Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Professzor René Bonnerjea: József Attila költészete...
Rossner Roberto, 2012. február 4., szombat, 11:56

...egy angol műfordító szemszögéből

 

Jelen tanulmánya közlésével kívánunk méltó módon búcsúzni a közelmúltban elhunyt hindu-angol származású nyelvész, költő és műfordító René Bonnerjea (e: Bonerdzsi) professzor úrtól, aki korábban negyven évig élt Magyarországon, s tanított, többek között az egykori Eötvös Collegium-ban is. A 7torony számos korábbi és jelenlegi tagjának verseit fordította angolra, s jelentette meg több kötetben.

 

 

 

 

 

József Attila költészete 

– egy angol műfordító szemszögéből –

 

 

 

Chattertonhoz és Rimbaudhoz hasonlóan József Attila is csodagyerek volt. Már a mindössze tizenhét éves korában megjelentetett „Szépség koldusa” című kötetében gyakorlott mestereként mutatkozik meg olyan klasszikus metrumoknak, mint a choriambus, mi több, számos kiváló versét szapphói stanzákban fogalmazta meg. Később írt alkaioszi és aszklépiadészi versszakokban is, valamint hexameterben. Röviddel halála előtt bebizonyította (Babits-tól való függetlenné válásával összhangban), hogy Csokonai „Egy tulipánthoz” címő költeménye nem tekinthető tisztán ütemhangsúlyos versnek, hiszen az, egy klasszikus versláb, a „jónikus a minore” felhasználásával íródott. Rövidre szabott élete során József Attila 35 trochaikus verset alkotott, melyek közül 5 komorabb hangvételű, míg a többi könnyedebb. Első trochaikus versét 1922-re datálhatjuk, míg az utolsót 1937-ben írta. Élete vége felé visszatért a jambikus verseléshez.

     Egy valamirevaló műfordítótól elvárható József Attila verseiben a formák kötelező megtartása. Egy angol műfordító számára azonban az első megválaszolandó kérdés a következő: „Mit értünk voltaképpen klasszikus időmértéken?” Sir Philip Sidney és Edmund Spencer sikertelen kísérletei után William Webbe próbálkozott a klasszikus metrumot átültetni saját munkájába, Vergilius „Georgica” című műve első könyvének angolra történő fordítása során — hangsúlyosra cserélve az időmértékes sorokat. Cowper, Southey, Coleridge és Tennyson — többek között — magukat angol időmértékes hexameterek és pentameterek komponálásával szórakoztatták. Mindazonáltal – Longfellow „Evangeline”-jének kivételével — aligha mutatható fel sikeresnek mondható kísérlet, sőt kijelenthető, hogy az angol nyelvterületen a mai napig úgy tekintenek az időmértékes verselésre, mint egyfajta egzotikus irodalmi kuriózumra.

     Magyarországon a költői műveknek az eredetivel megegyező formában történő kidolgozása magától értetődik, bár időnként egy kissé eltérő eredménnyel. Arany János az elsők között volt, akik gondolkoztak annak a lehetőségén, hogy a hangsúlyos verselést „magyar” hexameterekben oldja meg. Vörösmarty a latin, míg Petőfi inkább a görög modell alapján dolgozott. Végül Ady hozta közelebb egymáshoz a hangsúlyos és az időmértékes verselést, s a Nyugat költői révén ez a módosított klasszikus metrum vált a magyar költői nyelvvé. Ezen a ponton nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a modern magyar költészetben máig él és virul az időmértéken alapuló klasszikus metrum. A műfordítónak tehát, ha vissza akarja adni József Attila „klasszikus” verselését, számolnia kell a klasszikus prozódiában fennálló egynémely nehézséggel.

