Szeptember kilencedike van

A zsidó naptár szerint új év – az 5771. – kezdődik. Tegnap este naplementekor állt be az ünnep, ma Tisri havának első napja van.
A zsidó vagy zsinagógai naptár, a lúah ma is használt formája II. Hillél főpapsága idején, Kr. e. 359. körül alakult ki. Ez Izrael Állam hivatalos naptára is.. Őse a babilóniai naptár volt.
A zsidó naptár hónapjai a holdciklushoz igazodnak, de ez köztudottan rövidebb, mint a nap ciklusai: ezért a zsidó időszámítás szerint többféle hosszúságú év létezik:
normális évek
hiányos, 353 napos évek: ekkor  a hesván és a kiszlév hónap is 29 napos;
sorrend szerinti, 354 napos évek: a hesván 30, a kiszlév hónap 29 napos;
teljes, 355 napos  évek: a hesván és a kiszlév hónap is 30 napos;
szökőévek, amikor plusz egy hónap iktatódik a hónapok sorába.
Ősi idők óta ros hasaná estéjén a zsinagógából kilépve így köszöntik egymást a zsidó emberek: lesaná tová tikatévu = jó esztendőre legyetek beírva.
Nos hadd mondjam magam is: lesaná tová tikatévu!

Kr.e. 490-ben ezen a napon zajlott le a marathóni csata, az ókor egyik nevezetes csatája, amelyben I. Dareiosz perzsa uralkodó hadai ütköztek meg a Miltiadész vezette görög sereggel. A csata, amely görög győzelemmel végződött, nagyrészt Hérodotosz görög történetíró leírásából ismert.

1585-ben ezen a napon született Armand-Jean du Plessis, duc de Richelieu bíboros, francia államférfi, XIII. Lajos francia király főminisztere, a Francia Tudományos Akadémia alapítója.

1737-ben született Lugi Galvani, olasz fiziológus, orvos, az elektromosságtan egyik megalapítója.

1828-ban szeptember kilencedikén született Lev Nyikolajevics Tolsztoj,
1831-ben Izsó Miklós és
1931-ben Latinovits Zoltán.

Tolsztoj kíméletlen őszinteségű Naplójából is tudhatjuk: ennek a zseniálisan nagy írónak volt hajlama az önelemzésre és bűntudatra, de a céltalansághoz társuló magányosságérzet valamint az értelmes és tiszta élet iránt érzett vágyakozása is átsüt minden sorából. A Sterne és Rousseau hatását tükröző önéletrajzi trilógia (Gyermekkor, Serdülőkor, Ifjúkor) is tanúsítja: bennük Tolsztoj nem ritkán a század irodalmán végigvonuló felesleges ember figurájával került rokonságba.
Házasságának első idilli esztendei után heves vitákkal is tarkított keserű évek következtek, mivel az arisztokrata társaságtól egyre inkább eltávolodó Tolsztoj látásmódját felesége nem osztotta. Az író –hova máshová? – az írásba menekült: ettől kezdve írta nagyregényeit (Háború és béke, Anna Karenina, Feltámadás). Az érzékiség rabságából és a vagyoni gyarapodásból eredő bűntudata egyre inkább az aszketizmus felé terelte az írót: lemondott művei után járó bevételeiről, leszámolt az állammal és az egyházzal mint társadalmi tekintélyekkel, s elutasította a forradalom eszményét is. Rousseau, az Evangélium és a keleti filozófiák hatására kezdi hirdetni az erőszakmentes életet, a „ne állj ellen a gonosznak” elvét, az ember öntökéletesítésének, azaz az ún. tolsztojizmusnak mint erkölcsi életfelfogásnak és életvezetésnek a gondolatrendszerét.
 
