítás. És ahhoz, hogy olyan író legyen, amilyen lett, nem volt elegendő az életszemléletét eldöntő katonai neveltetés, ahhoz arra is szüksége volt, hogy utána minden addiginak hátat fordítva matematika-fizika szakos tanári diplomát szerezzen, hogy angol nyelven írt, a bridge-játék kombinációs lehetőségeiről szóló könyvével a kártyajáték tudományának nemzetközi tekintélyű szakembere legyen, hogy regényfordításaival a legszínvonalasabb irodalmi közvetítőnek tudják a nyugati és a magyar irodalmak között.

 

A katonai neveltetés két ellentétes irányú és tartalmú magatartást formált ki egész életére. Az egyik az idegenkedésnél is erőteljesebb ellenállás mindenfajta függőséggel, fegyelmező kényszerrel szemben. A másik a szigorú fegyelmezettség ennenmaga iránt. Modora, véleményeinek megfontoltsága, a szívélyes barátságosság és a távolságtartás másokkal - felületes ismerősökkel és jó barátokkal szemben egyaránt - és fogalmazásának példás szabatossága együtt is, külön-külön is a régi típusú “katonás rend” eszményét idézte, miközben igazi “civil” eszmény szerint tudott függetlennek lenni mindenfajta előírástól. A katonái középiskola után, amikor 19 éves korában - 1931-ben - első írásai megjelentek különböző folyóiratokban, és úgy fordított hátat addigi tanulmányainak, hogy matematika-fizika szakos egyetemi hallgatóként egy olyan gondolkodás-ismeret-képzelet alkotta világba lépett, amely merőben különbözött az otthon úri szabályörökségétől is, a katonai “drill”-eszménytől is, már kikristályosodott - vagy kristályosodni kezdett - jellemét meghatározó egyénisége. Ennek alighanem az volt a lényege, hogy se politikai magatartásában, se erkölcsi-esztétikai véleményeiben, se stílusában nem volt semmiféle szabályrend kollaboránsa, se lázongó ellenfele. Aki valamelyest is ismerte, tudta, hogy nagyon is meg volt korról korra a maga véleménye, soha semmiféle rendszer nem tudta a magáénak, de ellenségének sem. Leszámítva persze a fasizmust. Az alapvető humanizmus látszat-egyezséget sem köthetett a nyílt, vallott és túl látványos embertelenséggel. A fasizmusnak ellenfele volt, de megtartva saját véleményeit, az előkelő szenvtelenség álorcája mögött eltűrten, még némi tisztelettel is övezetten együtt tudott élni Horthyékkal is, Rákosiékkal is, Kádárékkal is. Ha tudta, hogy amit éppen írni akarna, az már vagy még nem kell az érvényes kultúrpolitikának, akkor klasszikusokat fordított (kitűnően), a bridge elméleteivel foglalkozott, a játékokban rejlő matematikai problémákkal játszott el. Ezekből is tudott annyi megélhetésre valót keresni, hogy kihúzhatta addig, amikor már megint szalonképes (illetve ügyészképes) novellát, kisregényt, esszét vagy kritikai tanulmányt közölhetett. És közben igen hosszú munkával, választékos szabatossággal felépítette a főművet: az “Iskola a határon”-t.

 

[…]

 

Budapest, 1962 április

PIM Digitális Irodalmi Akadémia – Képgaléria

 

 

Ottlik életműve igen kicsi, holott szakadatlanul dolgozott. Műfordításainak száma sokkal nagyobb, mint eredeti műveié. De regénye, kisregényei, novellái, tanulmányai, kisebb esszéi és kritikái együtt beleférnek öt nem túl terjedelmes kötetbe. De az aggodalmas pontosság, a magamagával folytatott alkudozás minden szóért, és a meg nem alkuvás sem gondolkozásban, sem stilisztikában felettébb munka- és időigényessé tette ezt a lankadatlan értéktermelést. - Műveinek jellege: lélektani. Az emberek egymás közti viszonyainak, köztük nem utolsósor­ban a végtelen arcú szerelemnek, a cselekedet erkölcsi megítélésének világa ez. A magánélet értéke, vonzó és riasztó mozzanatai, tehát - habár társadalmon belül játszódó események ezek - merőben politikamentes témakör. Olyan korban, olyan egymás után következő korszakok­ban, amikor hivatal, kritika és ezek következtében sajtó és kiadó mindenekelőtt politikát várt el az irodalomtól. A senkivel se kollaboráns és senkivel sem ellenzékieskedő Ottlik - ha néha évekig is szürkeségbe húzódott - itt is megtalálta a lét lehetőségét, majd a létjogosultságot, idővel a József Attila-, végül a Kossuth-díjjal jelzett teljes elismerést. Amikor 79 éves korában meghalt, felettébb kis életművével már afféle élő klasszikusnak számított. Ez az esztétikai érték feltétlen győzelme volt a politika felett is, a népszerű irodalmi silányságok felett is.

