Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Az apám nyakas ember volt
Bálint Csaba, 2010. március 11., csütörtök, 12:48



Anyám gyakran mondogatta, f?leg olyankor, amikor valami olyat tettem, hogy fiam, tebenned meg az apád vére folyik és ezt le sem tudnád tagadni, mert ha azt mondanád, hogy a Hold az piros és fikarcnyi esélyed lenne arra, hogy be is bizonyítsd, akkor nem lenne olyan hatalom földön és égen, ami abban téged meg tudna akadályozni. Csak tenálad ez már annyira megvan a fejedben, hogy az apád, ha élne, bizton járhatna hozzád tanórákat venni nyakasságból.

Hittem én, meg nem is, hogy csak apám miatt lennék ilyen, mert egyik sem volt jobb a másiknál. Anyámnak, lánynevén a Borbély Katónak is megvolt a hajlandósága arra, hogy csak azt tegye, amit vastagon igaznak hitt a saját szája íze szerint, mert az sem volt csak úgy való, hogy ? az apám felesége, aztán meg az én anyám lett.

Mert hát megtudtam én azt nagyon hamar, hogy jegyben járt apám a Bognár Julissal, talán még a szerelem is megvolt bennük. Tervezgették a menyegz?t is és apám úgy gondolta, hogy aratás el?tt ? nem n?sül meg, nem is kell addig már szót ejteni róla, majd pünkösdkor megkéri Julis kezét, nyár végére pedig az is kiderül, hogy mekkora lesz a lagzi. De Bognár Julis korábban szerette volna, ezért egyre egrecéroztatta apámat miatta. Még tavasz elején jártak, amikor egy szép napon csak azt találta megint mondani neki, hogy meg kellene már esküdni pünkösdig. Apám csak ránézett Julisra, de az olyan tekintet volt, hogy abból érteni lehetett, hogy itt több szónak nem kell esnie a házasságról, de a lány nem akarta érteni azt a pillantást és olyat talált mondani, hogy márpedig vagy megesküsznek pünkösd el?tt, vagy apám veheti a kalapját és keressen másik leányt magának. Lehet, hogy Bognár Julis csak tréfának szánta, lehet hogy csak egy próbának, hátha beadja a derekát a legény, de hogy nem ismerte meg elég jól Kedves Mihályt az egészen biztos, mert apám csak kivette a pipát a szájából, kiverte a tornác szélén bel?le a hamut, bedugta a csizmája szárába, majd fejébe kanyarította a kalapját, Isten áldja Juliskám, mondta, beköszönt még a háziaknak is, azzal kilépett a Bognár portáról és nem is ment oda vissza többet. Hogy Bognár Julis mennyit gondolkodott még a pünkösdi menyegz?n, azt nem tudni.

Az anyám meg igencsak tüzes menyecske hírében volt a faluban, tudta mindenki, hogy Borbély Kató szája nagyon hamar kinyílik a szép szóra, de még hamarabb, ha szidni kell valakit, és sosem érezte a szükséget arra, hogy a szitkokat visszatartsa magába. Régóta küzdött már vele az apja, a Borbély Jóska, hogy csak vinné már el valaki a háztól, mire akadt egy kér?, aki szép ember is volt, földje is volt, dolgos is volt, n?sülni is akart, de Borbély Kató rendre kiosztotta neki a szót is, meg az útilaput is. Hiába oldalgatta meg a lányt az apja a moslékkavaróval, Kata bizony nem mondott igent, akárhogy járt a hátán a kavarófa, el?bb fáradt el Jóska keze, minthogy Kata szája szóra nyíljon. Legalábbis az igen nem jött ki rajta, ami meg kijött, abban nem sok szép akadt a kér?kr?l. Cifra szavakkal vetett véget apja a verésnek, és megfogadta, hogy ? bizony nem mondja többször ennek a lánynak, hogy menjen férjhez, majd elkel, ha a fentebbvaló úgy akarja.