Izsó Miklós szobrászművész. 1840-től 1847-ig a sárospataki kollégium növendéke volt. Részt vett a szabadságharcban. Világos után bujdosott, majd 1851-56 között Rimaszombatban kőfaragólegény lett, itt 1853-tól 1856-ig Ferenczy István tanítványa. 1856-ban Pestre került. 1857-ben fiatal írók, művészek, zenészek támogatásával Bécsbe ment, itt Meixner, később Gasser szobrászok műtermében dolgozott. 1859-től a müncheni Akadémián tanult.
1860-tól kezdve a magyar szobrászatban elsőként, gyakran nyúlt népi témához (Furulyázó pásztor). Még Münchenben mintázott műve, a Búsuló Juhász nagy feltűnést keltett. 1862-ben hazatérve elkészítette a kortárs közéleti személyiségek mellszobrait (Arany János, Egressy Béni, Megyeri Károly)

1868-69 telén Olaszországban járt. 1870-től 1872-ig a Budai Főreáltanoda, 1871-től a Mintarajztanoda tanára volt. 1864-70 között mintázta legnevezetesebb munkáit, kis terrakotta táncoló népi figuráit. Tüdőbaja fiatalon elragadta, utolsó műveit - budapesti Petőfi-szobor, szegedi Dugonics-emlékmű - Huszár Adolf fejezte be. A Magyar Nemzeti Galéria hetvenegy szobrát őrzi.

Latinovits Zoltán az új magyar színjátszás és versmondás kiemelkedő egyénisége.
 A József Attila Gimnáziumbanban érettségizett, asztalostanuló lett, majd betanított munkásként hídépítésen dolgozott. Közben tagja volt a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) öntevékeny színjátszókörének 1952-től 1956-ig. A budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán szerzett oklevelet (1956). Egyetemi tanulmányai alatt is színészi hivatására készült, Galamb Sándor és Lehotay Árpád tanítványa volt. Segédszínésznek ment a debreceni Csokonai Színházba (1956), rendkívüli tehetségével hamarosan kitűnt. Miskolcon már a társulat vezető színésze. Vidéki szereplése idején feltűnt Kohout: Ilyen nagy szerelem című darabjában, továbbá mint Ruy Blas és mint Rómeó. A Vígszínház (1962–1966), majd a Thália Színház tagja (1966–1968). Az 1968-as évadban csak szerepekre szerződött, 1969-től 1971-ig ismét a Vígszínház tagja. 1971 őszén a veszprémi Petőfi Színházban színész és rendező. Utolsó szerepe a budapesti Fővárosi Operettszínházban A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak
Több, mint ötven filmben szerepelt, legemlékezetesebb filmszerepei közé tartozik az első kakastollas (Szegénylegények, 1965); Bükky százados (Hideg napok, 1966); Menyhért (Egy szerelem három éjszakája, 1967); az író és énje kettős szerepe (Utazás a koponyám körül, ezzel elnyerte San Sebastianban a legjobb férfi alakítás nagydíját, 1970); Szindbád (címszerep, 1971).
Jelentős versmondói tevékenységet folytatott, különösen emlékezetes Ady, József Attila, Illyés Gyula verseinek előadójaként.

”Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern” úgy érteni, ahogyan értenék.”

„Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos.”

A patikus festővé lesz

1853-ban, 157 évvel
ezelőtt
született a Festő

 „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem.”