    A gyönyörű „Csókkérés tavasszal” így kezdődik: „Márta, hajad, bronz ajakad…” — ez tiszta choriambus, melyet magam is hasonló metrumban fordítottam; így reprodukálva azt a „szökellést”, mely az eredeti verset jellemzi — bár megjegyzendő természetesen, hogy ez az ötvözetlen choriambikus metrum rendkívül ritka az angolban. A kevés példa egyikeként Ruskin négysorosát „Trust thou the Love” — említhetjük, valamint előfordul a blank verse esetében is, amikor a sor első verslába trocheus, Itt említem József Attila néhány klasszikus metrumban írt versét: „Névnapi dicséret” (aszklépiadészi sorok), „Juhász Gyulához” (alkaioszi sorok), valamint néhány szapphikus strófákban írott költeményét: „Hívogató”, „Flóra”, „Rövid óda a felkelő naphoz”, „Én, ki emberként”. Anapesztus viszont a „Reggeli fény” című verse azokból az időkből, amikor túlnyomó részt jambusokban dolgozott. Ugyancsak itt említem a „Két hexameter”, a gyönyörű „Flóra hexameter” és a szintén hexameterben írt szertelen „Epigramma” című versét, illetve utolsó művét a „Levél” címűt. Az „Egy spanyol földműves sírverse” című költeményét József Attila disztichonban írta, amely — eléggé el nem ítélhető módon — metrumában emlékeztet engem ragyogó műfordítására, amelyben mindössze tizenhat évesen visszaadta Szimónidész halhatatlan sorait („A spártaiakhoz”).

     A szonett, mint jövevény forma, már József Attila előtt is jelen volt a magyar költészetben, de ő volt, ki végleg meghonosította azt. Kazinczy, Csokonai és Arany költőként kényelmetlenül érezték magukat, amikor szonett-szerű költeményeket alkottak. Ady Endre fordított ugyan szonetteket Baudelaire-től („La destruction”, „La cloche félée” és a „Causerie”), valamint Verlaine-től („Monréve Familier”) — nem megtartva az eredeti rímképletet; ám ő maga viszonylag kevés szonettet írt. De még Radnóti is alig — a költői formák iránti széleskörű érdeklődése ellenére. A szonett József Attilával vált a magyar költői prozódia magától értetődő kifejezési formájává, a hétköznapi gondolatok természetes közvetítőjévé. 57 szonettjéből 22 művet fordítottam — beleértve a „Kozmosz éneke” című ciklust (kéziratban).

    A szonett ideális rímképlete (melyet ugyan maga Petrarca sem követett minden esetben) a következő lehet: ABBA; ABBA; CDC; DCD. Mindezt figyelembe véve azt találjuk, hogy József Attila — a szonett-koszorúját kivéve — ezt a formát követte. Példaként elegendő megemlíteni „Gyöngysor” című szonettjét, annak ideális rímképletével. Egy másik szonettjében „Szerelmes keserű hazafiság”, a tercinák összerímelnek a strófákkal. Egy harmadik szonettje „Az emberiség” — rímei megegyeznek a tercinákban, összepárosítva a második tercina utolsó sorával. József Attilának öt olyan szonettje van, melyekben a tercinák rímeinek helyzete van megváltoztatva, illetve öt másik, ahol ugyanez történik a négysoros strófák esetében — összevetve az ideális mintával. Tizenhét szonettjében találunk öt rímet ekképpen variált helyen. „Hazám” című, hét szonettből álló ciklusa ebbe a kategóriába tartozik. Valamennyi rímképlete ABAB; ABAB; a négysorosoknál, és CCD az első tercinák esetében — a második szonett kivételével. Létezik tizenhárom Baudelaire-mintájú szonettje is, melyekben a második négysoros strófa rímei nem egyeznek meg az elsőével, így a szonett több mint öt rímet tartalmaz. A „Szépség koldusa” utolsó szonettje niebelungi alexandrínusokban íródott. A magyar költők egyébiránt szinte alig írtak Shakespeare-i szonetteket, melyek eltérnek a petrarcai mintától.