De aztán a szomszéd faluban egy menyegz?n Kedves Mihály is és Borbély Kató is ott volt, tánc közben össze is melegedtek. Pünkösdkor már jegyben jártak, aratás után pedig nagy lakodalom volt. Csodálkozott is mindenki a faluban, hogy ez hogyan eshetett meg ilyen gyorsan, mert jobban hittek abban, hogy hamarabb látnak vak tehenet a templom tornyán, minthogy ez a két ember valaha házas lesz egymással. Ez is csoda, az is csoda, mert vak tehén nem tud tornyot mászni, de ha lát, akkor se, Borbély Kató hamari szájalása meg nem nagyon illett Kedves Mihály nyakasságához. Valami csendes szavú, jámbor leányt gondoltak az apám mellé, aki ha kell, nyájasságával és csendességével majd megcsillapítja apámban a vihart, ha kell, nem egy ilyet, aki önmagában is leginkább a forgószélhez hasonlatos.

Mert az apám nagyon nyakas ember volt, de megvolt a magához való esze. Hol ez, hol az kerekedett benne felül és az emberfia sohasem tudhatta, hogy éppen melyikkel áll szemben. Volt, amikor okosan beszélt és volt olyan, amikor semmilyen okos szó nem hatott rá, inkább már azt lehetett mondani róla, hogy csökönyös, mint a szamár és nem azt, hogy nyakas.

De akár nyakas, akár nem, azt bizton állíthatom, hogy mindig egyenes volt, mert nála nem létezett az, hogy valami nem úgy van, ahogy. A fekete az fekete volt, a fehér meg fehér. Ha a szomszéd Pista ráhajtotta a tehenet apám rétjére, és ezt az apám észrevette, a Pista meg letagadta, hát akkor igencsak kemény napok vártak Pistára, mert addig kapta a rosszat apám szájából, amíg rá nem állt arra, hogy ? maga volt a pernahajder és nem az apám, mert szólni merészelt.

Abban az id?ben kemény világ járta. Sokat kellett dolgozni a betev?ért és akkor is csak nagyon kevés jutott bel?le. Márpedig a nagy famíliában sok száj követelte magának a betev? falatot, sok lábra kellett bocskort szerezni. Amit meg megtermeltek, annak nagyobbik részét, ha jól el nem tudták dugni, hát elvitte a beszed?, mert hogy mindig azt mondták, hogy a parasztnak úgyis több van, mint amit megeszik, így hát elvitték mindig a magnak, kisállatnak, baromnak a nagyját, mert azt is mondták, hogy a parasztnak támogatnia kell a munkásosztályt.

Nem is kellett arra szó, hogy kiderüljön, hogy az én apámnak nagyon nem tetszett ez az egész, mert hát nem volt ? buta ember, a nyakassága meg gyakrabban terelte a hirtelen szó, mint a kamara felé, hogy odaadja azt, amit nehéz munkával kivett a földb?l, ólból, így hát mindig er?szakkal vitték t?le, amit önként nem adott, márpedig amit önként adott, az még egy beteg verébnek sem lett volna elég.

Az apám családja már régr?l nagyon jól sáfárkodott a földdel, szántóval, mindennel, ami termést hozott, így már a házasságba is szép vagyont vitt, Borbély Katónak szép hozománya mellé, mert az apja nagyon megkönnyebbült, amikor Kedves Mihály kér?ként lépett a házába. Mikor pedig apám örökölt a nagyapám után, igen szép lett a vagyon, amit aztán elvittek a téeszesít?k.

Mert el?ször ugye csak a földet vitték el a téeszbe, jobbára csak próbálkoztak a szép szóval, aztán már nem kérték olyan szépen, aztán pedig elvitték és punktum. Akkor azt mondta az apám, hogy ezt ember emberrel büntetlenül nem csinálhatja, vagy ha meg is csinálja, azért nagyon nagy büntetést fog rámérni a sors. Anyám sírt, elátkozta a téeszesít?ket, és megfogadta, hogy soha nem fogja még egy jónapottal se észrevenni ezeket a gazembereket, és azt is mondta nekik, hogy jobban tennék, ha nagyon gyorsan rendes foglalatosság iránt néznének, mert ebb?l nemhogy megélni nem fognak, de becsületb?l is csak egyre kevesebb lesz nekik. Márpedig becsületet nehezebb gy?jteni, mint vagyont. És miközben a nagyanyjától, meg a kocsmáros Rézit?l tanult igen cifra káromkodások közt kikergette ?ket a portáról, mert apám a két kuvaszt fogta le, nehogy halál legyen a kerget?zésb?l, azt is mondta nekik, hogy legyenek boldogok a lopott földdel, de megesküszik a fennvalóra, hogy tízszer nagyobb vagyont fog hagyni a fiaira, lányaira aranyban, mint amit elloptak t?lük. Ha tízszer többet nem is örököltünk t?le aranyban, panaszra sem volt okunk és mindig áldottuk ?t is, meg apámat is, mert apám úgy gondolta akkor, hogy az anyámnak igaza van és egész életében keményen fogta a munka végét.