Az unalmas és végtelennek tetsző sík vidékből szemet gyönyörködtető, nyáron zöldellő, télidőn kéklő, várral ékes dombocska emelkedik: a Várdomb.
A Várdomb lábánál ott a Városka, a kicsit álmodó, elfelejtett, itt-ott poros kis városka: Gács.
Az aluszékony, szendergő, elfeledett városka fő utcájával párhuzamos, poros kis utca egyik nevezetessége a Vörös Kereszthez címzett patika volt. És igazán, más nem is volt abban az utcában: sem egy szálló, sem egy ivó, semmi, csak a patika.
A patikust, kinek különc neve volt, Gácsott mindenki kedvelte: a huszonnyolc éves férfi csöndes volt, el-elvonulós, halk szavú, kedves mosolyú. Az idősebb városlakók közül jó néhányan még emlékeztek apjára is, meg a család tragikus történetére is: mesélgették olykor, hogy 1862-ben, egy szörnyű tűzvész során dr. Kosztka László gyógyszerész kisszebeni háza porrá égett, és a tűzvészben odalett szép Bella, a család féltett nagylánya.
Aztán vetődött a család erre meg arra, végül a furcsa nevű Tivadar fiú Gács kicsiny, álmodó városkájának lett patikussegédje: és annak a Városnak minden lakosa, aki csak ismerte,  kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte.
Ki hitte volna, hogy még a tűzvész vöröslő pusztítása előtt a kis Csontváry-fiú sokat kerülte az iskolát: gyakorta elfeküdt egy városkörnyéki réten, távol iskolától, és gyönyörködött a természet szépséges alkotmányaiban, szívesen elnézegetett különféle rovarokat, lepkéket, dongókat, bongó méhekkel játszott.
És az után, hogy a gácsi Vörös Kereszthez Patika gyógyszerészsegédje lett is, valamit megőrzött töprengő ücsörgéseiből, nézelődési hajlamából: nem ritkán elbóklászott a Várdomb oldalában, keresett egy csöndes, csak madárlátta horhost, vagy csalitost, és ott elfeküdt. Ha hason feküdt, a fűszálak növekedését, fény felé törtetését nézegette; ha meg hason, akkor a vándorló felhőket az égen, meg a nap aranyos útját.

1880. október közepén váratlan, későnyári idő andalította Gács lakóit; olyan idő, mely nem is ritka a kontinentális égöv alatt október táján: az ilyen októberi búcsúzó nem csak a mediterrán világ sajátja, nem bizony.
Vasárnap volt, október tizenharmadik napja: a Vörös Kereszthez címzett patika már zárni készült, alig volt képzelhető, hogy ebben a csöndes délutánban, estében bárki gyors orvosságsegélyhez folyamodjék Gácsott.
Csontváry kivitt egy széket a gyógyszertár elé, odatette, ahol még érte az őszi áldás, az ajándékba kapott napsütés, és leült. Köpenye felső zsebében ceruzák pihentek, receptírásra való ceruzák; jobb zsebében a köpenynek meg néhány receptvény volt.
A túloldali, földszintes házikó előtt ökrök húzta kordé állt, az ökrök békésen merengve várták gazdájukat.
Hiába, hogy szinte nyárias meleg lett, azért csak tudni lehetett, hogy elmúlt már október idusa, kifelé szállt az idő nem hogy a nyárból, de lassan az őszből is: tudni abból lehetett, hogy a nap már ilyen koradélutáni órán is nyugat felé készülődött, rézsútosan áradt fénye a kis utcába.
És ez a fény különös varázslatot űzött, mint egy csintalan, mesebeli kobold; átfestette a poros kis utca földjét, át az ökrök vedlő szőrét, és aranyosan játszott azon.
Csontváryt valami különös, szinte álombeli hangulat fogta el, egészen gépiesen, ösztönösen húzott elő egy plajbászt meg egy receptvényt, és hátoldalára levázolta a két ökröt, a kis kordét, meg az ökrök szőrén arannyal kereskedő nap fényét.
Hamar meglett az egyszerű kis rajz, de Csontváry még ült, szinte lélegzetet sem vett, csak félájult bódulatban nézett a túloldalra.
És ekkor égi szózatot hallott arról, ahol a nap szállt nyugat felé: „Te leszel a világ legnagyobb nap-út festője, nagyobb, mint Raffaello!”
Bizonyos, hogy a hang nem belső eredetű volt, mert Csontváry utóbb föleszmélve ráébredt, hogy fogalma nincs tudatos létében arról, mi a csoda lehet az a nap-út festészet, és igazából Raffaellóról is csak halovány, ködös ismeretei voltak.
Ráadásul, még mielőtt egészen fölocsúdott volna, azt vette észre, hogy összezárt bal tenyerében van valami: valami kemény, de igen aprócska dolog.
Kitárta öklét, és tenyerén egy kis magvacska feküdt: hogy miféle? Azt nem tudta megállapítani. Lehetett fáról elröppent, de épp úgy gabonaszem is.
Igazából Csontváry Kosztka Tivadar nem nagyon értett a magvakhoz, és azt sem tudta elképzelni, hogyan, miként kerülhetett tenyerébe az a kis magocska.
Halk, de ebben a merengő révületben mégis erősnek tűnő hang verte föl. A patika öregedő, jólelkű, szerény vezetője kiáltott föl, meglátván Csontváry jobb kezében a rajzot: „Hisz maga kész festő, Tivadar!”
Nyugat felől, arról, ahol igéző és ígérő nagyvárosok álltak pompával és kultúrával teli nagyvárosok, most könnyű szellő érkezett, befordult a sarkon, végigsiklott a poros kis gácsi utcán, és fölkapta Csontváry bal kezéről a magvat, jobbjából kifútta a receptvényt, és magával vitte kelet felé, hol már lassan alkonyodott.

