Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Boldogság délibábja - 9.
Bárányi Ferenc, 2008. június 29., vasárnap, 13:19

Vadászavatás a Dunaparton - *

9. 

 

Árpád csak az előtte lépkedő Mirko hátát látta, vállán a csövével lefelé fordított vadászpuskát és a degeszre tömött oldaltáskát, ami minden lépésnél jobbra-balra imbolygott. Még sűrű éjszaka volt, éppen csak azt látta, hová kell lépnie, pontosan oda, ahonnan Mirko kihúzta a gumicsizmáját a szinte félméteres hóból. Nem lehetett elbámulni, mert ha nem talál bele a kitaposott nyomba és félrelép, derékig süpped. Nem is igen volt mit nézni, a kopasz fák kísértetiesen fekete csontváz ágain kívül, mert mindent betakart a hó. Az út meredeken emelkedett a Báziás fölötti hegyoldalon, hátuk mögött a Duna-kanyar és bizonytalan gyenge fények a jugoszláv oldalon. Út? Szó se volt semmilyen útról, csak úgy egyenesen fölfelé a hegy gerincére kaptatott az öttagú vadászcsoport, indiánsorban. Bozsinko, az iskolaigazgató vezetett, szíjas izomzatú sporttanár, a legjobb táncos, a legjobb énekes, a legjobb futballista, ráadásul a legszebb férfi a faluban és persze a legsikeresebb is.

Árpád most jött rá, miért hagyta Bozsinko őt utolsónak, mert sokkal könnyebb a kitaposott nyomokba lépni, mint utat törni a szűz hóban. Volt egy idősebb férfi is közöttük, akiről mindenki tudta, hogy a legjobb vadász. Vállalta a szőlőcsőszi feladatot, mert a kollektív szőlője felnyúlt a hegygerincig és a vadludak ősszel, amikor északról délre vándoroltak, pont itt pillantották meg a széles Dunát, és olyan hirtelen kezdtek leereszkedni, hogy szinte a puska csövére szálltak

Árpád kegyetlenül izzadt. Elátkozta azt a percet, amikor irhabundát és báránybőr kucsmát vett föl, de főleg az zavarta, hogy hosszú alsónadrágot húzott életében először. Réka beszélte rá, és vett is neki egy jégert a szövetkezeti boltban. Bár ne húzta volna föl, mert nem csak hogy túl meleg, de a lábszárain minden szőrszálat felállított, ami aztán úgy viszketett, mintha rühes lenne.

— Még messze megyünk? — kérdezte Árpád és levette a kucsmáját, amitől úgy párolgott a feje, mint a kifutott tej a Vesta kályhán.

— Csúti! — szólt hátra a csősz, ami egyszerűen azt jelenti, csend legyen! Bár életében még soha se volt vadászni, megértette, hogy nem szabad a vadat elriasztani.

— Tegye föl a kucsmáját, mert meghűl, doktor úr! — suttogta Mirko, aki az orosz sapkájának a füleit is  átkötötte az álla alatt.

Mirko régi páciense Kozma doktornak. Még az ősszel jött ugyanebbe a katonasapkába bugyolált fejjel, szinte sírva. Szörnyű fejfájás gyötörte, ami már semmilyen gyógyszerre nem csillapodott. Árpád hamar megtalálta Mirko tarkóján azt a két fájdalmas pontot, ahol az Arnold ideg kilép a koponyából.

— Hát akkor csinálunk ide két kis injekciót, és azonnal megszűnik a fájdalom.

— Injekciót a fejembe?! Azt már nem, akkor inkább meghalok.

Mirko a szövetkezeti bolt felelőse volt, sokat járt Bosnyákra, Oravicabányára, sőt Resicára, mindenütt kezelték, csak éppen a fejfájása gyötörte tovább. Végülis halálra vált hősiességgel beleegyezett a fejinjekcióba, de nagyon félt. Annál érdekesebb volt az, ami az injekció után következett. Mirkó felállt, a tarkójához kapott, elkezdte húzogatni a füleit, megpaskolta az arcát, majd nekiugrott Kozma doktornak — amitől most ez ijedt meg —, megölelte, két orcájára cuppanós puszit nyomott és elrohant. Tíz perc múlva egy frissen lőtt vadlibával tért vissza. Elterjesztette az egész vidéken, hogy a mádzsár doktor a fejbe is tud injekciót adni, és őt meggyógyította. Azóta fenyegetőzik, hogy elviszi Árpit vadászni — hát most itt van. Puskát is szerzett neki, az hogy nincs vadászengedélye,  nem volt fontos.

