Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Házasodni mindenáron III. rész
M.Simon Katalin, 2011. május 7., szombat, 14:19



 

A nyár befejezte küldetését. A hosszú meleg esték helyébe korai hűvös alkonyok jöttek, de az ősz nagylelkűségével kárpótolta az embereket mindenért.

Október volt már, amikor egy vasárnap reggel járomba fogták a kölcsönkért ökröket, és elindultak Erzsi szüleinek falujába. A szekér lassan haladt a kátyús úton. Gergő, aki alig látszott ki a sok kendőből, hangosan kacagott minden zökkenőnél. Déltájban megálltak a szülői ház kapujában. A zaj hallatára Erzsi apja kinézett, és karjában kisfiával leányát látta leszállni a szekérről, nyomában a vejét, aki letakart kosarat cipelt. Pillanatok alatt a család apraja–nagyja kint volt a kapuban és ujjongó örömükben hol Erzsit ölelték–csókolták, hol a kis Gergőt kapkodták ki egymás kezéből. Idős Barta kosarából kalács, bor és egy fazék töltöttkáposzta került az asztalra. A nagy család leült ebédelni. Erzsi apja dicsérte a veje borát, anyja pedig lánya ügyességét a kalácssütés tudományában!

Ebéd után, amíg a kis Gergő aludt, Erzsi testvérei az udvaron szaladgáltak az őszi napsütésben. A férfiak megitatták az ökröket, és a favágó tőkén ülve beszélgettek, magukra hagyva az anyát lányával, hadd trécseljenek kedvükre.

– Mesélj, lányom, hogy vagytok?

– Jól vagyunk – felelte röviden Erzsi.

De az anyja tovább faggatta:

– Az urad jól bánik veled?

– Jól, még túlságosan is jól!

– Mit akarsz mondani, beszélj tisztán, hogy értsem!

– Minden úgy van, ahogy lehet, édesanyám!

– Bú nyomja a lelked ugye? A fiatal Barta?!

Erzsi bólintott.

– Jaj, gyermekem! S Barta bá tudja?

– Érzi, hogy csak a testem az övé, a lelkem, az másé.

– Őrizkedj a bűntől, ne hozz szégyent az öregre, sze’ olyan jól bánik veled!

– Tudom, anyám, ne féljen, nem hozok szégyent a házra. Nem is lesz kivel, mert januártól egy gyárban fog dolgozni a városban.

Nem folytathatták a beszélgetést, mert a férfiak bejöttek és Idős Barta István sürgette az indulást, hogy még sötétedés előtt hazaérjenek.

Abban az esztendőben a hegyek felől korai havazást hozott a szél a háromszéki tájakra. Szerencsére az emberek végeztek a betakarítással, az őszi szántáson is túl voltak, csak néhol gubbasztottak a csűrben még nagy halom hántásra váró kukoricsacsövek.

Bartáék épp vacsoráztak, amikor szerényen kopogtak az ajtón.

– Édesanyám azt üzeni, Erzsi néni jöjjön ma este kalákába Róza ángyómhoz törökbúzát hántani! – hadarta egy vékonydongájú legényke. Erzsi szemében idős Barta számára eddig ismeretlen fény lobbant.

– De én.., én nem tudok... – nézett riadtan emberére, aki azonban biztatta, hogy menjen csak, majd vigyáz ő a gyermekre.

A kalákás házban sült krumpli párája terjengett, amely összekeveredett a sarokban felhalmozott kukorica csuhéjának édeskés illatával. Amikor Erzsi belépett, a hírtelen támadt csendben a kalákázók arcán meglepetés suhant át, amitől ő egy kicsit zavarba jött. Idegen volt a ház, idegen ő is a faluban. Amióta idős Barta István feleségül hozta, a rokonságon kívül senkinek se lépte át a küszöbét. A háziasszony észrevette zavarát, és jó szívvel köszöntötte:

– Isten hozott házunkba, Erzsi! Ülj le nálunk!

