Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Házasodni mindenáron /Befejező rész/
M.Simon Katalin, 2011. május 10., kedd, 13:00



 

          Január elseje után ifjú Barta elfoglalja új munkahelyét a városban. Az apja, ha ellátta a jószágot, szótlanul üldögélt a konyhában, megszokott helyén a kanapé végében. Pipázgatás közben feleségét figyelte, aki fürgén tett-vett a házban, foglalkozott Gergővel, és gondja volt mindenre. Néha, Barta még énekelni is hallotta. Dalolgatott a gyermeknek, dudorászott főzés, mosás, takarítás közben és esténként, ha a konyhában leült az osztováta elé szőnyeget szőni. Erzsit valami jóleső belső nyugalom szállta meg, amitől még szebb lett. Bartha viszont szemmel láthatóan napról-napra roskadt, mintha a tél kiszívta volna minden erejét. Nehéz teher marcangolta lelkét. Ráadásul még a föld gondja is emésztette. Egyre többször hallatszott a faluban, hogy a környéken már járnak a városi urak, hogy meggyőzzék a parasztokat, álljanak be a közösbe. Azt bizonygatják, hogy lesznek majd gépek, nem kell annyit dolgozni. Már nem is bírja, egyre többször hasogat a dereka, és mintha a mellében is egyre gyakrabban érezné azt a furcsa szorítást, amiről feleségének még nem is szólt, nehogy megijessze. Gondolatban szidta nagy fiát, akire éppen most jött rá a mehetnék, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Kivel beszélje meg, hogy mitévő legyen, ha ideérnek a szervezéssel? Azt beszélik, először csak valami társulásokat hoznak létre... A jóisten tudja, hogy lenne jó! Azt is hallotta valakitől, hogy, aki nem áll be, elveszik mindenét, s családostól a Duna-csatornához viszik munkára. Éjjel se tudott aludni a gondoktól. Mi lesz Erzsivel s a gyermekkel, ha vele történik valami?

            Közben enyhült a tél, és idős Barta egyre többet tartózkodott a csűrben, ahol a szekeret, az ekét vagy a boronát javította. Készült a tavaszi munkákra, miközben gondolatai azon jártak, van-e értelme az egésznek, hiszen, ha elveszik, majd javítsák meg ők...!

Egyik reggel szokatlanul sokáig maradt az ágyban. Erzsi már elvégezte a kinti munkákat és még mindig nem jött elő az ura. Rosszat sejtve szelíden ébresztgette, de Barta csak nyögött, mozdulni nem tudott, és az arca is valami furcsa grimaszba fintorodott. Erzsi azonnal felismerte a helyzet súlyosságát és átszaladt a szomszédba segítségért. Futva jött az asszony az emberrel együtt, és amikor meglátták Bartát, már tudták, hogy kórházba kell vinni.

Míg az asszony s Erzsi a beteggel foglalkozott, a szomszéd befogta a lovakat. Szénát terített a szekérderékba, a beteget párnákra fektették, pokrócokkal betakarták és elindultak a városba. A kórházban azonnal kezelni kezdték.

            – Szólni kéne a fiának, itt dolgozik egy gyárban – mondta Erzsi – és megmutatta a cédulát, amelyikre Isti ráírta volt a gyár nevét. A szekeres szomszéd egy fejmozdulattal jelezte, hogy tudja, merre kell menni, és a lovak közé csapott, hogy sürgesse őket.

Amikor a kapustól ifjú Barta István felől érdeklőtek, az nyomban megértette kiről van szó, és már indult is, hogy értesítse, látogatói vannak.

            – Hát maguk mit keresnek itt?! – lepődött meg Isti, amikor meglátta a kapuban várakozókat.

            – Apád lebénult, béhoztuk a kórházba, – hangzott az idős ember szájából a higgadt felelet.

            – Súlyos? – kérdezte Erzsihez fordulva, mert  látva arcán az aggodalmat.

            – Igen, minél hamarabb látogassa meg az apját, és beszéljen az orvosokkal. Mi most sietünk haza, mert Gergőt a szomszédban hagytuk.

            – Jó! Ne búsulj, apám erős, helyre fog jönni! – próbálta bátorítani az asszonyt.