És másnap reggel, jókor reggel, Csontváry Kosztka Tivadar kilépett a Vörös Kereszthez címzett patika kapuján, becsukta maga mögött, fölnézett a még sötét hajnali égre, és elindult nyugat felé, arra, ahol igéző és ígérő nagyvárosok álltak pompával és kultúrával teli. Csontváry nekivágott…

„Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem.”

Ki vagy Te? (7)

Ruder Jana

A dolog úgy áll, hogy magamból indultam ki: engem ugyanis mindig izgatott azoknak a személyisége, akik a Kaptárba vagy máshová is írogatnak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy másokat is érdekelhet ez.
Most hát rászántam magam, szemenszedett kérdésekkel bombáztam meg Őket, és abban reménykedem, hogy válaszaikból kikeverhetek a palettámon afféle szubjektív portrékhoz való színeket.
Így születtek ezek a „lírai riportok”, arcképvázlatok.
Az én kérdéseim szerepelnek dőlt betűvel, kurzívval, az alanyok, a személyiségek válaszai alattuk olvashatók.
Lássuk, jutunk-e valamire?

Úgy mondják, hölgyektől nem illik az életkorukról faggatózni, ezért nem is teszem, csupán azt kérdem: hol születtél és mikor?
A nevem  Ruder Jana (a férjezett és a lánynevem ötvözete). Szeretem, mert ez valóban én vagyok.
1958. november kilencedikén születtem Marcaliban. Sosem tagadtam az éveimet… mert  minden időben megvannak a szépségei, nehézségei.

Ha visszapergeted Életed moziját, melyik az első emléked, hány éves korodból való, és mi az?
Első emlékem az, hogy nagy vihar van, dörög az ég, villámlik, én az ablakban ülök… bent a kis házunkban  (vastag belső párkánya volt.. )  és írok   valamit egy újságpapír szélére…és  félek mert egyedül vagyok… írok és énekelek… arra, hogy mit, arra nem emlékszem…

„Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?”
Tanítóm a  Nagymamám volt elsősorban. Tőle tanultam meg eligazodni a világban, Ő mutatta meg, mi az, ami szép, s mi az, ami értéktelen…Gyöngyi néni volt az,  aki  tanított  egy somogyi kis falu barátságos kisiskolájában. Korán tanultam meg olvasni, mire iskolás lettem, már folyékonyan ment… Szerettem a betűket,  faltam a meséket…(ma is )… később Marcaliban érettségiztem, majd Sopronban kaptam oklevelet, mint óvónő.  2001 -ben végeztem a BME –  közoktatás vezetői  szakán.  Drámapedagógiai is a területem. Több tanfolyamon  és akkreditált továbbképzésen vettem részt…s veszek részt jelenleg is..