    József Attila „A Kozmosz éneke” című műve — melyet teljes egészében lefordítottam — úgynevezett „szonettkoszorú”, vagyis egy olyan 15 szonettből (210 sorból) álló költői mű, melyben az első szonett utolsó sora megegyezik a második szonett első sorával, és így tovább, egészen az úgynevezett „mester-szonettig”, amelynek 14 sora megegyezik az előző tizennégy szonett első sorával. Egy ilyen mű megalkotása magában foglalja félelmetes mennyiségű belső rím megírását, de szükségképpen megköveteli a gondolkodás rendkívüli koncentrációját. Számomra a legnagyobb nehézséget okozta lefordítani e szonettek sorát. A költő, Hegedős Géza említi egy helyen, hogy csak két magyar nyelvű szonettkoszorúról van tudomása, a másikat, „Bólyai” címmel Székely János erdélyi magyar költő írta. Manapság azonban a szonettkoszorú, mint műfaj, hallatlanul népszerű, néhány kifejezetten kiváló ilyen műalkotást köszönhetünk Bognár Stefániának és Vesztergom Andreának (utóbbi főként angol költők szonettjeit „koszorúzza” meg. Magam mindkettejük műveiből fordítottam angolra.

    Elkészültem a „Lázadó Krisztus” angol verziójával is, amelyért József Attilát annak idején bíróság elé idézték, s ahol ő, védekezésképpen azt állította a műről, hogy az Villon „La Grosse Margot” című versének hatásos műfordítása.

    József Attila sok mindenben hasonlatos Francois Villonhoz. Maga is rendelkezett a francia költő vadóc zsenijével, előszeretettel alkalmazta a zárt formákat, megvolt a maga nyelvismerete, mesterien rímelt, tisztán, gyermeki őszinteséggel bírt életfelfogása, és — fájdalom — osztoznia kellett francia elődje szomorú sorsában is; nélkülözte a rendszeres étkezést, híjában volt ruháknak, tüzelőnek és fűtött menedéknek, és akárcsak Villont, számos üldöztetés és megaláztatás érte úgy a hatóságok, mint a társadalom részéről. Mindezek hozzájárultak korai halálához. Lefordította Villon négy „Balladáját”, a „Le Grand Testament” című naturalisztikus epitáfiumának bevezető három stanzáját, és a negyedik stanza három sorát. De ennél többet is tett: a francia „ballade” műfajt (amely nem összetévesztendő az angol balladákkal) — akárcsak Brecht Németországban — mintegy bevezette hazája irodalmába. A Villon-ottovo-kat szintúgy a magyar költészet részévé tette. A két lehetséges rím-séma közül, későbbi, „Eszmélet” című versének mind a tizenkét stanzája a szigorúbb (ABAB; BABA) formában íródott.

   József Attila egyfajta hűvös, érzelemmentes előadásmód alkalmazásával próbálta meg egyensúlyozni kibírhatatlan fájdalmát. Azonban a parnasszistáktól eltérően ez nála nem volt puszta irodalmi póz, hanem Villon módszeréhez hasonlatos — aki szinte látta magát és barátait lógni az akasztófán, s egészen haláláig ezekről írt. Mindkét költő jobbára részvéttel telt szemtanúként, s nem átélt élményként ábrázolja a fájdalmat, valamint mindketten versükbe főzik családi és keresztnevüket — mintegy önmaguk igazolásaként.

   Roppant tanulságos dolog József Attila szókincsét, szóhasználatát tanulmányozni. A szavakat számba venni lassú és nehézkes — bár fölöttébb kifizetődő — foglalatosság; tekintve, hogy így alkalom nyílik megértenünk, hogyan is működik a költői elme? Legjobb, ha magunk készítjük el felhasznált szavainak „szómutatóját” (ahogyan J.A. Painter tette, amikor számítógépbe vitte W.B. Yeats szókészletét egy speciálisan programozott IBM számítógép segítségével). Ehelyütt a teljes kérdéskörnek csupán néhány aspektusára hívnám fel a figyelmet.

