Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Esztena és bálmos
dr Bige Szabolcs-, 2009. április 27., hétfő, 15:30

...itt fenn a hegyen nincs telefon, de még szomszéd sem, hogy hírül adja az érkezőt.*

 

 

 

Húgomhoz mentünk Húsvét szent ünnepét megülni, hogy együtt örvendezhessünk a Feltámadásnak. Az ünnep teljességéhez tartozónak véltük, hogy ne feledkezzünk meg az áldozati bárányról sem, felidézvén Mi Urunk nagy áldozatát, aki magát ajánlotta, hogy megváltsa a világ bűneit. Így Ő lett Isten Báránya. Ezt magyarázta a pap a szentbeszédben, de mi fölhöz ragadt gondolkozású egyszerű emberek ilyenkor inkább a húsvéti bárány ízletes falatjaira gondoltunk, s ezért ki is mentünk sógorral az esztenára ünnep előtt két nappal, venni a bácstól egy kövér bárányt.

      Tudni való, hogy a bács nagyúr, kedvében kell járni, ajándékkal illik elébe járulni: borral, pálinkával, friss házikenyérrel, s füstölni valóval. Ő az esztena, s a környékének, a hegyen elterülő legelők birodalmának a császára. Miniszterei a pakulár, meg a bojtár-gyerek. Katonái is vannak: a fekete puli, meg a három hatalmas kuvasz. Kell is a hadsereg, mert rengeteg ellenség veszélyezteti a birodalom lakóit — a birkákat és kecskéket, valamint az aprónépet. Rókák, farkasok, kóbor kutyák, meg csavargó emberek ezek az ellenségek, de néha az erdők ura, a medve is kedvet kap egy kicsit csemegézni az eresz alá — a hűvösbe — kitett élelmiszerekből. Ezek ellen védenek bátran acsarkodva a harcos ebek. Nem is ajánlatos híradás nélkül, váratlanul betoppanni az esztenára. Úgy helyhez szögezik a hívatlan vendéget, hogy moccanni sem mer, amíg a bojtár-gyerek szavára morogva el nem oldalognak.

      No, ide igyekeztünk a sógorral, de már az erdő szélétől kezdtünk kiabálni, hogy jövünk, s a bács kegyeit jöttünk keresni. Füttyentett egyet, s mehettünk bátran, mert a kuvaszkutyák rohantukban megtorpantak, s visszatértek a kalyiba hűsébe. A gazda is ott állott az ajtóban, s hiába sütött melengetően a tavaszi nap, földig érő subáját nem tette le, úgy várt ránk szobor mozdulatlanul.

      — Tudtam, hogy jőnek! — fogadott.

      — Honnan tudta? — értetlenkedtem, hiszen itt fenn a hegyen nincs telefon, de még szomszéd sem, hogy hírül adja az érkezőt.

      — Nagyhét van. Nem? — jött a válasz, mert szent igaz, hogy minden Húsvét előtt megjelenünk sógorral zsenge bárányért.

      Közben előjött az asszony is, a bács felesége.

      — Éppen leszűrtem a sajtot, s készítek bálmost, ha megvárnák — kínált szíves szóval.

      — Tedd csak oda. Megvárják! — válaszolt helyettünk a gazda.

      — Levágva kell, ugye? — fordult felénk.

      — Igen, igen. Legyen olyan tizennyolc-húsz kiló körüli.

      — Úgy lesz. Ameddig Ioan, a pakulár megnyúzza, kerüljenek beljebb — intett a kaliba felé.

      — Jó lesz itt kint is — válaszoltam, mert nem kívánkoztam a túró szagú, szűk kis helyiségben szorongani.

      Néztem, ahogy a gazdasszony savót tölt az üstbe, s fölteszi a tűzre, puliszkalisztet csorgat bele óvatosan, s kavarja folyamatosan. Sót is vet bele, s maréknyi elmorzsolt érett túrót. Így főzi, amíg jó sűrű lesz. Akkor leveszi a tűzről, s kanállal kis kupacokban a lapítóra rakja, kevéske túrót morzsol ezekre is és kínálja káposztacikával.

      Részelünk bőven belőle.

      Jól eltelt az idő, mire hazafelé szedelőzködtünk. Szedtük is a lábunkat, hogy még napvilágnál hazaérkezzünk.

      — Jól oda voltatok! — fogadott a húgom, s tette magát, hogy haragszik, de láttam, a szemében huncut fények táncoltak.

      — Jól mulattunk! — válaszoltam.

      — Ételt kaptatok? — kérdezte, folytatván a csipkelődő beszédet.

      — Hegyi levegőt, s patakvizet!

      — Úgy? Egyebet nem? Ilyen fösvény a juhászné?

      — Na, nem éppen! — vette a sógor védelembe a juhásznét.

      — S mit adott? Zsendicét?

      — Bálmost!

      — Azt én is tudok! — tromfolt vissza az urának. — Anyádtól tanultam, pedig ő nem is juhászok között nőtt fel. De okos asszony. Olyan finom bálmos készítésére tanított, amihez még savó sem kell, s olyan lesz, mint a legízletesebb túrós gombóc.

      — Hogy te miket tudsz! — lepődöm meg.

      — Öl a csúfság, ugye?

      — Na, ne bántódj meg. Inkább mondd el, miként készül az a különleges bálmos.

      — Tudod, anyósom fiatal korában Fogarason szolgált. Onnan hozta ezt a receptet. A városi népek így készítették, mert ugye ott nincs a kéznél juhsavó. Tejföllel készítem a következő módon: felteszek lassú tűznél főni liternyi tejfölt, mikor fő, beleteszem kanalanként a puliszkalisztet, megsózom, közben kavarom. Mikor kicsapódik a vaj, hozzámorzsolok jó adag juhtúrót, de közben is kavarom, oda ne égjen (!). Ha már úgy érzem, megfelelő sűrűségű, félreveszem a lángról. Vizes kézzel gombócokat formálok belőle, s ezeket pirított prézlibe forgatom. Melegen tálalom és adok hozzá tejfölt, reszelt sajtot, cukrot — mindenki ízlése szerint tesz belőlük a gombócokra. Kitűnő böjti étel.

      — Legközelebb, ha jövök, megkínálsz, de most a báránysültre fáj a fogam…

 



Olvasva: 989 alkalommal