És kik Szüleid?
Szüleim sosem voltak,   a szó igazi értelmében. Nagymamám nevelt fel, apám megtagadott…hosszú ideig  hordoztam magamban ezt a sebet.   Bánatomat fokozta, hogy a  nagymamám korán angyalnak állt, s a szülőanyám is követte, két év múlva.   Rákbetegségében én ápoltam, s ez az időszak közel hozott bennünket egymáshoz.  Nehezen dolgoztam fel, hogy elmentek, s valóban árva lettem. De talán mára ez már sikerült…

Szólnál valamit családról, gyermekekről, unokákról?
 A család  nagyon fontos egy nő életében. Az enyémben is. Két felnőtt fiam van, akikre nagyon büszke vagyok. Ők az életem értelme… Unokám még nincsen sajnos…(de bizakodó vagyok.)
 
Mikor kezdtél írni? És emlékszel-e, milyen élmény hatása alatt?
Az első írásom egy dolgozatféle volt, amit felolvastak az osztályban… azt mondta áldott emlékű Jutka néni, hogy művészlélek vagyok… még viszem valamire…. azt hiszem ez volt a motiváció…
Később a Pajtás újságban, majd  a megyei lapban, illetve néhány országos lapban is  jelentek meg verseim kisebb novellák.   Első igazi sikernek egy pályázatban való részvételt tartok. Miért megy el a néni-  címmel írtam   egy rövid szösszenetet, 1976 táján. A pályázat nyerteseként 1000 Ft-ot kaptam. Nagyon nagy dolognak tartottam…Nagymamámnak adtam…
 
Mit írsz legszívesebben, mit tartasz „erős” oldaladnak? Vers, próza, esszé?
Sokat vitatkozom magammal, mert legtöbbször történeteket ötlök ki. Látok, vagy hallok valamit,  esetleg megélek dolgokat, történéseket, s magamban filmet forgatok… látom azt, amit leírok…, vagy amit le szeretnék írni…, a próza nagyon közel áll hozzám. A vers pedig a szerelem…, azt hiszem, már nem tudnék versfaragás nélkül élni.  Olyan ez, mintha a fának azt mondanánk:  ne zöldülj…miközben a rügyek ott feszülnek az ágakon…
Lírai alkat vagyok, jelenleg még ez áll közelebb hozzám, de késztetést érzek arra, hogy majd a publicisztika is t nagyobb teret nyerjen nálam…
Meséket dolgozok fel, dramatizálom…( jó néhányat elő is adtunk) , de egyelőre ezek nem kerülnek  a széles nyilvánosság elé…
 
És mit olvasol legszívesebben? Van „életed nagy kedvence”? Mondjuk, két irodalmi művet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, melyik lenne az a kettő?
Sok kedvencem van a ponyvától a szépirodalomig…a meséktől  a  versekig. Hangulatomtól és a feladataimtól függ, mikor mit olvasok.
Ha arra kényszerülnék, hogy egy szigeten kellene élnem, nehezen tudnám eldönteni, hogy mit vigyek magammal…, Olyan sok mindent szeretek. De ha muszáj erre válaszolni, talán   a Hét évszázad legszebb verseit, s talán Jókai  Mór összes művét…
 
Ha nem itt és most kéne élned, hol és mikor élnél legszívesebben? Vagy itt és most élsz legszívesebben?
Fiatalon  azt éreztem, hogy egy másik korban, talán a középkorban kellene élnem, de rádöbbentem, hogy ennek a kornak is sok szépsége van… már megbékéltem vele, elfogadtam.  Mert találtam életcélt…fontos feladatot az életemben. Ez pedig erőt ad mindenhez.

Melyik életed legkedvesebb emléke?
Gyermekeim születése a legcsodálatosabb emlékem…az elő lépések, az első szavak.
 