Nem volt apám így barátja sem a pártoskodóknak, sem a szentesked?knek, vagy bármely embernek, aki ezen kett?höz tartozott. Akár azt is mondhatnánk, hogy nem szerette egyiket sem, talán még utálta is ?ket, de sosem hangzott el a szájából ilyen. De a pap is, meg a párttitkár is jól meggondolta kétszer is, hogy mikor menjen Kedves Mihály portájára, mert ha hívatlanul, vagy egyedül mentek oda, hát vagy a két kuvasz szökkent a gatyájuk szárára vicsorgó fogakkal a gazda egyetlen könnyed szisszentésére, de ha éppen a kutyájára volt figyelmesebb, hát a vasvilla került akkor meg gyorsan a kezébe.

De sok oka nem is volt arra, hogy közülük válasszon barátokat, hiszen a családján, a házán, néhány állatán és a fogatán kívül mindent elvettek t?le és otthagytak cserébe többször is elmondva néhány tucat ködös ígéretet, mikb?l az egyik úgy hasonlított a másikhoz, mint egyik rucatojás a másikhoz. Csak a tojásból legalább kikel valami, vagy ruca, vagy tyúk, ha tyúktojás az, amir?l szó van, de az ígéretek meg csak ígéretek maradtak.

Aztán hát, egy istenes fordulattal, amikor már nem nagyon volt mit elvinni a falusi jó emberekt?l, akkor hirtelen csak megjelentek a szentesked?k, akik meg furamód se a termést, se a jószágot nem akarták elvinni. Pénz az jó lett volna nekik, de azt meg nem kérték sosem egyenesen, úgyhogy apámtól azt se kaptak.

Mikor aztán a helyi pap, aki vékonydongájú, városból szabadított, tejfeles szájúnak ugyan nem nevezhet?, de amolyan kölyökkép? fiatalember volt, látogatta meg apámat, akkor mondta azt, annak a papnak, amit akkor én jól megjegyeztem és nem felejtettem el sohasem. Mert az a néhány szó nekem akkor olyan volt, mint mikor harmatos hajnalon gázolok a zöldell? búzavetésben, mint mikor frissen lef?zött puliszkát eszek jó hideg tejjel, szép is volt, ízes is volt, meg emlékezetes is. Vagyis olyan volt, mintha akkor azt a néhány szót apám nekem mondta volna úgy, hogy a térdére ültet, bajszos képét közel nyomja az arcomhoz és a dohányszagú hangján szól hozzám azzal az intelemmel, hogy fiam, ezt most megjegyzed jól, és amikor valamiben megszorulsz, mert nem tudod, hogy miképpen d?ljön a sorsod, hogy balra menjél, vagy jobbra, akkor jól gondoljál erre, amit most mondok, mert ez arról szól, hogy te a magad ura vagy, és nem tartozol senki urasága alá.

Szóval megjött hozzánk a pap és mivel egyszer-kétszer már találkozott a kuvaszokkal és a vasvillát is látta apám kezében, hát igen szépen beszélt. Apám meg úgy gondolta, hogy a szentesked?k kevesebb kárt tudnak okozni, mint a pártoskodók, ezért hát megesett rajta a szíve és behívta az udvarra, majd be a házba. De csak a konyhába, mert úgy gondolta, hogy akit egyszer a kutyák, egyszer meg a vasvilla kergetett ki a portáról, bár a kutyákat is ? küldte a papra, meg a vasvilla is az ? kezében volt - ami jó nagyot döngve állt bele a kapuba, amint a pap éppen csak ki tudott iszkolni rajta -, hát azt csak nem hívja be a tisztaszobába.