 

László Zoltán

litera.hu

 

Ottlik Géza művei:

 

A Valencia-rejtély – Hajónapló – Pályákon (hangjáték és elbeszélések)

Buda (regény)

Garabó Gereben (meseátdolgozások feleségével, Debreczeni Gyöngyivel közösen)

Hajnali háztetők (regény)

Hamisjátékosok (novellák) – (Ez egy elterjedt tévedés: Hamisjátékosok címen nem jelent meg Ottliknak kötete, csak egy novellája.)

Iskola a határon (regény)

Minden megvan (elbeszélések)

Próza (regényesített gyűjtemény esszékből, kritikákból)

Továbbélők (regény) (Az Iskola a határon korábbi változata.)

Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein (bridzskönyv Hugh Kelseyvel közösen)

Az utolsó mese (novella)

 

Fordításai:

 

Charles Dickens: Örökösök (rövidített ifjúsági változata "A Jarndyce-örökösök" címmel jelent meg)

Charles Dickens: Martin Chuzzlewit

Charles Dickens: A Pickwick klub (Hevesi Sándor 1930-as fordításának átdolgozása)

Charles Dickens: Copperfield Dávid (a regény első harmada, ifjúsági változat)

Charles Dickens: Twist Olivér (ifjúsági változat)

G. B. Shaw: Candida - Sosem lehet tudni - Ember és felsőbbrendő ember - Barbara őrnagy - Szent Johanna

Gottfried Keller: Falusi Rómeó és Júlia

Eugene O’Neill: Amerikai Elektra

Eric Knight: Lassie hazatér

Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Evelyn Waugh: A megboldogult

Evelyn Waugh: Utolsó látogatás

John Osborne: Dühöngő ifjúság

Mitchell Wilson: Villámok között (a regény első fele)

 

 

Ottlik Géza - Csillagszórók az éjszakák

(Ottlik Géza olvassa fel írását)

http://www.youtube.com/watchőv=JdxD_RPIhRA&feature=relmfu

Hanganyag: Györe Balázs

 

 

Hernádi Mária

A megszakadt történetek teljessége

Ottlik Géza: Próza

részlet

 

…Ottlik Géza nyilatkozataiban többször hangoztatja, hogy a költészet és az írás nem más, mint létezésünk formai megragadása, amihez folyamatosan modelleket, mintákat keresünk.[1] Írói hivatásáról a következőket mondja: „Van, aki azért lesz író, idősebb korban, mint én, mert valami mondanivalója van. Nekem nem volt semmi külön mondanivalóm, csak az emberi létezés és a világ teljes egésze. (…) a művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki őz éjjel-nappal. Ami megtörtént az emberrel, (…) azt mind átéli, tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja, hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.”[2]

Ennek az ars poeticának a választása egyben műfaji minták, beszédmódok választását is jelenti. Meg kell találni azt a formát, amely képes befogadni ennek az elgondolásnak a tágasságát, vagy ha tetszik: képtelenségét. Ha az irodalmon kívülről kezdjük el a közelítést, a legkézenfekvőbb forma maga az emberi élet mint történet. Philippe Lejeune szerint az élettörténet nem pusztán egy halom információ, hanem mindenekelőtt struktúra és kommunikációs aktus[3] – a saját-élet szolgálhat tehát leginkább olyan történetformaként az ember számára, amelynek keretei közt talán felmutatható a „létezés egésze”. Innen nézve magyarázatot nyer Ottlik életművének meghatározóan önéletrajzi jellege, s az is nyilvánvaló, hogy a Próza mint önéletrajzi mű szerves része annak a megértési folyamatnak, amely a létezés egészéhez a saját-élet megértésén keresztül jut el. Mert, ahogy az Ottlik által sokszor idézett Kosztolányi mondat állítja: „Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.”[4]

Csakhogy míg az önéletrajzi ihletésű Ottlik-regények és novellák főhőse és elbeszélője egy Bébé nevű figura, addig a Próza főhőse és elbeszélője azonos a könyv szerzőjével, aki közvetve – családtagjai nevének említésével – több ízben meg is nevezi magát. Tehát míg a lejeune-i paktum a többi Ottlik regényekben regényírói, addig a Prózában inkább önéletírói. [5] A fikcionalitás szerepe a regényekhez viszonyítva elenyésző: a Próza tehát akár az „Ottlik Géza élete(i)” címet is kaphatta volna. Béládi Miklós ennek megfelelően „szellemi önéletrajzként”[6)]közelít a műhöz, amelyet a „gondolkodás évgyűrűi”[7] strukturálnak.

