akkor hát vége... a komód megindult felé s azt kérte a leveleket még kösse át - de tényleg - jobban elférnek és nem csúfítják az asztalát
a gyertya ja az is csonkig égett de nem bánja majd gyújtanak érte újat a haját meg megfésülik újra míg a holnap feketébe vonja az egész szobát
a percek csak kínlódva telnek nem mernek ketyegni az órák mert hallgatják dobog-e s csak róják lüktető görbébe fojtva az ekg rossz ritmusát
nincs hangja torkába fojtva a szomszéd sem hallja nincs vonal nincs aki betakarja csak a részeg szoba a karja teljesen elzsibbadt míg várt
majd reggel rálelnek mert nem kel fel az ágyról de ahogy fordul a fal szinte táncol egy kéz arcon simítja s akkor jön rá hogy ez még nem a poklok kínja...
/A Dél-Alföldi Művészeti Kör 'A hétköznapok irodalma' c. pályázatán döntőbe jutott versem.../
Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót! Még engedd be halkuló szavam! Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve. Szótlan széllel hordozom magam.
Kopognom se kelljen! Kezem fagytól még ne legyen jéghideg! Ifjú lelked már más úton barangol, de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót, szívem!
Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél, mézízű álmaim sodorják fellegek, szememben őrzött megannyi fénykép, életszilánkok, fakuló sebhelyek.
Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat, madarak dalt idéznek hangtalan, de te halld meg a csendet is a kiáltásban! Ugye nem hagysz magamra, kisfiam?
A tűnő idő lassan odakint marasztal. Én várok. Szavam sincs. Reménykedem. Tudom, ha kell újra kitárul, de addig csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót, gyermekem!
Voltam. Lehet megbotlottam? Hiányjelekbe meredtek a sorok. Akaratlanul feltornyozott értetlenség fut szét a lapon, mint itatósra csöppent tintapaca. Hátát görbítő kérdőjelek félszegen töprengenek az okon. Ennyi lenne? Ennyi volt. A vétkem? Nem értem. Mi volt? Volt?
Megfürdött a szél a tarka rétben, napsugárból font gyékényre pihent, fák lombjából kócolt piciny kontyot, feje búbján szivárvány libbent. Aranyeső lett a koszorúja, de víztükrében csak azt látta meg, milyen pőre, színtelen a teste, nem adott rá ruhát senki sem. Nád fésülte parttól lopott réklit, - ott feledte tegnap egy kislány - kalászokból szőtte a szoknyáját, liliomból fodrot hintett rá. Bogarak fényéből fátylat horgolt, földig érőt, smaragd zöldeset, majd táncra perdült vele a szép este, s forgott végig a völgyek felett. Az éjszakában elnyúló kacagás állta útját, s valami bagoly azt huhogta: ilyen olcsó rongyban a szél nem lehet felette nagy úr. Bánatos lett, s levetette nyomban mindenét, ami rajta volt, szégyenkezve a futóhomokkal meztelenül messze bujdokolt. Azóta sincs ruhája a szélnek, néha itt-ott felkap valamit, körbenézi, rázza, majd ledobja, s fájdalmában egyre csak süvít.
Szerelmes lett az eső a szélbe, imádta amikor az susog, nyári éjek csendes magányába ahogy hordta az akácillatot. Szerette a felkorbácsolt képet, folyók felett dúló erejét, megcsodálta a kis semmiségből felduzzadó hatalmas legényt.
Messzi tájról indultak ők ketten, útjuk gyakran találkozgatott, az őserdő fülledt melegéből az ég a földnek zivatart lopott. Cseppenként mind halomba hordta, fellegfészkében az eső suhant, a szél kísérte sivatagon túlra, hol szívében szerelem fogant.
Csillogtatta millió kis cseppjét, lágy permettel szórta a határt, szikrázott szirmokon kacéran, láb' lógázva is a szélre várt. De hiába minden trükkös szándék, a szél rohanva tört mindenen át, az eső függönyét széttépve pusztulást hagyott maga után.
Szerelmes volt az eső a szélbe, de cseppekre tört benne a vágy, így, ha fájó képek gyötrik néha, jéggel veri máson el baját.
nagy a csend köröttem csak az esőcseppek táncolnak szteppet ablakom alatt koreografált táncuk koppanása feledteti hiába fogyó kanyargós utamat
nem gyűjtöttem trófeákat nem áll egy sem vitrines szekrényem polcain nem kértem pénzért cserébe csak néhány oldalnyi olcsó környezetbarát papírt nem köttettem díszes bőrbe csak bőrömbe vésődve hagyom bennem fogant, s szökött szárba ritkán sallangos néhány mondatom pedálra lábam sose tettem csak azért, hogy a finisbe mások előtt mindegy milyen áron beérjek - talán csak ez az egy a vétkem - s kereshetem tovább az utam valahol
babérokért nem görnyedtem soha térdeplőre értem se igen mondott senki imát de ha magam maradok megígérem csendesen állok majd tovább
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
A Simonyi úton hajolt rá az este, egyszerűen, csendben, szinte szeretgetve. Tini szíve ismét megvadult, ahogy a Hold ezüstje hajába túrt. Pimasz árnyak a fák mögül lesték a testét emberül. A szoknya ránca combra simult, nem férfi kéztől, szemtől pirult. A Pálma felől régi slágerek kúsztak végig enyhülő flaszteren. Öreg hársak járdaszegélyen bólogattak bölcsen, szótlan szerényen. A fodros ég még nem szakadt, felhőcsipkéje 'mit kell, takart, de a lányos hév, s a szende báj így is elbűvölte az éjszakát.