A pap nem ivott és nem is pipázott, cigarettát se szívott, ezért az apám csak egy jó pohár tiszta kútvízzel tisztelte meg. Ott ültek a konyhaasztalnál, én meg a kishokedlin, anyám kinn az udvaron a mosással foglalatoskodott, a kuvaszok a küszöbön hasaltak. El?ször csak folyatták a szót, úgy mindfélér?l, mert abba is bele kell melegedni, ha jót akar beszélgetni az ember, vagy fontosat akar mondani a másiknak, abba se lehet ajtóstól berontani a közepébe. Beszélt a pap err?l is, arról is, apám is másról, meg arról, amit a pap mondott, majd egyszer csak elhallgatott.

Gondoltam, akkor most kellene a papnak el?állni azzal, amiért odajött mihozzánk és úgy is lett. Azt mondta a pap, hogy jó lenne igazán az apám lelkének, meg a mi lelkünknek is, hogy ha eljárnánk templomba imádkozni, mesét, vagy misét hallgatni - most már tudom, hogy misére gondolt -, meg találkozni Istennel.

Akkor én azt láttam apám arcán, mint amikor a nyári égen hirtelen felh?k gy?lnek, feltámad a szél és irtózatos zivatar kezdi el verni a földet. Apám arca is valahogy így komorult el, majd hirtelen felpattant, a széke felborult és ijedtemben bebújtam a kemencesutba, onnan füleltem, a kuvaszok talpra szöktek és vicsorogni kezdtek a papra, aki riadtában olyan gyorsan ugrott át a konyhaasztalon, hogy csak úgy repült utána a reverendája.

Megfogta a pap vállát a jobb kezével, a ballal kushadni intette a kutyákat a tornácra, majd a papot kihúzta a konyhaajtón, meg a tornácon, meg az udvaron keresztül a kapuhoz, alig is bírtam ?ket követni, ott kinyitotta neki a kaput, kitette az utcára, és maga felé penderítette. Amikor szemben álltak egymással, akkor tekintetét a pap retteg? szemébe mélyesztette, aki akkor bizonyosan arra gondolt, hogy nincs olyan isteni segedelem, ami most ?t megmentené, ha Kedves Mihályból kitörne az általam mondott zivatar, amir?l a konyhában gondoltam.

Szóval, amikor a pap már állta a tekintetét, akkor azt mondta neki, és ekkor én már nagyon figyeltem, mert apám olyan elszánt volt, mint amilyennek még sose láttam. Azt mondta neki, hogy most annyit jegyezzen meg a tiszteletes úr, hogy ide többet magának nem kell jönnie, akármilyen szentséges szót hallott az égb?l, ami arra akarná rávenni, hogy idejöjjön, akkor is nyugodtan csak maradjon otthon, vagy ahol tetszik, de ez a kapu maga el?tt mindig zárva lesz. Mert elhiggye nekem az úr - mondta az apám -, hogy ha maga arra akar engem rávenni, hogy Istennel találkozzak a maga templomában, akkor maga nekem nem igazi pap, mert ha az lenne, akkor nagyon is jól tudná azt, hogy Isten nem az ember keze által épített díszes templomokban lakik. És higgye el az úr - és itt vállamra tette a kezét, a pap felé fordított, pedig azt hittem, hogy észre se vette, hogy ott vagyok mellette -, hogy ha én úgy gondolom, akkor csak fogom a kaszámat, a fiammal együtt kimegyünk a mez?re kaszálni, vagy bármi mást csinálni a magam és a családom boldogulására, hogy itt jobb legyen nekünk és ha akarok, akkor majd ott találkozok Istennel.

A pap erre nem mondott semmit, elfordult és elindult, vissza se nézett.        

Apám tekintete rám esett, nemcsak rám nézett, hanem tényleg úgy t?nt, mintha rám esett volna a tekintete, olyan súlyosnak éreztem.

Azóta, ha zöld réten, mez?n sétálok, vagy erd? mellett megyek el, mindig az apám jut eszembe, aki bárhol találkozhatott Istennel a kék ég alatt, és ha válaszúthoz érkezek, az ? szavai szerint járok el, mert enyém az akaratom, enyém az életem.

 



Olvasva: 745 alkalommal