[…]

 

1 Ottlik Géza: A regényről. In: Ottlik Géza: Próza 187–188.

2 Beszélgetés Lengyel Péterrel. In: Próza, 204–206.

3 Lejeune, Philippe: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból. L’Harmattan,

2003. 131.

4 Ottlik Géza: i. m. 187.

5 Vö. Lejeune, Philippe: i. m. 17–45.

6 Béládi Miklós: Ottlik prózája 79.

7 uo.

 

Megjelent: Tiszatáj - LXII. évf. 9. sz., 2008.

 

 

Ottlik Géza

Próza

 

Újságcikkek a háború alatt

(1942-43)

(részlet)

 

Félbeszakadt beszélgetés

Réz Pállal

 

Ez az interjúnak szánt beszélgetés elakadt, nem lett belőle semmi annak idején. Az én hibámból. Túl sokat beszéltem túl kevés dologról, s ráadásul fontos magánügyeimről, amelyek túlságosan személyesek ahhoz, hogy a rádión keresztül a hallgatókat érdekelhessék. A könyv olvasójával sokkal személyesebb, valódibb kapcsolatban van az író. Ez nem "tömegkommunikációs eszköz". Aki unja, az leteszi vagy átlapozza. Aki kíváncsi rá, végigolvassa - és talán a sok személyes fontoskodást sem bánja benne.

 

- Miért kezdtél olyan későn írni?

- Tényleg későn: talán hétéves koromban, mert azelőtt csak a nyomtatott nagybetűket ismertem. Humoros egyfelvonásosokat írtam, ismerősöknél elő is adtuk őket, magam is játszottam bennük. Minden jól ment, amíg az egyik darabom meg nem bukott. "A paradicsomleves" volt a címe.

- Kifütyülték?

- Nem. Nem egészen. Nézd csak, bennünket, szereplőket lebilincselt, mámorosak voltunk a színjátszás művészi élményétől. Tudtuk, hogy káprázatos siker lesz, a nézők tomboló tapsorkánnal állnak majd fel a végén. Én mégis, a második vagy harmadik jelenetnél, hirtelen megéreztem, hogy nincs kontaktusom a közönséggel. A házigazdáék és a vendégek alig várják, hogy bridzsezni mehessenek. Emlékszem világosan az előadás minden részletére. Egy zugligeti kertben szabadtéri színpadot csináltunk, s előzőleg talán túl sok éretlen őszibarackot ettem, ami nyomta a hasamat. Soha senki sem mondta, hogy megbuktam, de a keserű kiábrándulást, amit éreztem, nehéz elfelejteni. Nyilván akkor eszméltem rá, hogy nincs igazán kedvem terrorral terjeszteni a kultúrát. Várjunk csak, ezt kiigazítom. Ezek a kínálkozó oldalvágások kisiklatják az embert. Nem ezt akartam mondani. A jó ügy, a szent ügy meggyőződésétől áthatva, gátlás nélkül, kíméletlen erőszakkal, leültettük a felnőtteket a széksorokba, figyelniük kellett, némán a helyükön maradni és a végén buzgón tapsolni. Az ember erőszakos állatnak születik. Minden ember. Én nem kevésbé. Ugyanakkor (látnom kellett) a társadalom puhán, gyáván enged az erőszaknak. Mármost a darabjaim, ha a szövegük és cselekményük talán sületlen szamárságnak látszott is, annál tisztábban fejezték ki a drámai költészet velejét a maga anyagtalan, salaktalan, elvont párlatában: a lelkesedésemet, ami valódi volt. A közönségtől azt kívántam volna, hogy élje át ezt is, ezt a lelki egzaltációt, ne csupán a fizikai kényszernek engedjen. Az első előadásokon még bizonyos fokig követték ezt a lelkesedésünket is - mert a szellemi erőszaknak is gyáván enged a világ -, de minthogy ez már a harmadik vagy negyedik darabom volt, amit végig kellett ülniük, úgy érezhették, hogy ismétlem magam, kezd kimerülni a vénám, most már elég volt a költészet salaktalan elvont lényegéből, lássanak valami mást. Nekem azonban más mondanivalóm nem volt. Úgy képzeltem, hogy ebből soha nem elég. S hogy bizonyára nem értették meg, vagy rosszul fejeztem ki, ha megunták. Így hát elhallgattam. És bár kiderült, hogy milyen könnyen, eredményesen lehet testi és lelki erőszakkal fellépni, nyilván kételyeim támadtak, hogy ez-e a helyes írói módszer. Egészséges emberben azonnal gyökeret ver a felelősségtudat, amikor ráeszmél, hogy a többiek engednek neki. Mindenesetre ilyesmivel kezdődik talán az író. A hallgatással.