Itt, fönn a hegyen nem járnak a határőrök, ők szeretett hazánk, a Román Népköztársaság  szent és sérthetetlen határait őrzik, de befelé a román nép felé fordított puskával. Nyílván, mert mindenki el szeretne szökni ebből az országból, olyan, aki Jugoszláviából ide szeretne, nos olyan bolond nincs. De mégis volt egy! Fiatal suhanc, ahogy ő dicsekedett zsebtolvaj, akit a belgrádi rendőrség már jól ismer. Egy táskarádió lógott a vállán, amiből hangosan ömlött a dzsesszzene. Így sétált át a határon, ez volt a veszte, mert ezek meghallották és elkapták. Ketten is bizonygatták, hogy  melyikük fogta el, mert az ilyen hazafias tettért kétheti szabadság jár a kiskatonának.      

Tulajdonképpen egyikük se érdemli meg, mert a kölyök besétált ide a sorompóig — mesélte Marin kacagva — az egyik észrevette, a másik hazudik, de ilyen a román, honnan tudjam, hogy melyik? Ezért úgy jelentettem, hogy közösen fogták el, hadd menjenek haza egy pár napra ezek a szegény gyerekek.          

Kozma Árpi kapott a napokban egy karácsonyi üdvözletet Beregi Sándor barátjától és sorstársától, aki az ország túlsó sarkába került, Szucsávába, a szovjet határ mellé. Szegény Beregi még csak át se léphet a határon, mert ha a szovjetbe szökne biztos, hogy elmegyógyintézetbe zárnák. Ezzel szemben Árpád, ha nagyon akarná...  de minek?

— Itt megállunk! — adta ki a parancsot a vadászmester csősz.

Egy hatalmas fenyő alatt, ahol alig volt hó, fenyőtobozokból hamarosan fellobbant a tűz. Szalonnát sütöttek. Árpád vakaródzott és szorgalmasan kortyolta a kihűlt forralt bort a ragacsos szájú üvegből.

— Itt nem zavarjuk el a vadat?

— Nem. Azok a következő hegyvonulaton túl vannak, reggel oda süt a nap, oda jönnek melegedni.

Árpi a maradék pirított szalonnáját Mirkó kutyájának dobta, hosszú lábú korcs állat volt.

Mire felkelt a nap a másik völgybe értek, és igaza volt a csősznek, ott alig maradt hó, helyenként az avar is kilátszott. Árpád Mirkoval egy kidőlt farönkön ült a ragyogó napsütésben. Már nem izzadt, sőt Rékára se haragudott már, amiért rátukmálta a vadászgatyát, mert fagyott. Az égen vadludak úsztak, de nagyon magasan, a Dunára igyekeztek. Sehol egy lövés, semmi nesz, halálos téli csend borult a tájra. Mirko egy újabb üveg forralt bort szedett elő a táskájából, amikor messziről kutyaugatás hallatszott. Mire a fél üveget kiitták, már közelről.

— Ez az én kutyám, és űz valamit.

És tényleg, a szemben lévő hegygerincen egyőz kocogott táncos léptekkel, minden sietség és megerőltetés nélkül. Mirko kutyája a nyomában kínlódva loholt, mégse tudta utolérni. Árpád felemelte a puskáját, de Mirkó lefogta, túl messze van.

Amikor velük egy magasságba ért a jámbor állat, hirtelen irányt változtatott és ki tudja, miért pont feléjük ügetett csúszkálva lefelé a lejtőn. És jött! Már egészen közel volt, de Mirko még mindég Árpád puskáján tartotta a kezét, hogy még várjon... Már alig öt-hat méternyire lehetett a balga állat, és nem vette észre a  vadászokat, amikor Mirko végre levette a kezét Árpi puskájáról, és halkan mondta:

— Most lőjön!

