Tímea és Balázs " kicsi fogadott lányom,,

gyermekek

reszkettek s hirtelen

felöntetek s egymásnak

örök hűséget esküdtetek

angyal arccal öleltetek

könnyem hull most értetek

szívem mégis boldog

mert nagy kincset őriz szemetek

szeretet ragyog benne és hála

tudjátok nem vagytok egyedül

ebben a viágban

lábnyom a porban

lábnyom a porban

mint a lábnyom a porban,

oly vételen a szerelem

hiába e keser -édes kétség

már nem reménytelen

nem fojtogatnak a tegnapok

köddé vált a múlt veled

már az okot sem kutatom

csak az fáj: nem hiányzol nekem

lélektelen életem

szó szóba öltve cikázik a gondolat

mégis oly mély a csend ,szakadék,

szemedben sötét felhő a fájdalom.

Hiába mosoly ajkadon .álca álarc.

S az a 23 gramm csak remeg

a test nem tud hazudni ,éget érintésed

szememben sötét felhő a fájdalom.

Hiába mosoly álarca mögött zokog

az öntudatlan ki-nem mondható,

reménytelen... meg kötöm ,magam.

s érzem hogy hull-darabokra,

bennem a jól felépített lélektelen életem.....

mint fűszál

nem tudom mi végre

tart még tenyerébe

a némaság és az alkonyok

de tart óv s ringat

e törékeny béke

mint fűszál a harmatot

előszó

Válság van

azt mondják válság van,igen az van csak nem úgy ahogy gondoljuk.

Nem anyagi hanem mentális válság,eltűntek az értékek kitoldtak a határok erénnyé nőt a közöny.

Meg nőtt a távolság lélektől lélekig.

Válság van a szeretet és a tisztelet válsága az egymással szembeni alázat válsága , a magunkkal szembeni alázat válsága.

Nem találjuk magunkban Istent üres lelkünk temploma.

Pedig csak el-kell gondolkodnunk hogy mi is az igazi érték milyen kincsek vesznek körül bennünket.

A legnagyobb érték a család az egészség a szeretet .

Meg találjuk mind ezt magunk körül ,ha minden nap csak egy kicsit többet törődünk másokkal,

egy jó szó többet jelent mint a pénz,egy mosoly be ragyoghat egy egész napot. Ha nem fogadjuk el a közönyt ,megtaláljuk magunkban Istent és meg telik lelkünk temploma hittel

Fél Istenek

Fél Istenek

csak hagyom hogy

holló hajamba fehér

pernyét szórjon az idő

s míg szárad a hús a csonton

aszalt gyümölcsé zsugorodott

szemem álmokat temet

mert itt e födőn 

így tűnnek el mind

a hitetlen fél Istenek

tancolt a nyár

a nyár tancolt a tó felett

lába nyomán a víz apró

fodrokat vetett

szél úrfi nyomában lépkedett

a partra heveredtek

s kacagták őket zizegve a levelek

bárány felhőre hasalt

és buzgott kócos hajában

ringtak virág illatok

mélázva néztem s egy

perc alatt bőrig áztam

pedig ragyogott a nap

vergődőm

vergődőm éles kényszerek

jeges muszáj-ok  között

agyamban pattannak az erek

feszülnek  izmaim 

túlhúzott húr az ín

pörög a mókus kerék ,

hol az itt bent vagy kinn

hálót fonnak rám a tegnapok

s az idő a nagy pók elszívja

utolsó cseppig e porhüvelybe zárt

lélek erőm

tavasz

most hajnal  szitál a réteken

tavaszt kiált a rüg az ág

fel emeli fejét a  virág

lelkem még sem rezzen

nem éleszt új tavaszt

halott lelkem ködbevész

s a fűszál nyujtozása

a fák éledö lüktetése

aranyló alkonyok

nehéz tél  ölel

a madárdal ricsaj fülemnek

a holtak dalát halgatom

némaság hangját

e méla bus zenét

te elmentél

s e világon hagytál

hol a test még enni kér

csak azt ne hidd hogy várlak
hogy zsigerig ég bennem a bánat
szemembe ködöt hint szavad
s meg ülve lelkem húrjain

hogy hiszem még kábító
ígéretednek méz ízű igazságait
hogy te is úgy szenvedsz
mint én a jelen romjain zokogó
vágyak közt botorkáló álomtalan éjeket

csak azt ne hidd hogy várlak
hogy zsigerig ég bennem a bánat
hogy hiszem még az álmokat
bordáim-közt e dobogó hús cafat 
lélek bilincsét neked szánta
hisz minden nappal messzebb kerülsz
attól ki bennem él

hát azt ne hidd hogy várlak
hogy zsigerig ég bennem a bánat
szavaid  mint korbács ütés
tépik szét lelkemet
s mint rothadó hús szakad-le rólam
a szeretet

csak azt ne kérd hogy várjak
zsigerig ég bennem a bánat
s le hiszem minden igézeted
s sápatag alkonyba te rejted
meg tartott ígéreted
hogy egy vagy velem