- Szóval azzal kezdődött írói pályád, hogy abbahagytad az írástő

- Egy komoly lépés volt az íróság felé. Vagy hagyjuk a paradoxonokat? Húzzuk ki? Nem, nem, ne húzzuk ki. Ez most nem üres szellemeskedés. Látod, eszembe jutott, és ötven év múlva is élesen emlékszem erre a semmiségre. Nem a színdarabírással kezdődött az írói pályám. Az bárkivel megtörténhetett - azzal még csak a társadalomban tevékenykedő, szereplő, erőszakoskodó alkatom kezdődött -, s attól még lehetett volna belőlem bármi egyéb, nem-író, például hadvezér, bandita, politikus, filmrendező, generalisszimusz, nemzetvezető, főszerkesztő, hentes vagy hóhér. De én író akartam lenni - ezért hagytam abba az emberiség puszta terrorizálását a színdarabokkal.

- Írói pályád folyamatos volt?

- Lyukacsos, mint a valódi ementáli sajt. Rögtön az elején hosszú szünet következett, és csak tizenkét éves koromban folytattam, konkrétabb témával, egy szürrealista drámai költeménnyel. "Az ember komédiája" volt a címe, természetesen Az ember tragédiájá-nak ellendarabja. Anyám megmutatta egy vagy két író ismerősének. Azt mondták rá, hogy nagyon destruktív. Ezen meghökkentem. Bántott a bírálat. Joggal, mert hatásában, társadalmi funkciójában ez a művem volt a legkonstruktívabb. Megnevettettem vele a katonaiskolában magamat és a többieket - talán csakugyan lazítva, rombolva a ránk kényszerített gyilkos autoritást, önkényes tekintélyt. Persze, Karinthy Így írtok ti-jét majmoltam, azaz csak egy kicsike részét, egyetlen aspektusát - ami nekünk ott éppen a legjobban kellett. Az irodalomnak azonban nem ez a feladata, és ennyire közvetlenül gyakorlati célokra nem is mindig használható.

- Ne becsüld le azért a pesti - ...

- Nem becsülöm le a híres pesti vicceket. Történelmi funkciójukat nem lehet kétségbe vonni. De hát ez népköltészet. Az én verses drámaparódiám is az volt. Jó darabig űztem is a népköltészetet. Humoros hetilapot szerkesztettem, utópisztikus Szolgálati Szabályzatot. Sőt, blüetteket írtam: ma ezt, mondjuk, minimusicalnek nevezhetnénk. Ez mind aktuális, efemer, "engagée" irodalom volt. S persze földalatti, cenzúra nélküli. Aztán, tizenöt éves koromban, beleestem Ady Endrébe, elejtettem a közügyeket, és magánköltő lettem. Verseket írtam, többnyire arról, hogy miért nem tudok verset írni, s eldugtam őket. Már amúgy is többé-kevésbé kommunistának tartottak a katonaiskola tanárai, minthogy találtak egyszer a fiókomban több keresztrejtvényt, Wilde Oszkár verseit és egy sajátomat, amely olyasmiről szólt, hogy mélyen megvetem az alantas tömeget. Egy olyan eredeti versemet, tudod, olyasfélét, hogy én sem leszek a "szürkék hegedőse, repülj hajóm, rajtad a Holnap hőse". A katonáknak a maguk módján sok igazságuk volt: ezek mind olyan judeo-plutokrata-kozmopolita-szifiliszes-nyamvadt dekadens dolgok - s külön bosszantotta őket, hogy a sok lelki rothadtsággal nehezen fért össze, hogy az intézet egyik legjobb atlétája voltam. Magasugróbajnok az alreál végén, futó-, súlydobó- és 16 éves koromban már 100 méteres bajnok. Nyáron civil egyesületben versenyeztem.

- Szeretted a sportot?

- Versenyezni szerettem. A centiméterrel, stopperórával lemérhető, a salakon elért tiszta, igaz, megfellebbezhetetlen eredményeket szerettem, az atlétikát. Az életben és a labdarúgásban sok függ az erőszaktól, megfélemlítéstől. Korán abba kellett hagynom a versenyzést, mert sportszívet meg gyomorsüllyedést kaptam. Azóta is azzal vigasztalom magam, hogy nem nyertem volna meg az 1932-es olimpián a rövid távokat, és nem futottam volna soha világrekordot. De hát ez persze nem biztos. (Az ember áltatja magát, ugye, mi mást tehet keservében?) Mikor civil lettem, és beiratkoztam az egyetemre, még egyszer elindultam egy versenyen a BEAC-ban, s meg is nyertem a 100 métert "utcahosszal", ahogy mondják, de olyan rossz idővel, hogy sértődötten otthagytam őket, azonmód. Felöltöztem, hazamentem, abbahagytam a költészetet és rövidtávfutást, és áttértem a prózaírásra.

