Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Házasodni mindenáron - I. Rész
M.Simon Katalin, 2011. május 5., csütörtök, 12:55



 

 

 

 

Fél év múlhatott el, amióta meghalt a felesége, amikor idős Barta István közölte egyetlen fiával, hogy szándékában áll újra megházasodni, mégpedig nem is akárhogy.

– Hát hogy, apám? – kérdezte kíváncsian a fia.

– Eddig vén feleségem volt, most fiatalt veszek!

– Nacsak, na! Ugyan biza melyik fiatal leány menne magához, ha csak nem vajegy vak?

– Vigyázz a szádra, kölyök! Meglásd, hamarabb kapok én fiatal lányt hatvanöt évesen, mint te, aki még harminc se vagy!

Barta Pista bá, mert így szólították a faluban, szavát betartva, sorra járta a leányos házakat, feleséget keresett magának. Volt, ahonnan a lány apja kergette el, volt úgy is, hogy a leány adta ki az útját csúfondáros szavakat kiabálva utána. Így ment ez egy darabig, míg elfogytak a kérni való lányok a faluban, de a deres hajú, mindenáron fiatal feleségre vágyó férfi, nem nyugodott bele a sikertelenségbe.

Május jött, virágzott az orgona, amikor egy vasárnap reggel elővette ünneplő ruháját a ládafiából, kifényesítette csizmáját, és megint elindult feleséget keresni most már a szomszéd faluba.  Amióta rájött a nősülhetnék, mindenki rajta fente a nyelvét:

– A vén kujonnak elment a sütnivalója! Nem volt elég a felesége mellett félrejárni, idegen surgyékon hálni, most vénségére zsenge lányra vásik a foga.

– Hallod–e, Isti? – hergelték a fiát is, – apád kettőtöknek hozza a menyecskét…! Na mi van? Ne kapkodj a vasvilla után! Jó dógod lesz, esténként nem kell a faluban kujtorogj…!

Amint a csorda hazajött a legelőről, és végeztek a körülötte lévő teendőkkel, az asszonyok tiszta kötényt kötöttek, a férfiak pipára gyújtottak, aztán kiültek házuk elé a padra és vártak. Közben folyt a terefere, a találgatás: Vajon hoz–e magának asszonyt ez a „bolondforma”?

Még nem hajlott sötétedésre a nap, amikor, mit adott Isten, Barta Pista bá’ jött hetykén a főúton, piros szegfűvel a gomblyukában, mellette a lány, akit menyecskéjéül választott a szomszéd faluban.

– Hinnye, az áldóját! Jönnek! – elevenedtek meg a padon ülők. Kapuk nyíltak, és egyhamar még több szájtátó jelent meg a falu főutcáján.

– Jó estét, Barta bá’! – köszöntötték az emberek a megszokott módon, de köszönésük mögött ott bujkált a kötekedő kedv.

– Adjon Isten! – felelt ő elégedett vigyorral a bajusza alatt.

– Látom, rózsabimbót szakasztott! Hát van–e illata? – próbálkoztak a merészebbek.

– Majd kinyílik, s lesz neki! – hangzott a felelet idős Barta szájából, aki kérkedve ölelte át a szemérmes fiatal lány vállát.

Miután a kapu becsukódott a jegyesek mögött, az emberek egy ideig még hányták–vetették a történteket, aztán rendre elnyelt mindenkit a maga portája.

A házban a lány csak állt és nézelődött.

– Ülj le, Erzsike! – biztatta Barta –, ne zseníroztasd magad, ez most már a te házad is!

Ő letette motyóját az asztal mögötti fakanapéra, hárászkendőjét melléje, de továbbra is állva maradt.

– Gyere, megmutatom a házat! Ebben a szobában alszik a fiam, Isti. Majd megismered! Még nem házas, eleget mondom neki, hogy iparkodjon, de mamlasz az, nem tudja mi a jó…! És akkor váratlanul megfogta a lány mindkét vállát, mintha fel akarta volna dönteni a mellettük lévő ágyra, de az kiugrott a keze közül és kiszaladt a konyhába.

– Ne félj no, nem bántalak, csak ismerkedni akartam –, ment utána engesztelő szavakkal az öreg.

– Elér akkor es, ha meglesz az írás!

– Jól van, jól! Holnap elmegyünk a jegyzőhöz, oszt meglesz az írás is! Főzöl valamit estére? – váltott témát idős Barta.

– Főzhetek – felet a lány egy vállrándítással –, mi van itthon?

– A pincében van pityóka, hagyma, zsír es van a bödönben.

Vacsora után idős Barta István ivott egy pohár bort, aztán pipára gyújtott és szeme sarkából figyelte, mint tesz–vesz jövendőbeli asszonya a konyhában. Miután elégedetten nyugtázta magában a látottakat, bement lefeküdni az első házba, ahol nemrég még megboldogult feleségével osztotta meg a hitvesi ágyat.