És melyik legszomorúbb emléked?
Elveszíteni azt, akit szeretünk a legfájdalmasabb dolog a világon , mint ahogy az is, ha csalódunk abban, akiben bíztunk…
 
Kapásból: mit olvastál legutóbb? Nagy élmény volt-e?
Tomalin Claire: Jane Austen élete című családregényét esténként, az ágyamban, mert olvasás nélkül nem tudnék elaludni.  

Most egy kis játék következzék! Mondj öt rövid mondatot, mely szerint legszebb a világon!
Szeretlek Kincsem.
Anyukám nagyon  finomat  főztél…
 Jó, hogy itthon vagy!
Köszönöm, hogy létezel.
Örülök Neked.

És mondj öt iszonyúan csúnyát is! (Nem káromkodásra gondolok, hanem szörnyűséges mondatra!
Többé nem jövök…
Haragszom rád…
Mindent elvert a jég…
Nem sikerült…
 A néni az  éjjel exhumált…

Vannak terveid? Megosztanád velem?
 Életemnek egyik legnehezebb évét élem most , nem jut sok idő sem az írásra, sem pedig az  olvasásra …de kell is most nekem egy kis hallgatás…egy hosszabb csend.  Szükségem van arra, hogy a sok sok információ, ami most rám zúdul… letisztuljon bennem. Egy szelídebb év, ahol újra teret kap a gondolkodás, az elmélkedés… kicsit a pszichológiai oldal…   - talán túl leszek majd a nehézségeken és megvalósíthatom az álmomat. Kemencében kenyeret sütni a családomnak,  unokákkal játszani és írni is . Publikálni a szakmai tapasztalataimból, s   olyan történeteket faragni,  melyekben  sokan megtalálják önmagukat…Ápolni a baráti kapcsolatokat, fákat ültetni, virágokat gondozni,….. békeségben  lenni   a világgal.

Köszönöm szépen!

Ki vagy Te? (6)

Nagy Horváth Ilona

A dolog úgy áll, hogy magamból indultam ki: engem ugyanis mindig izgatott azoknak a személyisége, akik a Toronyba írogatnak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy másokat is érdekelhet ez.
Most hát rászántam magam, szemenszedett kérdésekkel bombáztam meg Őket, és abban reménykedem, hogy válaszaikból kikeverhetek a palettámon afféle szubjektív portrékhoz való színeket.
Így születtek ezek a „lírai riportok”, arcképvázlatok.
Az én kérdéseim szerepelnek dőlt betűvel, kurzívval, az alanyok, a személyiségek válaszai alattuk olvashatók.
Lássuk, jutunk-e valamire?

Úgy mondják, hölgyektől nem illik az életkorukról faggatózni, ezért nem is teszem, csupán azt kérdem: hol születtél és mikor?
1974. december 17-én Mosonmagyaróváron születtem Akkoriban GPS nélkül közlekedtek a gólyák, hát így történhetett. Mert valójában Szolnok megyei lyány vagyok, Kengyel faluból.

Ha visszapergeted Életed moziját, melyik az első emléked, hány éves korodból való, és mi az?
Hegyeshalom… szenet eszem egy vödörből… (tatai darabos).  A rám vigyázó szomszéd fiú kétségbeesetten könyörög: „Ilcsike, tedd le szépen.” Két-három éves lehettem.

„Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?” Mivel foglalkoztál életed jelentősebb részében?
Életem jelentős részében tizenévesekkel foglalkoztam, magántanítottam matekot és fizikát. Most egy alapítványi iskola kollégiumában dolgozom, és nagyon szeretem. Odavagyok a kamaszokért, brutálisan őszinte népség.

És kik Szüleid?
Az apukám katonatiszt volt, ha áthelyezték, áthelyeztek vele minket is. Így aztán az iskoláim: Hegyeshalom, Mosonmagyaróvár, Komárom, Sopron, