Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Játszom azt,
Nagy Katalin Erzsébet, 2010. április 8., csütörtök, 21:54



 

hogy semmivé sötétítelek,
már csak a sejtemlékezet szintjén
rezegsz bennem, ahogyan lopva,
fogkrémet eszem, ahogyan te is
kamaszkorodban.
Játszom,
hogy nem te hagytál el,
csak a szavak, ha rólad vallanak,
s mégis lódul az akarat,
hogy néhány pillanatroncsot
a jelenvaló felszínére hozzon,
csöndradar pásztáz
múltmélyben hínáros hajót,
egy volt kapcsolat élménytestét.
A Maros partján
arany-sárga-zöld ragyogás minden,
az ártéri fák, legelész? tehenek,
a f?, folyó, iramló halak.
Sodródok a folyóval mozdulatlan,
a fény, a szél, a hullámok dala

minket lassan összemos.
Rántott csirkét majszolunk, és fonnyadt almát,
de érezzük a természet hatalmát, mint hangtalan

lélegzetvétel, haláltól hazug,

természetes, hogy vagy nekem,
és leszünk örökre,
s látunk dereng? fénykörökre,
amint körbefonják a romvárat
a hegyfokon.
A lépcs?n, felmenet,
fekete galambtoll rejtezett.

Engem várt, érezte,
érkezek, talán sejtette is,
hogy a zöldhasú egylejes mellé elteszem,
hogy Máriaradna örökre velem maradna.
A templomba’ magyarul mise
omlott csontból faragott homlokomra.
Aradon ért az alkonyat,
s a presszó teraszán két konyak úgy hatott,

hogy oldotta a bánatot, mert minden érkezés
távozást ígér, s a fájdalom fája
egyszer égig ér, habár gyönyörmagot
vetettünk, - így bosszulja meg

magát minden tettünk.
A határ felé, százötvennel az S kanyarokban,
becsukott szemmel halni akartam.

Az autó dorombolva falta fel az éjszakát,

a határt Battonyánál léptük át,
és hajnalra ránk hajolt az álom  nyugalma,
félelem nélkül öleltelek,
hol voltam már ezerszer egy veled.
Felejtésföldbe temetlek,
jeltelen sírba, jó halott legyél,
gyászomat bíztasd könnytelen,
könny? közönyre.

 



Olvasva: 500 alkalommal