Később előkerült ifjú Barta István is. Mogorván odabökött a jövevénynek egy jó estét, kalapját felakasztotta a szegre, asztalhoz ült és várta, mint az anyja idejében, hogy a vacsorát elébe tegyék. Erzsi azonban elfoglaltságot keresett magának, pillantásra se méltatta a várakozó fiatalembert, aki érdeklődéssel kísérte mozdulatait.

– A nemjóját! Máma este nem eszünk? – szólalt meg egyszer tetetett bosszúsággal.

– Hát ahol vót, ott nem adtak? – pattant erre a csípős válasz.

– Adtak, de má’ rég volt, elkelne még egy porció…!

– Nem kell olyan telhetetlennek lenni!

– De felvágták a nyelved! – jött erre ifjú Barta részéről a leckéztetés. Erzsi csak enyhe grimasszal válaszolt, aztán kitette az ételt, a kenyeret melléje, és a kredenc előtt karba tett kézzel várta, ürüljön ki a tányér, hogy mosogathasson. Ifjú Barta begfejezte az evést, komótosan becsukta bicskáját, egy sunyi pillantást vetett a lányra és szobájába ment.

Idős Barta már mélyen aludt, amikor Erzsi is bement lefeküdni. Levetette felső ruháit és ingesen bebújt a pokróc alá a sezlonra. Sokáig elkerülte az álom. Fejében az elmúlt nap eseményei kóvályogtak, de ha a következő napra gondolt, valósággal remegni kezdett a gyomra. Otthon szegények voltak. Egyetlen hozománya csak szűzi fiatalsága volt. Alig múlt tizenhat éves. Falujában a legények táncoltatták a bálban, de feleségül senki se kérte. Nem volt hozomány, hát elkerülték a kérők. Aztán jött ez az ember a szomszéd faluból… Mire várt volna? A szülei rábólintottak: „Eridj, legalább jó sorod lesz. Osztán majd meglátod...!” Tovább nem folytatta az anyja, és ő se firtatta, hogy mit akart ezzel mondani. Szomorúan felsóhajtott... Gondolatai egyre jobban távolodtak, míg észrevétlenül álomba merült. Álmában ismeretlen férfi forró lehelete perzselte az arcát. Kezének érintése testét villámütésként rázta meg. Hagyjon békén! – kiáltotta, és akkor felébredt. Takaróját két kezével melléhez szorította, mintha erőszakoskodótól akarná védeni magát. Álmodtam, gondolta még mindig rémülten az átélt izgalomtól. Amikor végre újra elaludt, a falu fölött már piroslott a hajnal.

Másnap a Barta házban korán kezdődött az élet.

– Tudsz–e fejni? – kérdezte Erzsit a gazda.

– Tudok!

– Hát egyebet tudsz–e? – élcelődött vele ifjú Barta. Apja szúrós pillantást vetett fiára, aki aztán két üres vederrel a kezében elindult az istálló felé. Erzsi pedig, mint aki nem hallotta az előbbi kérdést, felkapta a sajtárt, a vizes edényt, és némán követte. Az istállóban otthonosan mozgott, látszott rajta, hogy már sokszor fejt. Tekintetével a fejőszéket kereste.

– Ott áll az ablak alatt – vigyorgott Isti a falnak támaszkodva.

Erzsi szoknyáját összefogva leült az egyik tehén tejtől duzzadó tőgye mellé, lemosta, majd határozott mozdulatokkal fejni kezdett. Miután megfejte mindkét tehenet, felállt és helyére tette a fejőszéket. Ifjú Bartának tetszettek biztos mozdulatai.  

– Hagyd csak, viszem én a tejet, te hozzad az üres sajtárt! – mondta, és kivette a lány kezéből a teli vedreket.

Idős Barta már frissen borotvált arccal, ünneplő ruhájában ült a konyhaasztalnál.

– A tejet vidd a csarnokba! – szólt megszokott parancsoló modorával a fiának, aki visszamordult, hogy ­ majd reggeli után, most itatni kell, és kifordult az udvarra. A tehenek ittak, és a tehénpásztor kürtjének hangjára elindultak a kapu felé.  A konyhából már jól érződött a pörkölt szalonnás túrós puliszka ínycsiklandozó illata. Isti is bement, és leült apja mellé a fakanapéra. A lány nagy adag puliszkát tett a férfiak tányérjára, aztán vett magának is egy keveset és szemét tányérjára sütve kanalazta a reggelit. Miután evett, Idős Barta István pipára gyújtott, kettőt–hármat pöfékelt, aztán szólt, hogy induljanak, sietniük kell, nehogy a jegyző elmenjen otthonról.

– Milyen sürgős magának! – bökte oda a fia. Az apja nem felelt, csak feltette kalapját és intett Erzsinek, hogy kövesse.

Amint beléptek a jegyzői irodába, köszönés után idős Barta már kezdte is előadni kérését, mint akinek valóban sürgős a megoldás.

– Azért jöttünk, hogy a jegyző úr lenne szíves összeadni…

– Kit kivel? – szakította félbe értetlenkedve a fiatal jegyző, anélkül, hogy szemét felemelte volna munkájáról.

– Hát münköt, kettőnköt!

Akkor már a fontos ember felkapta fejét, az előtte álló fiatal lányról az idős férfire nézett és megkérdezte:

– Jóember, maga tudja, hogy ez a lány hány éves?

– Tudom. Szólj má’ no, Erzsike, mondd meg a jegyző úrnak, hány éves vagy!

– Tizenhatot betöltöttem a múlt hónapban – mondta tartózkodóan a lány.

– És férjhez akarsz menni ehhez a… De a jegyző nem folytatta, csak a fejét csóválta rosszallása jeléül, aztán előkészített mindent, és hivatalos arccal elvégezte az esketést. Aláírtak. Idős Barta István átvette a „papírt” és miközben Erzsit figyelte, elsüllyesztette kabátja belső zsebében. A jegyző szerencsét kívánt a házaspárnak, és bezárta utánuk az ajtót, nehogy aznap még más vénembernek is eszébe jusson, mindenáron megházasodni.

Az úton hazafelé az új férj szerette volna, ha asszonykája egy kicsit hozzásimul, hogy érezhesse fiatal pihegését, de az húzódozott tőle.

– Gyere ide mellém, most már asszonyom vagy, papír is van róla! – mondta nyomatékkal, miközben bal kezét szíve fölötti zsebére tette.

– Ott tőlem lehet! – rándított a vállán Erzsi, aki alig bírta türtőztetni könnyeit.

– Most megyünk a paphoz – jelentette ki Barta szűkön mérve a szavakat, miközben szaporázta lépteit a református parókia felé.

Az idős tiszteletes sok mindent látott és hallott életében, ő nem csodálkozott már semmin. Megbeszélték a teendőket és kitűzték a templomi esküvő napját.

Amikor hazaértek, ifjú Barta fürkésző tekintetét nem kerülte el Erzsi szemének szomorúsága. Délután, amikor az apja elszundított a hűvös szobában, intett neki, hogy menjenek hátrébb az udvarba. Ott a nagy körtefa árnyékában elébe állt és nekiszögezte a kérdést:

– Hát megesküdtetek?

Erzsi felelete késett egy pillanatig:

– Meg, sze’ azért mentünk.

– Hogy az a… – fojtott el egy cifra káromkodást a legény –, neked sincs annyi eszed, mint egy tyúknak!

– Lehet – mondta Erzsi, és visszaszaladt a ház elé. Leült a lépcsőre, maga mellé húzta a kukoricacsövekkel megrakott kosarat, és buzgón morzsolni kezdte a szemeket a kötényébe. Úgy érezte, minden kukoricaszem egy könnycsepp, amelyet szomorú lelke hullat elrontott életéért.

Májusi alkony csordogált az égre. Elcsendesedtek a falu gondjai, és a színeket lassan elnyelte a sötétség.   Vacsora után Erzsi  rendbe tette a konyhát, és míg idős Barta a kanapén hátradőlve, gondolataiba mélyedve eregette pipájából a füstkarikákat, ő megágyazott a szobában, majd szólt az urának, hogy bemehet, várja a vetett ágy.

– Hát te nem jössz? – kapta el kezét a hitves ura.

– Jövök én es, csak…

– Csak mi? – faggatta Barta.

– Hát csak megmosom a lábamot…

– Osztán gyere, ne kelljen noszogatni!

Erzsi kulcsra zárta az ajtókat, meleg vizet öntött a nagy tálba, és tetőtől talpig lemosakodott. Tiszta alsó inget vett, a vizet kiloccsantotta az udvarra, majd eloltotta a lámpát. Bement és a szoba közepén megállt, mint egy fehér kísértet.

– Gyere má’ ide mellém! Még meg találsz fázni! – szólt félrebillentve maga mellett a takarót Barta, akinek hangjára Erzsit ismét elfogta az a jól ismert belső remegés, amelyet nehezen tudott türtőztetni, pedig már odakint eldöntötte, hogy nincs más választása, megígérte, hát meg kell tennie! Pihe léptekkel közeledett és befeküdt az ágyba az ura mellé.

 

 

 

Folytatása következik



Olvasva: 753 alkalommal