   Petőfi Sándor, Juhász Gyula és Ady Endre példája nyomán a „Nyugat” költői tendenciózusan hivatkoznak a borissza életmódra, mintegy a saját költői lényük megnyilvánulásnak zálogaként. József Attila is alkotott bacchikus dalokat, korai versei közül említendő a „Himnusz a borhoz”. Egy másik műve, a „Boros keserűség” egyike legszabályosabb trochaikus darabjainak. Szintén trochaikus versek, de éppenséggel nem a bor szeretetéről szólnak az „Ars poetica” és a „Tudtam én” — sőt ezekben megfontolás tárgyává teszi a sört, mint költészeti témát.

   József Attila állandó éhségérzete és fékezhetetlen vágyakozása az alapvető táplálkozás iránt olyan költői magasságokba emelték művészetét, mint előtte soha, egyetlen más költő esetében sem az európai irodalomban. Az első peres ügyét kiváltó, baljós „Tiszta szívvel” című verséből (melyben az áll, hogy nem evett már három napja), valamint más verseiből is folyamatosan kapjuk a referenciákat arról, hogy időnként akár több napon keresztül nem jutott semmiféle táplálékhoz. „Hét napja” című műve, már címében is egyfajta önigazolás. Két napos koplalás a témája a „Végül” című versnek, de egy 1925-ben, Bécsből keltezett levelében arról tudósít, hogy már tíz napja nem evett semmit. „Számvetés” című versében így ír: „28 éve éhezem”, és másutt: „Magam vagyok az örökös éhség”.

   A megfelelő táplálkozás hiánya aláásta gyenge szervezetét és mintegy átitatta költői inspirációjának egész szövegkörnyezetét. Csupán a „kenyér” szót harminc különböző helyen találtam meg — eltérő életszakaszaiban írott verseiben. Legköltőibb hasonlatai közül több is a kenyérrel függ össze. Azt mondja: „Homlokuk akár a friss, meleg kenyér”, „Egy karéj gőzölgő kenyér vagyok”. „Megfáradt ember” című versében így ír: „Szőke hajuk akár a folyékony kenyér”, és: „A boldogság mint egy karéj kenyér”. Az egyetlen Rimbaud-versben, melyet lefordított („Les Effarés”), öt szegény kisgyermek a kenyérsütést lesi. Rögtön ezután a burgonya következik. Falvai úgy gőzölögnek, mint a forró krumpli. Egyik ballade-jében a szerény, de nélkülözhetetlen burgonya költői magasságokba emelkedik, s megszemélyesítvén kiemelkedő helyet foglal el — vele kezdődik ugyanis az „Ajánlás”, amely hagyományosan a „Herceg”-nek szól. Francia nyelven írott verseibe mintegy beemeli a „Pommes Frites”-t, mint érzéki kompozícióinak egyikét. Az élelem számos versében jelenik meg referenciaként, s a táplálék, amelyről beszél, sohasem túl gazdag.

   József Attila babról, borsóról énekel, spenótról („Páris” című versében), hagymáról, főtt kolbászról, s a szinte mindenütt jelen lévő szalonnáról. Amikor egyéb delikát élelmiszerről beszél, mint például csirke, sonka, vagy eper — azok rendszerint más emberek asztalán találhatóak. Ahogy elnézi a fiatal, kövér rákokat a folyóban, azon mélázik, hogy milyen finom lehet a húsuk, s ha a „hal” szót használja, állandóan a „háló” szóra asszociál. Még a fazék mellől felemelkedő füstöt is becézgeti. Nála — az emberekhez hasonlatosan — még az örökkévaló csillagok is éreznek éhséget, s éppúgy esznek-isznak, ahogyan azt mi tesszük. A táplálék — él, akárcsak mi emberi lények. Nála „Beszél a tej”, „A jó cukor is aluszik”, s „Hízott esőt” lát aláhullani. Még az ódáiban is állandóan jelen van az élelemről történő gondolkozás, Egy stanzájában, az első versben, amelyet írt — mindössze tizenkét évesen — így beszél: „De szeretnék gazdag lenni, libasültet enni”. Mindössze egyetlen helyen találtam még a „libát” említeni, egy ballade-ban, ám ott hízott formában, a gazdagság jelképeként jelenik meg. Szegény Villon ugyanazt érezte Párizsban, egy napon, midőn — mint oly gyakran — éppen a börtönből szabadult.

   József Attila egy időre elfordult a klasszikus metrumoktól és a szonett-formától, s mielőtt visszatért volna ezekhez, számos szabad verset komponált, valamint folklorisztikus ihletésű darabokat — elsősorban a Kalevala hatására — úgynevezett „magyar metrumokban”. Később visszatért a jambusokhoz, mondván: „Jó, hogy léteznek a jambusok, amelyekre bizton támaszkodhatom”. Ebben az összefüggésben előre kell bocsátanunk, hogy összesen talán öt-hat vers íródott jambusokban angolul. Ami szabad verselését illeti, ritmikailag az is kötött, s bár nem rímelteti sorvégeit, a vers ennek ellenére tartalmaz bizonyos mennyiségű belső rímet. 1923 és 1926 között írott 150 verséből mintegy 30 nevezhető népköltészeti ihletésűnek, melyekben páros rímeket használ, s gyakorta azonos rímek segítenek bennünket megkülönböztetni e verssorokat a klasszikus magyar trocheusoktól. Amiképpen Hegedős Géza rámutat „A költői mesterség” című művében: ebben a típusú metrumban nincs semmi túlságosan „nemzeti”. Abélard is írt „régi magyar hatosokban”, és  Celanoi Tamás is „régi magyar nyolcasokban” komponálta meg „Himnusz az Utolsó Ítéletről” című művét — sok-sok évvel azelőtt, hogy az első magyar verset papírra vetették volna! Ide kívánkozik Baudelaire latin címmel ellátott verse „Franciscae meae Laudes”, amely szintén ebben a metrumban íródott. Az ilyen versek esetében az igazi nehézséget a néprajzi agyag és a „nőrímek” okozzák, melyeket a magyar nyelv — és úgyszintén a középkori latin — megkövetel.

   József Attila meglehetősen tisztában volt saját költői nagyságával. Ez egy különálló része volt az életének, akárcsak nélkülözései, s ő maga sem büszke nem volt egyikre sem, de nem is szégyellte, vagy titkolta azokat. Ő, magát Ady utódjának, „fiának” tartotta, s csak Illyés Gyulát tekintette magával egyenrangúnak. Géniusza, annak nagysága és magassága csak halálával vált egyértelművé, vagyis ténnyé, hogy a magyar költészetet a létezhető legnagyobb veszteség érte eltávoztával. Ahogyan Illyés Gyula fogalmazott róla írt nekrológjában a Nyugat 1937 évi 12. számban: „Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sosem fog meghalni. De ez sem vigasz.”

 

 

 

Fordította: Rossner Roberto   

 

 

 

 

AN ANALYSIS OF ATTILA JÓZSEF’S POETRY FROM THE POINT OF VIEW OF AN ENGLISH TRANSLATOR

 

As Chatterton and as Rimbaud, Attila József was a child genius. In "Beggar of Beauty" which appeared when he was only 17 years old he showed himself a past master in such intricate classical metres as choriambs and he composed several fine poems in Sapphic stanzas. Later he wrote alcaics, asclepiads and hexameters. Shortly before his death, he proved (as Babits had independently) that Csokonai’s "To a Tulip" could not be scanned in accentual verse but was made up of regular ionic a minore feet. Spread over his short life, Attila József wrote 35 poems in trochees 5 of which are serious and 39, playful. His first trochaic poem dates from 1922 and his last, from 1937. Towards the end of his life he reverted to iambics.

 

Good translators of Attila József’s poems must be respecters of forms. In English translation, the first question we should answer is: "What do we mean by classical metre?" Verse in Greek and Latin is based on quantity, whereas in English time is only secondary. After Sir Philip Sidney’s and Spencer’s unsuccessful attempts, William Webbe managed to transplant classical metre into English in his translation of Virgil’s First Georgic, by substituting accent for quantity. Cowper, Southey, Coleridge and Tennyson, among others, have amused themselves by composing English quantitative hexameters and pentameters. However, with the exception of Longfellow’s "Evangeline" none has had any real success, and to this day classical metres are looked upon as exotic literary curiosities.

 

In Hungary, a similar development is evident but with quite a different outcome. János Arany was among the first to speculate on the possibility of writing accentual Magyar hexameters. Vörösmarty worked with Latin, and Pet?fi with Greek models. Ady brought accent and quantity closer together, and through the poets of “Nyugat” (West), a modified form of classical metre eventually became part of the Magyar poetic tongue. A point which perhaps has not been sufficiently stressed is that in modern Hungarian poetry there survive and flourish today true classical metres based on quantity. A translator of Attila József’s "classical" verse therefore is faced with some of the difficulties which exist in classical prosody.

 

The beautiful "Asking for a Kiss in Spring",(Csókkérés tavasszal) beginning with "Martha, your hair…," is in pure choriambs which I translated in the same metre so as to reproduce the skipping effect of the original poem although, of course, unalloyed choriambic metre is very rare in English. We have an example in Ruskin’s quatrain "Trust thou they love", and it occurs in blank verse when the first foot of the line is a trochee. I will mention here a few of his classical poems, "Name-Day Praise" (Névnapi dícséret) (asclepiads), "Greetings to Gyula Juhász" (Juhász Gyulához) (alcaics), and the following which are in Sapphics: "A Call to Start", (Hivogató) "Flora, Slim, Fair Chalice", Short Ode to the Rising Sun", (Rövid óda a fel? naphoz), “I who like a Man" (Én, ki emberként). "Morning Light" (Reggeli fény) is in anapaests at a time when he wrote predominantly in iambics in addition to "Two Hexameters", (Két hexaméter), his beautiful "Hexameters to Flora",(Flóra, hexaméterek), the whimsical "Epigram" (Epigramma), and his last "Letter" (Levél) in hexameters, Attila József has written "Epitaph of a Spanish Labourer!" (Egy spanyol földmíves sírverse) in distinchons, which – disregarding the moral – reminds me metrically of his splendid translation, when only sixteen, of the immortal lines attributed to Simonides.

 

Before Attila József, the sonnet form was used but it was a foreign guest in Hungarian poetry. He naturalized it. Kazinczy, Csokonai and Arany were ill at ease when composing sonnet-like poems. Endre Ady translated Baudelaire’s "La destruction", "La cloche fêlée" and "Causerie" as well as Verlaine’s "Mon rêve familier" (without retaining the original rhyming pattern) but he himself wrote only a few sonnets. Nor did Radnóti, in spite of his wide interest in poetic forms. With Attila József, the sonnet in Hungarian prosody became a natural form of expression with which to convey normal, everyday thoughts. From his 57 sonnets, I have translated 22, including the "Song of the Cosmos" (unpublished). The ideal rhyming pattern of a sonnet (which even Petrarch did not always follow) should be ABBA; ABBA; CDC; DCD. With this in mind, we find in Attila József’s sonnets, excluding the "Wreath" series, the following patterns. One sonnet significantly enough, the One beginning with "Sonnet, You Row of Pearls" (Gyöngysor) has the ideal pattern, as also another sonnet "Lovable, Bitter Patriotism" (Szerelmes keser? hazafiság) only here the tercets rhyme with the quatrains. A third sonnet, “Humanity”(Az emberiség) has three similar rhymes in the tercet, coupled with the last line of the second tercet. Attila József has five sonnets in which only the position of the rhymes in the tercets has been shifted and five in which the same has happened with the quatrains, as compared to the ideal pattern. Seventeen of his sonnets have five rhymes with varying position. The seven sonnets of "My Country" (Hazám) come into this category, all rhyming ABAB; ABAB for both quatrains and CCD for the first tercets, with the exception of Sonnet 2. There are thirteen Baudelairian sonnets in which the rhymes of the second quatrain are not the same as the first and the sonnets have more than five rhymes. His last sonnet in "Beggar of Beauty" (Szépség koldusa) is in Niebelung Alexandrines. Hardly any Hungarian poet writes Shakespearean sonnets which do not follow Petrarcian pattern.

