Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Tehéncsorda
B.Tóth Klári, 2011. június 11., szombat, 15:20

*

 

 

 

Ahogy vonultak a tehenek reggel hétkor, behallatszott a kolompszó a konyhába, mentek ki a legelőre, este hétkor vissza. A kolompkoncertre minden gyerek a kapuba rohant, el nem mulasztottuk volna a csordát.

— Megjöttek a tehenek, megjöttek a tehenek! — kiáltoztuk, mintha nem láttuk volna őket minden áldott nap. Dudok bácsi hajtotta őket két pulija segédletével, állat- és gyerekszerető pásztor volt, neki magának is volt tizennégy csemetéje, egyik dudokabb, mint a másik.

Legjobban a kis borjakat szerettük, ahogy nyurga lábakkal szaladtak terjedelmes anyjuk mellett, friss, göndör szőrük fényesen csillogott a rosszul öltözött asszonyságok gyülekezetében. Nyakukban a pici rézcsengő üdítően csilingelt a harsány kolompozás-okozta hangzavarban.

Hazafelé a tehenek időnként betévedtek a parókia nyitott kapuján, körbesétálták a fehérre meszelt kövekkel körberakott virágágyást, az öreg diófát a kerti asztallal, megbámulták a házi gyártmányú fa hintát, ahol sokszor fürtökben lógtunk, hisz egész gyereksereg hintázott rajta, máshol nem lévén a faluban játszótér, csak a libaszaros pázsit, sokszor felismertük a hívatlan vendégeket:

— Nézzétek, ez Böske, a Julcsa néni tehene!

— Ez meg Julcsa, a Böske néni tehene — viccelődtünk, míg a marhák bambán méregették a sok gyereket, rázogatták a fülüket és lassan keringtek a kerti körúton, amit a sánta harangozó, Borissza Pista bácsi rendszeresen felsöpört a gallyseprűvel, nehogy kiüssön a gaz, ringatózott alattuk degeszre tömött tőgyük, ellentétes irányban lomha testükkel. Ez a furcsa disszonancia — hozzá a kolomp harmadik irányú mozgása — mindig lebilincselt, mint a Dun izgalmas vízfelszíne, mikor egy forgónál a gőzhajó hullámai összeütköznek a szélkorbácsolta víztarajokkal, amitől szabályos hullámszobrok keletkeztek, majd elmúltak — mint egy performance —, mert a reggeli és esti csordajárás között még két fontos elfoglaltságunk akadt: minden délelőtt és délután lerohantunk a Dunára, integetni a hajóknak és teli torokkal biztattuk őket a partról:

— Hajrá Kossuth, hajrá Kossuth! — vagy — hajrá Táncsics, hajrá Rákóczi! — ez a három gőzhajó járt akkoriban.

Válaszként hatalmasat tülkölt a fehér kémény, kifújta a gőzt, hogy zengett belé a völgy, mintha megköszönné a biztatást, az utasok meg nevetve visszaintegettek a tetőteraszról, ahol limonádéjukat kavargatva üldögéltek. Így legalább ezt a három történelmi nagyságot megtanultuk már óvodás korban, a nagyobbak meséltek róluk. Aztán futottunk vissza, el ne mulasszuk a hazatérő csordát.

A hozzánk tévedt tehenek sose találták meg a kijáratot, úgy kellett hajtani őket:

— Ne te, ne, hajts ki, hajts! — üvöltöttük kórusban, ahogy a tehénpásztortól hallottuk a vezényszavakat.  

Máskor bátyámék a barátokkal ráugráltak a csorda utolsó állataira, disznókra, kecskékre, bárányokra, néha a tehenekre is; versenyeztek, kit visznek messzebb. Szegények rohantak végig a falun a rakoncátlan terhekkel, a csengők, kolompok eszeveszetten hirdették a hadiállapotot, míg levetették őket valamelyik útszéli árokba, és így megzavarva a beidegződött útvonalat, más portán kötöttek ki, bemenekültek az első nyitott nagykapun, amiből mindig nagy ribillió kerekedett. A gazdák futkoshattak faluszerte jószágaik után, mások meg tanakodtak, kié a tehén, melyik istállóból való, hova hajtsa? Aztán csak kitessékelték a nagykapun, hátha hazatalál.

 

Nyaranta odajárunk a festőtáborosaimmal, el nem mulasztanánk a csordát, belefestjük őket a tájba, ahogy békésen legelésznek a réten, visszaidézve egy letűnt kort, amikor az emberek még közösségben éltek, bár mára már alig maradt néhány tehén, és a pásztor, azóta biciklivel jár a nyomukban.

 

 



Olvasva: 1013 alkalommal