Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
A lángoszlop mint bizsu
H.Pulai Éva, 2009. február 16., hétfő, 17:24

Wass Albert életm?vér?l vitázni politikai állásfoglalásnak számít, ami veszélyes skatulyákba kényszerítheti az embert.

 

Egy író munkásságát nem közéleti teljesítményei és szoboravatások adják. Miért nem szánták még rá magukat az irodalomtörténészek a szövegek érdemi elemzésére?

A név szinte kínálná magát arra, hogy a magyar sajtóban oly honos, siralmas szójátékokra adjon módot (ezeket a kor részint már kiizzadta magából): Wass-kor, Wass-akarat, Wass-hiány, usw.: próbáljunk máshogyan nekiindulni.

Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert márkavédjeggyé vált, munkássága azonosít és eloszt. Aki szereti: nacionalista, aki nem szereti: nemzetietlen; tiszta sor: legalábbis a másik szerint. A kivételesen hosszú életet él? szerz? életrajzi adataiban minden adott, hogy a 20. század nagy honi vagabundusát, a totális diktatúrák által megtépett, finom tollú, a korban is elismert írófejedelmet lássák benne, aki nem volt híján személyes bátorságnak sem (a vaskereszt végülis ilyesmiért járt), és élete, valamint önkéntesen vállalt halála egy, a szabadságához végs?kig ragaszkodó ember képét keltik a szemlél?ben. A legendásítás kedvez a kilencven évesen elhunyt alkotó kialakult kultuszának: állítólagos 1936-os olimpiai szereplése (nem volt ilyen), állítólagos Nobel-díjra jelölése (nem jelölték), magyar állampolgárságának állítólagos megtagadása (nem tagadták meg t?le). S gyakorta maga Wass is hozzájárult a homályhoz saját szerepével kapcsolatban: így a róla szóló Wikipédia-szócikk is átveszi konfabulációit a háború alatti szerepér?l. (Példának okáért: nem volt olyan alakulata a m. kir. Honvédségnek, hogy "9. Magyar Királyi Lovasság"). Bírálói szemére vetik, hogy prózája giccses, gyakorta magyartalan és bizonyos pontokon nem mentes a rosszíz? felhangoktól, in concreto: antiszemita és romángy?löl?. Ezt nehéz lenne cáfolni. Ha id?nk engedi, azért olvassuk el a bíráló bírálatát is, Wass iránt egyáltalán nem elfogult tollból, a Múltunk 2008. 2. számában. Mások kevéssé ellen?rizhet? ítéleteket fogalmaznak meg Wass nyilas és hungarista kapcsolatairól. (Nem linkelek, csakazértse.)

A józan ítélet? irodalomtörténész viszont arra figyelmeztet (itt és itt), hogy nagyrészt nem tudjuk, mir?l vitázunk: Wass komolyan vehet? irodalomtörténeti értékelése még nem kezd?dött el, s a gróf helye kijelöletlen a magyar irodalmi kánonban. (Az eddigi munkák sért?dött szerz?it kérjük a kommentekhez). S a kijelöletlenségnek részben oka mondott szerz? közéleti kolomppá válása, amelynek hangja tündén kerget?z a pannon könyvpaloták tágasb csarnokainak akantuszai között (képzavar).

Bizonyos, hogy Wass Albert birtokában volt mindazon készségek nagyobbik részének, amelyek írói pályára jogosítanak. A Farkasverem sötét pesszimizmusa a mez?ségi magyar birtokososztály pusztulásáról, vagy az egyébként igen kétes mondanivalójú Elvész a nyom sodró lendülete, A funtineli boszorkány vagy a Tizenhárom almafa rajzai azt mutatják, hogy az önnön szenvedélyei, démonai között verg?d? író vérbeli alkotó volt. Aki néha borzalmasan mellé is tudott nyúlni: ha csapnivaló krimire vágyunk, olvassuk a Halálos köd a holtember partján-t. Tehetségét honorálták az 1940. évi Baumgarten-díj döntnökei is, amikor Joó Tibor és Komjáthy Aladár mellett Wasst is érdemesnek látták a kitüntetésre.

Bizonyosan vannak nála tehetségesebb szerz?i akár csak a két háború közötti erdélyi magyar irodalomnak is: de ki olvas ma Berde Máriát vagy Tabéry Gézát? S félek, a nagyobb nevek: Tamási vagy Bánffy Miklós hallatán is sok lenne a tanácstalan tekintet. Egy író súlyát azonban nem a politikai tömegrendezvényeken elfoglalt ponyvanégyzetméter, a bannerbe foglalt acélos tekintet vagy a helyi szoboravatások háromnegyedes szavalatai adják, hanem csakis és kizárólag az, hogy vannak-e olvasói, és személye körül kialakul-e valamiféle közös elemz?i vitaalap. Wassnak, olvasóból, úgy t?nik, sok van. A Nagy Könyv els? száz helyezettje között három m?vével is szerepelt, a magyar szerz?k közül csak Fekete István és Szabó Magda el?zte meg, s így idézettségben egy polcra került Jókaival és Gárdonyival. Olvasói számára ? az egyszer?, ám szenvedéllyel képviselt igazságok írója. Az irodalomtörténészek azonban még nem (nagyon) szánták rá magukat az olvasásra és az elemzésre, hiszen els?sorban nem íróként tekint rá sem a tudomány, sem a közélet szerepl?i, és részben saját olvasóközönsége sem. Wassról nyilatkozni politikai állásfoglalásnak számít, a fentebb idézett (nacionalista/nemzetietlen) kategóriákba bekerülni pedig felette kényelmetlen és veszélyes. Közben az író társadalmi jelenséggé vált: szobrokat állítanak neki (esetenként többet is, olyan településen is, ahol sohasem járt), tiszteletére szavalóversenyeket rendeznek, idézetei világnézeti fogódzót jelentenek. Szubkulturális ikonná vált, amelyet az ilyes jelenségekre fogékony társadalomtudósok mégsem elemeznek. (Ennek lehetséges magyarázatát lásd két mondattal föntebb.)

Márpedig a Wass-jelenség elemzésre és megértésre érdemes, de jó tisztában lenni vele: Wass végs? soron és mindenekel?tt író. És ez a szerzet manapság egyre ritkábban t?z az éjszakában, klipsz, életvezetési tanácsadó vagy papucs orrán pamutbojt. Hogy élére állítsuk a problémát: vannak jó nemzetiszocialista írók, mint ahogy vannak jó kommunista írók is (most így hirtelen: Céline vs. Aragon, a sarokban Knut Hamsun melegít), a nagy kérdés mármostan az, hogy az írói teljesítményt el lehet-e választani a közéleti állásfoglalástól, az írót a jelképt?l? Wass olvasói láthatóan döntöttek: nekik az író mint jelkép kell: a világnézeti kit?z?, mely mellé nem baj, ha m?élvezet is társul.

 

Forrás: www.komment.hu – Ablonczy Balázs

 



Olvasva: 1428 alkalommal