 

Attila József’s "Song of the Cosmos" (A kozmosz éneke) which I have translated in full, is a so-called "Wreath of Sonnets" (Szonettkoszorú), composed of 15 sonnets

 

(i.e. 210 lines) in which the last line of the first sonnet is the first of the second, and so on until the Master Sonnet the 14 lines of which are the first lines of each of the 14 sonnets. Obviously this involves a terrific array of inter-linking rhymes and an exceptional concentration of thought. For me it was very hard work to translate this sequel of sonnets. The poet Géza Hegedüs said that he knew of only two such "Wreaths" in Hungarian, the second being one written by the Transylvanian poet János Székely on Bólyai. Now, today, sonnet wreaths are very popular, and some excellent ones have been composed by Stefánia Bognár and Andrea Vesztergom (mainly on English poets) parts of both of which I have translated into English.

 

I am ready with my English version of "Rebellious Christ" (Lázadó Krisztus) for which József was brought before the court where he, at the same time, defended so eloquently his translation of "La grosse Margot".

 

József is similar to François Villon. He had the French poet’s wild genius and predilection for closely knit forms, he had his command of language and masterly rhymes, he had his candid, child-like outlook on life, and – alas – he had also his sad destiny. He lacked proper food, clothing, fuel and shelter, and like Villon, was hounded and spurned by the State of those days and society, all of which contributed to his early death. He translated four of Villon’s Ballades, the opening three stanzas and three lines of the fourth stanzas of "Le Grand Testament" and his naturalistic epitaph. More than this, like Brecht in Germany, he introduced the French ballade (not to be confused with the English ballad) of which he wrote two, and also the Villon Ottavo into Hungarian poetry. Of the two possible rhyming schemes of the latter, all twelve stanzas of his "Consciousness" are in the stricter form (ABAB BABA).

 

József tried to adopt a cold, impassive attitude towards his own unbearable sufferings. Not like the Parnassiens for whom it was often a mere literary pose, but like Villon who could watch himself and his friends hanging from the gallows and wrote about them as already being dead. Both poets describe pain as though they were witnessing not enduring it and they refer to themselves by their own Christian or family names. József explains that he had derived this custom from Hungarian folksongs.

 

A study of József’s vocabulary is most instructive. Counting words is a slow and dull - although extremely profitable – occupation when it comes to the understanding of how a poet’s mind works. The best thing would be to prepare a Concordance of his words as has been done for W B Yeats’s vocabulary, programmed by J A Painter in an IBM computer. Here, I have a few simple remarks to make on one or two aspects of this complex problem.

 

Following Sándor Pet?fi, Gyula Juhász and Endre Ady’s example, the poets of the “Nyugat” tended to refer to the imbibing of wine as part of their image as poets. Attila József composed a few Bacchic songs among his earlier poems, “Hymn to Wine”,(Himnusz a borhoz), one of his most regular trochaic pieces, and “Wine bitterness”, (Boros keser?ség), also in trochees, but he disliked wine (“Ars poetica”, “I knew” Tudtam én) and deliberately opted for beer as a poetic theme.