- Miért, mennyit futottál?

- Nem fontos. Nézd csak, kétévi kihagyás után, minden tréning nélkül...

- Mégis, mennyit mértek, Nem emlékszel már rá?

- Tizenkettő kettőt! Hogy a fenébe ne emlékeznék. Lehetetlen, gondoltam, de akkor elhittem mégis. Jóval később jöttem rá, hogy mégiscsak lehetetlen volt. A többiek miatt. Alighanem az történt, hogy a magas gát startvonaláról indítottak bennünket tévedésből. Borítsuk hát jótékony homályba az egészet, mert mindenképpen fájdalmas számomra. Akár így volt, akár úgy.

- Megkockáztatom a feltevést, hogy akkor is abbahagytad volna a versenyzést, ha 10,9-et mérnek neked a BEAC-ban.

- Lehet. Akkor azt képzeltem, hogy az irodalom, a matematika és a filozófia fontosabb és jobban érdekel.

- Mikor jelent meg nyomtatásban először írásod?

- Nemsokára. 1931-ben. Még nem voltam tizenkilenc éves. Egy előkelő irodalmi folyóirat közölte két kis novellafélémet tavasszal, de mire nyáron a harmadik is megjelent, már nem lehetett nem észrevennem, hogy szégyenlétesen rosszak mind. Nagy csapás volt ez nekem. Sokk vagy trauma, ahogy tudálékosan mondhatnám, de tényleg seb, nem múló sérülés. Vereség. Mondom, versenyző vagyok - vereséggel kezdtem a pályát, de a világrekorderek is vereséggel kezdik -, a vereségek fontos dolgok, a futók tudják jól. Belemerültem tehát a matematikába és a filozófiába. Nekifogtam egy egzakt filozófiai nyelv megszerkesztésének - mert azzal is baj volt, elakadtam a híres nagy bölcseleti művekkel, amelyek mind a köznapi nyelv ambivalens, rosszul definiált szavait használták. Álgörög kifejezéseket eszkábáltam; aztán jött a második vereségem: szaporodtak a céduláim, elárasztottak a szobámban; gyártottam őket rendületlenül. Mielőtt belefulladtam volna képtelen vállalkozásomba és a céduláimba, szemétbe dobtam az egészet, és kimentem az új tavaszba, le az édes Budapestre, táncolni rumbát a szép, undok lányokkal és bridzsezni a csúnya kedves fiúkkal.

- Közben egyetemre is jártál?

- Igen, Fejér Lipót tanítványa voltam. Magyar-francia-matematika szakra akartam beiratkozni, ki is töltöttem a nagy barna íveket, de a tanárképzőben figyelmeztettek, hogy ez együtt nem megy, húzzam ki a matematikát. Vitatkozni próbáltam, még csak nem is válaszoltak, persze; mire dühömben kihúztam a magyart és franciát. Önfejő, pökhendi zöld kölyök indulatos meggondolatlanságában ritkán csinált még ilyen bölcs dolgot. Matematikából abszolváltam négy év múlva, sőt doktorálni készültem hat év múlva.

- Láttad-e hasznát matematikai és fizikai tanulmányaidnak mint író?

- Nem tudom. G. M. Hardy szerint a matematikának az a létjogosultsága, hogy nincs semmi haszna. Talán inkább úgy áll a helyzet, hogy ez teljesen irreleváns szempont: a matematika messze fölötte áll minden evilági és túlvilági hasznossági kritériumnak, akárcsak a művészet. Ettől még véletlenül hasznuk is lehet, mind a kettőnek: szerintem csakugyan, véletlenül mind a ketten az emberiség létét, életben maradását biztosítják. De persze, ha nem tennék, vagy az ellenkezőjét tennék, akkor is azok lennének, amik, s éppoly elpusztíthatatlanok. Talán láttam hasznát annak a lélektani "algoritmusnak", amit a matematikustól lestem el. Például, ahogy már említettem, hogy az író hallgasson, ha nincsen semmi mondanivalója. Ez nem olyan egyszerű követelmény, mint ahogy hangzik. Végtére is a költőt mindenekfelett közlésvágy mozgatja. Hisz magában, mondanivalója fontosságában. Ezt a hitét nem engedheti megingatni. Ezért aztán be nem áll a szája. Mindenhez hozzászól, kiteregeti, elemzi, közli a lelkét, aggódik a haza sorsáért, megváltja az emberiséget. Bölcseleti rendszert alapít, elutasítja a Nobel-díjat, leírja apróra a gyerekkorát. Mindezt szakszerűen csinálja, jól, hozzáértéssel, s amit ír, az mind helyes, hasznos és igaz. Mit lehet ebben kifogásolni? Csupán azt, hogy ez olyasféle eljárás, mint ha valaki, aki megtanult szorozni-osztani, harminc éven át különböző szorzásokat és osztásokat végezne el, és közölné a - helyes, igaz - eredményeket könyv alakban. Hát még ha hatványozni és gyököt vonni is megtanult, vagy netán differenciálni és integrálni: micsoda orgiákat rendezne az öncélú műveletvégzésekből! A matematikus, ha elkészített egy szerszámot, sohasem használja többé, eldobja: amit megtart, az a szerszám elkészítési módja, a módszer, amivel célt ért - az "algoritmus". Sohasem számít ki eredményeket: a matematika épületén dolgozik. Fejér Lipót olyan nagy volt, hogy nemcsak szorozni-osztani, de differenciálni-integrálni sem tudott. (Zárójelben: ezt úgy értsük, hogy - ha nem lett volna már felfedezve - fel tudta volna fedezni az infinitezimális-számítást, de használni nem tudta, nem volt képes a figyelmét ilyen alacsonyra lecsavarni.) Ha a táblán egy ilyen sorhoz ért, kissé gyötrött hangon hátraszólt rendszerint: "Diktálják, kolléga urak!" Néha pedig kizökkent: az Egyetemi Nyomda zajos teherautója kanyarodott az ablak alá, Lipi idegesen elhallgatott, becsukta az ablakot, visszajött, tanácstalanul bandzsított ránk, majd a táblára, elolvasta, amit addig felírt rá, s lassacskán rájött, hogy hol is van és miről ad elő. "Á, á!" - mondta felderülve. Nyilvánvaló volt, hogy miközben előad, egészen másutt jár az esze. Nem is az esze, hanem egész valója, valamerre, ismeretlen, hallatlan, számunkra elérhetetlen távoli tájakon jár. Ezt a bűvészmutatványát úgy csinálta, hogy a nyolcad- vagy tizenhatod-figyelemmel előadott igen nehéz tárgyát még az is erőfeszítés nélkül rögtön megértette, aki esetleg szintén csak félig figyelt a szavaira. Én olyat is megértettem nemegyszer az előadásából - vagy a testi jelenlétéből? -, amit nem mondott, nem mondhatott. De ez már szakmabeli magyarázatot kívánna. Kívülállónak nem lehet elmondani, hogy milyen volt Fejér Lipót. Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni.

- Kívülálló is felfogott valamit belőle mégis, ahogy mesélted egyszer, amikor beültek az órájára zöldsapkás jogászok, tüntetni ellene, és végül meg sem moccantak...

- Már negyedévesek voltunk, amikor egyszer felrohantak értünk a lányok, kolleginák, hogy az ötös teremben idegenek vannak, nyilván meg akarják zavarni Lipi előadását. Mire a barátommal lóhalálában leértünk a laborból, Fejér Lipót már ott volt a katedrán. Elkéstünk. Most már nem lehetett kidobni az idegen hallgatókat, csak leültünk a hátsó sorban, és hátulról figyeltük minden mozdulatukat. Kár volt lerohannunk. Az elszánt "tüntetők" két óra hosszat mozdulatlanul, dermedten, hipnotizálva a delejes varázstól, ami megtöltötte a termet, s amit ez a finomszálú szőkeőszes hajú, nagykeretes szemüvegű, félrebillentett fejjel kancsin a levegőbe bámuló férfi árasztott, megbabonázva csak ültek némán, tátott szájjal, véges-végig. De hát ez csak állatszelídítés volt Fourier- és Laplace-sorokkal. Koromzay Dénes barátom, a világhírű Magyar Vonósnégyes brácsása, mesélte nekem vagy harminc évvel később, hogy egy előkelő amerikai fogadáson valahogyan egy nagynevű ottani matematikaprofesszor mellé került, aki láthatólag jól értett a zenéhez. Dénes, csak hogy mondjon valamit, megjegyezte, hogy az ő barátjának is, mármint nekem, volt egy zeneértő matematikaprofesszora, akit ők nagyra tartottak, Fejér Lipótnak hívták, de hát nem valószínű, hogy valaha is hallotta volna a nevét itt Amerikában. Mire az idős professzor felhördült, elvörösödött, hebegni kezdett, hátrált: "Hogy - hogy - hogy - hogy hallottam-e a nevét? Ember! Életem legnagyobb élménye, hogy egyszer egy kongresszuson ötlépésnyire álltam Fejér Lipóttól! Ott állhattam egészen közel hozzá! Ez évtizedekre erőt adott nekem!"

- Úgy tudom, Fejér Lipót Adyval is barátságban volt. Azt mondod, nagy hatással volt rád Ady Endre, de én ennek semmi nyomát nem látom az Iskola a határon-ban. Egyébként dolgozol a folytatásánő Vagy mást csinálsz? Vagy semmit?