Leült az őt megillető helyre az asszonyok közé, a többiek pedig folytatták a hangoskodás. A fiatalok sikamlós tréfákkal csipkelődtek, míg az idősebbeknek többet járt a kezük, mint a szájuk. Ebbe a vidám hangulatba Isti észrevétlenül lépett be. Kabátját szegre akasztotta, rá bundasapkáját, és „Jó estét!” köszönt a kalákázóknak. Hangjára a lányok egyszerre kapták fel a fejüket és kórusban hívták a belépő fiatalembert, üljön közéjük. Ő azonban, mint aki nem hallja a feléje röpködő kihívásokat, körülnézett. Szeme felvillant. Erzsit látta a sokaságban, akinek figyelmét, úgy tűnt, nagyon lekötötték a kukoricacsövek. Elvett egy kisszéket és leült a sarokba, ahonnan jól láthatta az asszonyt.

– Megsült a pityóka! – kiáltotta a háziasszony –, itt a só es! Egyétek jó étvággyal! Kivette a nagy tepsit a lerből és középre tette egy székre. Előkerült egy kancsó káposztalé is. Egymásnak dobálták a forró krumplit, s aki nem volt elég gyors, annak megégette a tenyerét. Kihallatszott az utcára a lányok visítozása. Gyorsan fogyott a krumpli, és vele a káposztalé, miközben vége–hossza nem volt az élcelődésnek, a kétértelmű tréfálkozásnak. Nemsokára elfogyott a fosztani való törökbúza is.

– Mára ennyi vót. Köszönjük a kalákát! – jelentette ki a házigazda. Ebből mindenki megértette, hogy ideje hazamenni.

Odakint a friss hó látványa fokozta a fiatalok jókedvét és olyan hógolyózás, mosdatás kezdődött, hogy a sivalkodás felverte a falu csendjét.

Erzsi hárászkendőjének védelmében szaporán taposta hazafelé a friss havat, amikor meghallotta a jól ismert hangot:

– Hova sietsz úgy, mint akit kergetnek?

Lelassította lépteit, de amikor ifjú Barta beérte, az út széle felé távolodott tőle, hogy az az ujja hegyével se érinthesse meg.

– Ha nem állsz meg egy szóra, megmosdatlak...!

Erre aztán megállt és hunyorogva tűrte az arcába világító viharlámpa fényét.

– Azt hittem, egy vénasszony után futok! Most látom, ki áll itt előttem a nagy hóban…

– Ki? – feledkezett meg félelméről egy pillanatra.

– Te, Erzsi. Úgy állsz itt előttem, mint egy űzött vad, akit a saját lelkiismerete üldöz. Felém üldöz, Erzsi, és én várok rád. Addig várlak, amíg hozzám nem menekülsz – hangzottak el feleletként a rég megfogalmazott szavak, amelyek most úgy hullottak az asszony lelkébe, mint jó termőföldbe a csirát ringató magok.

A várakozással teli csendben ifjú Barta a kimondatlan érzelmektől remegő asszonyhoz lépett, átölelte, mintha védelmezni akarná a világtól és saját magától. Ő pedig ez egyszer nem rebbent el, hagyta magát megölelni. A férfi kabátjába fúrta jéghideg arcát, és így álltak, amíg mindkettőjük belsejében csillapult a küzdelem. Aztán elindultak némán hazafelé.

– Először menj be te, osztán bémegyek én es –, súgta az asszonynak, amikor kapujukba értek. 

Már rég az ideje, hogy Erzsi nem aludt olyan jól, mint ezen az éjszakán. Lelke valamennyire megnyugodott. Most már csak hagyni kell, hogy az idő elhozza azt, aminek el kell jönnie – gondolta –, mert egyszer csak oda vezeti a sorsa, ahol a helye van...! Ezt értette ő az Isti szavaiból az este.

Az első hó hamar jött, de nem tartott sokáig. November egy pár napra visszalopta a vénasszonyok nyarát a nappalok szívébe, de nemsokára a nap ereje érezhetően fogyni kezdett, és most már igazi tél ereszkedett a vidékre.

Idős Barta a kályha mellett ült és szemével követte fiacskáját, aki bútorokba fogózva tipegett körbe a szobában.

Kicsi vagy még fiam, s én már vén vagyok... Nem érem meg, hogy ember legyen belőled... – ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor Gergő megállt előtte, és tenyerével ütögetni kezdte a lábát, miközben mondogatta: tá–tá, tá–tá! Ő elérzékenyülve ültette térdére: „Gyí, lovam, Brassóba!” A gyermek lovagló mozdulatokkal jelezte, hogy tovább, tovább! Barta dologtól kérges tenyerével megsimogatta kisfia szőke fejét, és kedvét töltötte: – Mit veszünk a vásárba’? Csengőt–bengőt a nyakába, nyírfavesszőt popsijára! – aztán gyöngéden megveregette a popsiját, amitől a kis huszár sikítozva verte össze tenyerét, majd apja mellére hajtotta fejét, bekapta hüvelykujját, és nemsokára elaludt.

Erzsi lépett a szobába. Idős Barta intett, hogy halkabban, s a békésen alvó Gergőre mutatott. Az asszony egy pillanatig elnézte az eléje táruló képet, majd gyöngéden elvette a gyermeket és ágyacskájába fektette, aztán szólt az urának, hogy menjen vele a konyhába. Miközben az ebédet az asztalra tette, hogy megtörje a közéjük álló csendet, megkérdezte:

– Nem kellene levágni a disznót? Már nagyon kövér, nehogy valami baja essen!

– Szólj Istinek, hogy holnapra hívja a böllért, te pedig készíts elé mindent! – felelte Barta röviden.

Erzsi bólintott, hogy úgy lesz. Mindkettőjük tányérjába kitette az ételt, de az ő torkán nehezen mentek le a falatok. Idős Barta a szeme sarkából figyelte.

– Mi van veled? Úgy nyelsz, mintha a más szájával ennél...

– Nem vagyok éhes – felelte kurtán az asszony és letette a kanalat. Attól a havas estétől, melynek emléke azóta is kísérti, tartózkodott az ifjú Bartával való találkozástól. Megvárta, míg az ura bemegy a szobába, aztán elmosogatott, majd nekilátott fokhagymát pucolni a másnapi disznóvágáshoz. Gondolataiba merült, de keze szaporán járt. Nagy a disznó, sok fokhagyma kell. Amikor nyílt az ajtó, kiejtette az utolsó gerezdet a kezéből. Isti tréfával akarta oldani zavarát:

– Megijedtél? Ne félj, nappal nem eszem asszonyhúst...!

De ő, mint akinek sürgős dolga akadt, ki akart sirülni a konyhából, azonban a fiatalember útját állta:

– Hova futsz? Végezd a dolgod, mert látom, hogy van, és ha úgy gondolod, adhatsz valamit ennem is, mert farkaséhes vagyok! De minek az a temérdek fokhagyma? Ördögűzés lesz? – próbálta továbbra is szólásra bírni az asszonyt, aki végül erőt vett magán és miközben kitette az ételt, egy szuszra elhadarta:

– Az édesapja azt üzeni, értesítse a böllért, mert holnap disznóvágás lesz!

– Jól van, úgy látom, még se vitték el a madarak teljesen a hangod! S mikor határoztátok el a disznóvágást?

– Ma.

Ifjú Barta befejezte az ebédet, egy hálás mosoly kíséretében megköszönte, aztán kilépett az ajtón, hogy teljesítse apja parancsát.

Erzsi másnap reggel öt órakor kelt. Tüzet gyújtott a konyhakályhában, melegedni tett két nagy fazék vizet, előkészítette a törlőruhákat, késeket, teknőket, mindent, amire szükség lesz a disznóvágáshoz. Az asztalra tett egy tálcát, rá egy üveg pálinkát, poharakat, majd reggelit készített kisfiának. Amíg várta, hogy felébredjen a gyermek, kevert a tyúkoknak és forrázott a másik két malacnak. Akkorra már az ura is előjött a szobából.

– Hánykor jön a böllér? – kérdezte álmos hangon.

– Hatkor – mentette meg a kérdéstől zavarba jött asszonyt Isti, aki épp akkor lépett ki szobájából és emlékezett, hogy az este elfelejtett szólni.

– Készíts elé szalmát a perzseléshez! – küldte máris az apja –, mindjárt itt a böllér.

– Elér akkor es, miután leszúrta!

– A te bajod!

Nemsokára megérkezett a falu disznóölő mestere. Idős Barta pálinkával kínálta, de ő visszautasította, mondván, hogy majd eljön annak is az ideje!

Mire megvirradt, készen álltak a megtisztított állat felbontására. Estére már kifőttek a hurkák, a kolbászok egy hosszú rúdon sorakoztak, és a nagy fazékban sercegett a zsírnak való. Egy teknőben besózott oldalasok, sonkák, a cseberben pedig szépen kiszabott szalonnatáblák várták sós fürdőben, hogy rájuk kerüljön a sor a füstölőn. Idős Barta István az elégedettség nyugalmával gyújtott pipára. Jól jöttek ki a disznóból, tavaszig lesz mit enni.

 

Karácsonyra készült a falu. Erzsi is sütött, főzött, azt akarta, hogy családjukban szép legyen az ünnep. Isti fenyőfát hozott az erdőből, beállították a szobába és mindenféle házi díszeket aggattak rá. Erzsi még szaloncukrot is főzött, ahogy látta, amikor a doktoréknál szolgált a városban. Fehér papírba csomagolták és felaggatták a hatalmas karácsonyfára. Ott csüngött az egyik bárány csengője is a gyertyák, almák, diók sokaságában. Később elindultak a karácsonyesti istentiszteletre. A templomban Gergő figyelmét egy ideig éberen tartották a számára teljesen új történések, de aztán anyja ölében elaludt. A pap szavait hallgatva, Erzsi gondolatai el–elkószáltak saját jövőjének kifürkészhetetlen útjain. Amikor imádkoztak, hálát adott gyermekéért, jó uráért és mindazért, ami az életében bekövetkezett. Buzgón kérte, hogy ezután is mindenben legyen meg a Mindenható akarata!

Hazafelé ifjú Barta vitte ölében az alvó Gergőt. Amikor magához ölelte, rádöbbent, hogy tulajdonképpen ő még soha nem tartotta karjában a kis csöppséget. Most meg úgy viszi, olyan szeretettel, mintha nem is testvére, hanem saját gyermeke lenne. Jól esett lelkének ez az új érzés.

Otthon anyja éppen csak levetkőztette kisfiát és máris megszólalt az angyal érkezését jelző csengő. A zsenge gyermek nem igen értette, hogy mi történik körülötte, de a feldíszített fa látványától kikerekedett a szeme. Amikor pedig észrevette a karácsonyfa alatt a hintalovat, amelyet a bátyja faragott neki, azonnal lecsúszott édesanyja öléből, hogy közelebbről is szemügyre vehesse élete első angyalfiát.

Isti bort töltött, és emelt pohárral boldog Ünnepet kívánt mindenkinek.

– Adjon Isten boldog Karácsonyt! – mondta idős Barta is, az utóbbi időben megszokott gondterhelt arcával. Miközben kóstolgatták az aranyszínű italt, mindenikük érezte, hogy bármennyire igyekeztek elkerülni, mégis enyhe feszültség kezdett beférkőzni közéjük. Erzsi nem szerette volna, ha a karácsonyi vacsorát lógó orral fogyasztják, ezért jókedvet színlelve hívta a két férfit vacsorázni. Ölébe ültette kisfiát és a saját tányérjából kóstoltatta végig vele az asztalon lévő finomságokat.

Éjfél után idős Barta István, elnehezülve a borozgatástól, bejelentette, hogy ő bemegy lefeküdni.

– Megyek én es mindjárt, csak összeszedem az asztalt – szólt utána Erzsi, és titokban Istire pillantott, akinek a hallottakra–e, vagy a bor miatt, megcsillant a szeme. Nem is mozdult az asztal mellől, hanem közelebb húzta a boroskancsót, tölteni akart mindkettőjüknek, de Erzsi elkapta előle a maga poharát:

– Elég volt! Én többet nem iszom, még bele találok szédülni a mosogatótálba.

– Csak annyi a baj? Majd én kihúzlak belőle! A mosatlan még várhat! Most ülj ide mellém egy kicsit! – nyúlt Erzsi felé, de az úgy lépett el mellőle, mintha tűz perzselte volna meg.

– Jól van, na, ha úgy félsz tőlem, akkor hozzád se érek, de legalább ülj ide! – pisolygott a bajusza alatt és odébb húzódott az apja helyére a kanapé másik sarkába. Az asszony azonban nem engedelmeskedett. De amikor le akarta venni az abroszt, Isti kezeit hírtelen az övéire tette és az arcába sziszegte:

– Hogy te milyen makrancos vagy!

Erzsi arca lángba borult. Látta, hogy véget kell vetni ennek a játéknak, amíg el nem fajul.

– Késő van, be kell menjek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, amelytől Isti észhez tért.

– Igazad van. Menj csak!

 

Folytatása következik

 

 



Olvasva: 510 alkalommal