 

József raised hunger and the nobler craving for necessary nourishment to poetic heights never reached by any other poet before him in European literature. From his first plea in his fateful "With a Pure Heart"(Tiszta szivvel) (when he had not eaten for three days), we constantly find references to the number of days he has not partaken of food. His poem "For Seven Days" (Hét napja) is self-explanatory. In "Finally" (Végül) it is only two days. But in a letter from Vienna in 1925 he writes that he has not eaten for ten days. In "Account" (Számvetés) he says: "I have been hungry for 28 years" and elsewhere "I, too, am eternally hungry".

 

The lack of proper nourishment undermined his weak constitution and saturated the whole texture of his poetic inspiration. I find the word "Bread" in thirty of his poems taken from various periods of his life. Some of his most poetic comparisons are related to bread. He says: "Their foreheads are like fresh, warm bread", "I am a slice of steaming bread". In "Tired People" (Megfáradt ember) he writes "their blonde hair is like flowing bread", "Happiness is like a slice of bread". And the only poem of Rimbaud’s he has translated is "Les Effarés" in which five poor children watch bread being baked. Next in rank come potatoes. His villages steam like hot potatoes. In his Ballade "We Carry Groaning Baskets" the humble but indispensable Potato has risen in poetic dignity and occupies the lofty place of the traditional "Prince" with which his Envoi began. In his French poems he brings "pommes frites" into one of his amorous compositions. In the numerous references to food in his poems the fare he speaks of is never very rich. József sings of beans, peas, spinach (in Paris), onions, boiled sausage and the ubiquitous Magyar bacon-fat. When he mentions more delicate victuals such as chicken, ham or strawberries, they are usually on the table of other people. He watches the young fat prawns in the river and muses on what a good meal they would make, and when he uses the world "fish" it is invariably associated with "net". He is fond of smoke because it rises from the cooking-pot. Just as we human beings, the eternal stars are hungry too, and they eat and drink as we do. Food lives, just as we humans do. His milk talks, his sugar sleeps, and he watches the fattened rain fall. Even in his Odes, the thought of food is ever present. In stanza I of the first poem he wrote when he was only twelve, he says that "Attila is not happy because he would like to eat roast goose, but does not dare think of it". Only once again do I find a mention of "goose" – in a Ballade where it is being fattened for the rich. Poor Villon felt the same as he, often emerging from prison, in Paris one day.

 

Attila József, for a while, set classical metre and the sonnet aside and before returning to these again, composed Free Verse and folkloristic poems inspired by the Kalevala, in so-called Hungarian metres. Later he fell back on iambics, saying: "It is good that there are iampics to which I can hold tight." Let us recall in this connection that five-sixth of all English poems are written in iambics. As for his Free Verse, it is certainly rhythmical though not rhymed yet contains some internal rhymes. The folkloristic poems of which he wrote 30 out of 150 poems between 1923 and 1926 have coupled rhymes and often identical rhymes to help us distinguish them from Magyar classical trochees. For, as Géza Hegedüs points out in "The Poetic Profession", there is nothing very national about this kind of metre. Abélard wrote "old Magyar sixes" and Thomas of Celano composed his "Hymn on the Last Judgement" in "old Magyar eights" – long before the first Hungarian poem had been written on paper! May I add that Baudelaire’s poems written in Latin entitled "Franciscae meae Laudes" is in that same metre. So here the real obstacle will again be the ethnographic material and the feminine rhymes which Hungarian - or Mediaeval Latin – metre demands.

Attila József was quite conscious of his greatness as a poet. It was an integral part of his life as was his poverty, and he was neither proud of the one nor ashamed of the other. He called himself the son of Ady and knew that only Gyula Illyés was his equal. His death at the height of his genius is perhaps the greatest loss Hungarian poetry has ever suffered. Quoting Gyula Illyés: "I may add now that, through his works, his soul will never die. But even that is no consolation".

 

By René Bonnerjea

 

 

 



Olvasva: 1453 alkalommal