- Ezt is csak a matematikus érti meg és a művész, hogy az ember mást csinál, másról beszél, vagy semmit sem csinál, csak van, borotválkozik, vagy megy át a Kálvin téren este nyolckor, és megvilágosodik előtte egy tiszta kép, forma, megoldása mindannak, ami hetek, hónapok, évek óta megoldatlan. S ami mélyen elmerülve munkálódott, készült valahol az emberben. Ehhez kell az írónak is a földtani türelem. Nem csupán növényi, ahogy Valéry írja a pálmafáról:

"Patience, patience,

Patience dans l'azur!

- Chaque atome de silence

Est la chance d'un fruit mûr!"

 

Szóval a hallgatásod minden atomjában egy új regény esélye érlelődik...?

- Mondom, hogy geológiai türelem kell hozzá, nem elég a növényi. No de, hagyjuk abba, már túl hosszúra nyúlt úgyis.

- Nem, nem, beszéljünk a regényről.

- Sok lesz, fejezzük be inkább.

- Ki megy át a Kálvin téren este nyolckor, Bébé vagy Medve Gábor? Ez már a regényben lesz, fogadjunk...

- Nyertél. Jó füled van. Hát folytassuk. Egyelőre csak én mentem át a Baross utca felé, 1930-ban. Mint elsőéves, októberben beneveztem egy matematikai versenyre az egyetemen. Első feladatnak szándékosan egy könnyűt adtak. Ezen rögtön elvéreztem. Végül alig maradt időm a nehezebbekre. Olyan egyszerű volt, hogy te is megértheted: nézd, leírom. Számelméleti segédeszközök nélkül kellett bebizonyítani, hogy, ha p kettőnél nagyobb prímszám, akkor a

2 / p = 1 / x + 1 / y

egyenletnek mindig van egy, és csakis egy, pozitív egész számú megoldása (a triviálistól, x = y = p, eltekintve). Egészen rosszul vágtam neki. A számelméletről még fogalmam sem volt, csak annyi, hogy akkor még utáltam. Tudod, csak egész számokkal foglalkozik, oszthatósággal, a gyönyörű, karteziánus folytonosság helyett. Milyen oldalról lehet ennek nekimenni? Órákat pocsékoltam rá. Dühömben végül felrajzoltam a görbéjét, aminek semmi köze a feladathoz:

f(x,y) = p / 2 · x - x · y + p / 2 · y = 0

Ezen az alakján talán te is rögtön látod, hogy ez egy elforgatott hiperbola, a koordinátatengelyekkel párhuzamos aszimptotákkal. De azt az atyaisten se tudná megmondani, hogy van-e olyan pontja, melynek a koordinátái kifejezhetők pozitív egész számokban - és nem is kíváncsi rá! Persze a diophantoszi egyenleteket nem szabad emberszámba venni...

- Hagyjuk hát Diophantoszt, és gyerünk át a Kálvin térre inkább...

- Elfeledkeztem az egészről, pedig ez megint egy fontos vereség volt, de a filozófiai szótár-készítés mellett prózát, novellát vagy prózaversfélét próbáltam írni, jártunk a Fedett Uszodába a kolleginákkal, megjött a november, megjött a december, jártam a nővéremmel, akit nagyon szerettem, s aki zenekritikus volt, koncertekre, a Zeneakadémiára, s ami a fő, utána sörözőkbe, kávéházakba, az ő kollégáival, Lányi Viktorral, Tóth Aladárral, jártam a Mester utcába a szép Adi kedvéért, amíg a még szebb Sári meg nem jött Léváról, s karácsony hetében megint egyszer a nővéremékhez mentem, s ahogy átvágok a Kálvin téren, töprengve, hogy mutassam-e meg neki legújabb próza-művecskémet, abban a szempillantásban megjelenik a fejemben a nyavalyás kis diophantoszi egyenlet pofonegyszerű megoldása. Nézd, három sor az egész. Szorozd meg x · y-nal:

(2 · x · y) / p = y + x,

ahol a jobb oldal egész szám, s a bal oldal csak akkor lehet egész szám, ha valamelyik ismeretlen osztható p-vel. Mondjuk: x = k · p (k > 1 és egész szám). Behelyettesítve a fentibe: 2 · k · y = y + k · p. Innen: y = (k · p) / 2 · k - 1. Minthogy k és (2 · k - 1) relatív prímek (nincs közös osztójuk), y csak akkor lehet egész szám, ha a p (prímszám!) osztható (2 · k - 1)-gyel: vagyis nyilván csakis akkor, ha p = 2 · k - 1. Azaz, ha: k = (p + 1) / 2. Tehát

y = k = (p + 1) / 2 és x = p · [(p + 1) / 2].

Kész. Érted?