            A következő hetek aggodalomban teltek. Erzsire szakadt a gazdaság terhe, ő pedig szó nélkül végzett mindent. De az éjszakák, azok voltak számára a legnehezebbek. Ha Gergővel foglalkozott, megfeledkezni látszott minden bajáról, de miután a gyermek elaludt, a beállott csendben százféle gondolat kóválygott fejében, kérdések özöne zaklatta, amelyekre egyedül nem találta a választ.

            Mire kitavaszodott, idős Barta István is hazakerült a kórházból. Egy napsütéses délelőtt közölte, hogy ki szeretne menni az udvarra. Erzsi széket vitt ki a lombosodó eperfa alá, lesegítette a lépcsőkön, de amikor be akarta ültetni karosszékébe, elutasító mozdulatot tett.

            – Hátra! – mondta röviden, és bizonytalan lépteivel az udvar végébe ment. Az istálló nyitott ajtójából szomorúan nézte azt az egy tehenet, amit meghagytak neki a közösbe lépéskor. Aztán látta, hogy a csűrben is csak a szekér maradt.

            – Elvittek mindent a nyomorultak, hogy szakadna reájuk az ég! – mondta végtelen fájdalmában. Erzsi szánalommal nézte a megtört öregember búzakék szemét, amelyben a megalázottság keserű könnyei csillogtak. Visszakísérte az urát a fa alá a székhez, aki most leült, és állát a bot fején nyugvó két kezén támasztva, gondolataiba mélyedt. Attól a naptól kezdve alig hagyta el szó az ajkát. Teste-lelke megsínylette az utolsó hónapok eseményeit. Magába roskadva üldögélt kedvenc székében. Semmiben se lelte kedvét.Úgy látszott, hogy egyedül csak a gyermek oszlatja el néha homlokáról a sötét felhőket, hogy azután tekintete újra kifürkészhetetlenné váljon

            Isti gyakran hazajárt. Olyankor segített a háztáji munkával egyedül maradt Erzsinek. Amikor ő belépett a kapun, az apja bement a szobába, és onnan csak akkor jöt ki, ha enni hívták. Fia kérdéseire is csak röviden válaszolgatott. Mindig azt mondta, fáradt, hagyják őt pihenni!

            Egyik vasárnap este, amikor a tornácon ültek, ifjú Bartából kitört a kesrűség:

            – Elegem van ebből! Te nem engedsz közel magadhoz, nem engeded magad megölelni se, pedig érzem, hogy minden porcikáddal te is ezt kívánod! Jövő vasárnap megmondom apámnak, hogy szeretlek, hogy kellesz nekem. Csak tudnám, hogy mi jár a fejében!

            – Ne! Hiszen te mondtad, hogy várni fogsz... Akkor most én kérlek szépen, légy türelemmel, mert mindennek eljön az ideje! – próbálta csitítani ifjú Barta háborgó lelkét Erzsi.

            Következő hét végén, a vasárnapi ebéd után, idős Barta István a helyén ülve várt, míg Erzsi leszedte az asztalt, aztán intett, hogy üljenek le ők is.

            – Nem szeretem a szószaporítást. Meggondoltam jól, amit mondani és tenni akarok... –, szólalt meg egy idő után, tekintetét az asztalon összekulcsolt kezein nyugtatva, majd Erzsire nézett és határozott hangon folytatta:

            – El akarok válni! Én már egy roncs vagyok. Rám már nem lehet számítani. Erzsi, te fiatal vagy, szinte még gyermek. Melléd ember kell! Elválok..., aztán a többi a ti dolgotok...!

Idős Barta István befejezte mondanivalóját, felállt az asztaltól és elindult szobája felé.

            –  Apám! – ugrott fel Isti, de az apja leintette:

            – Hagyd csak! – és becsukta maga mögött az ajtót.

Ő megértette apja viselkedését. Mit is mondhatott volna neki, ha engedi szóhoz jutni?

            A bekövetkezett fordulat súlya mindkettőjüket elnémította. Erzsi kérdésekkel teli szeme az előtte álló ifjú Bartára tapadt. Ő átölelte és kimondta azt, amire oly régóta vágyott:

–  Isten hozott hozzám, Erzsi.

            – Köszönöm, hogy vártál rám! – felelte lehelet halkan az asszony, aki érezte, hogy űzött lelke ezen a tavaszi vasárnapon hazatalált.

 

Vége

                           

 



Olvasva: 523 alkalommal