Talán az őz is meghallotta, mert hirtelen benyomta a féket, két hátsó lába a lecövekelt, az elsők elé került és megállt, alig kéznyújtásnyira Árpád puskájától.

A doktor izgatottan célzott, már benne bizsergett a nagy sikerélmény, amikor a szeme találkozott a lemerevedett őzike szemeivel. Ijedt — mi több —, rémült gyermekszemei voltak, pont olyanok, mint a fia, Ferike szemei, amikor megpróbálták bölcsőben ringatni. Ki kellett venni a bölcsőből és... Árpád nem lőtt.

— Lőjön már, mert elszalad!!

— Nem. Olyan, mint egy gyermek, és úgy meg van ijedve szegény.

Mirko utána lőtt a menekülő állatnak, de nem találhatta el, mert Árpád ráütött a puskájára. A kutya kitartóan üldözte fel a hegyoldalon. Árpád ledobta a puskáját és utánuk szaladt, de mire lihegve a gerincre ért, őz és kutya már messze jártak lenn a völgyben, de még látta őket és azt is, amikor a Duna-partra értek. Már—már úgy látszott, hogy utoléri a hosszú lábú korcs a szerencsétlen  őzikét, amikor az utolsó mentsvárként  a Duna jegére ugrott. Vékony volt a jég, beszakadt, és eltűnt a víz alatt.

— Talán jobb is, hogy nem lőttük le, mert itt van ez a kopasz, aki... a szekusokkal barát. Ha eljár a szája, vagy feljelent, egy nyavalyás őzért három évet is kaphat az ember — kínálta Mirko a maradék bort —, vigyázzon doktor úr, mit beszél a kopasz előtt, mert besúgó! Ő már börtönben is ült.    

Délfelé, megbeszélés szerint a Sztojákovics szőlő — ami most a kollektíváé — présházában kellett találkozniuk. Útközben rátaláltak Bozsinkora, ott ült háttal egy fának támaszkodva napozott és cigarettázott. Körülötte véres volt a hó.

— Mi történt druzse? Jött a vadkan, és te ijedtedben elvéreztél?

— Bár jött volna egy vaddisznó, de csak egy fiatal őzbak került a puskám elé.

— És lelőtted?

— Hát persze. Ott van, fölakasztottam a fára, de félek följelent az a kopasz, ne szóljatok senkinek! Inkább itt hagyom, és visszajövök érte.

Árpád gondolt egy merészet, és kissé könnyelműen kijelentette:

— Mondjuk azt, hogy én lőttem. A gyermekét és a feleségét is kezeltem ennek a kopasznak, már csak nem köp be —, de rögtön meg is bánta, mert jól tudta, hogy jobban tenné, ha nem ugrálna, neki, Kozma Árpádnak sok van a dossziéjában, ezért is került pont ide, ebbe a világvégi körzetbe.

Nagy üdvrivalgással fogadta őket a csősz és a kopasz, ők már ott voltak a présháznál. Egy—kettőre megnyúzták, és hat egyenlő részre osztották a zsákmányt. Az osztozkodás úgy történt, hogy a kopasz hátat fordított, a csősz rámutatott egy porcióra, a kopasz mondott egy nevet. A hatodik adagot ott helyben megsütötték, előételnek a máját. A korcskutya is előkerült, de Árpád nem dobta neki oda a csontokat.

Mirko egy üveg pálinkát vett elő az oldaltáskájából, így már érthető, mitől volt úgy degeszre tömve.

— Sem vadászat előtt, sem közben nem szabad pálinkát inni! — intett az öreg csősz. Attól berúghat az ember, és ki tudja, mit csinál akkor a puskával? Most már szabad.

— De hadd célozzam meg azt a varjút — kérlelte Árpi —, hogy elmondhassam, én is lőttem valamit.

— Mi az, hogy valamit?! Egy őzet. Akkor avassuk fel a doktor urat vadásszá — csatolta le a nadrágszíját a vadászmester.

Árpi engedelmesen lefeküdt a frissen vágott fenyőgallyakra és mindenki a fenekére csapott egyet, igaz, hogy csak úgy simogatva. A kopasz udvariasan bocsánatot is kért, de jóval nagyobbat húzott az ártatlan doktorra, mint a többiek.

 

 

       

 



Olvasva: 999 alkalommal