- Véletlenül még értem is. De talán most már mégis hagyjuk abba...

- És, amint láthatod, két megoldása van mindig, nem egy és csakis egy...

És, amint láthattam, ha a matematikában is ki vagyok szolgáltatva az akaratomtól független ismeretlen beavatkozás súgásának, segítségének, helyettem való munkálkodásának, hát maradhatok nyugodtan az irodalomnál.

 

 

Tabáni reggeli

 

"Ahol a nagy híd nekifut a hegynek, s a városi villamos sínpárjai ijedten térnek jobbra-balra", a püspök felemelt kőkarja alatt, az autóbusz is új lélegzetet vesz a hegyi út kaptatójához, asztmásan átkapcsol, s egy pillanatra kinézünk az ablakán. Üres telket látunk, melyet hó borít. Ezen a helyen állott az Erzsébethíd-kávéház.

Barátom felém fordult. A szeme csillogni kezd. Tudom, mit akar mondani. Egy régi farsangi kora reggel jut az eszünkbe.

Emlékszem, emlékszem. "Várj, nem tudod a végét!" De minek a végét? Nem esett itt semmilyen tréfa, semmilyen csattanós, mókás történet, csiklandozó furcsaság. Csak azon nevettünk most, hogy egyszer mennyit nevettünk itt. Rekedtre nevettük magunkat egyszer, kékre vált arccal dőltünk a falnak, fuldokoltunk, alig bírtunk hazamenni, a hídon is meg-megálltunk, olyan ellenállhatatlanul mulatságos volt, hogy élünk. Természetesen nevettünk Gyula bácsin is, barátom rokonán, aki vidékről jött fel a farsangra fehér képű kislányával, de akkor is nevettünk volna, ha Gyula bácsi a világon sincs.

Egy bál után, reggel hét óra körül zajos társasággal kísértük őket szállásuk felé, Budára. Ilyenkor igen nehéz szétoszlani, abbahagyni az éjszakát. Az Erzsébethíd-kávéház előtt megálltunk. A tükörablak mögött frissen borotvált úriemberek reggeliztek. Megfontoltan kenegették kiflijükre a vajat. Térjünk be még ide. Gyula bácsi szemöldöke felszaladt a homlokára. Micsoda gondolat, egy kávéházba? A kislány sápadtan pislogott apjára. Az anya egyetlen pillantást vetett csak az urára, és Gyula bácsi dühösen vágta fejét a szügyébe, megfordult, berobogott az ajtón. Magába süppedve ült a bársonypamlagon. Elfelejtkeztünk róla, csak a végén lettünk megint figyelmesek rá. A fizetőpincérrel vitatkozott. Mi ez? - kérdezte. Hát ez? Hát ez? Ujjával a számla tételeit bökdöste. "Két tojás pohárban" - lehelte a főpincér. "Micsoda?" - csattant fel Gyula bácsi. "Maga nekem ötvenkét fillért számít két hígtojásért?"

Mindnyájan feléjük fordultunk. Gyula bácsi az asztalra csapott. "Rablók" - kiáltotta. Barátom felállt, odalépett. "Igazad van, Gyula bátyám - mondta. - Ez árdrágítás. Üldözendő. El fogjuk intézni a dolgot. Tudomására hozzuk az egészet Kovácsovszky őméltóságának. Kovácsovszky igazságos ember, de szigorú. Légy nyugodt, Gyula bácsi, ez a kávéház el fog tőnni a föld színéről. Itt kő kövön nem marad." Gyula bácsi kelletlenül dörmögött.

Kovácsovszky egyébként a kémiaprofesszorunk volt, egy bandzsító idős tudós, akinek az előadásain a hallgatóság még aludni is unt. Sok-sok év telt el. Gyula bácsi a nyáron ismét fent járt a fővárosban, s a barátom nem állta meg, hogy el ne vigye a Döbrentei térre.

"Látod - mutatott rá a napraforgókkal övezett üres házhelyre. - Lebontották a kávéházat a miatt a dolog miatt." Ne bolondozz - hördült fel Gyula bácsi. De az öccsének meg se rezzent a pillája. Gyula bácsi végül lesütötte a szemét, és bizonytalan hangon motyogta maga elé: Ez a Kovácsovszky, ez a Kovácsovszky...

Hát ez már majdnem csattanója lehetne a történetkének, de ahogy a barátom elmesélte, nem nevetett egyikünk sem. Fene tudja, miért, inkább elszomorodtunk.

 

 

http://mek.oszk.hu/01000/01003/01003.htm

 

 

mtv videótár:

Századfordító magyarok - Ottlik Géza

http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/05/05/13/Szazadfordito_magyarok__Ottlik_Geza_1902_1990_.aspx

 

 

 

 

 

 

 



Olvasva: 2029 alkalommal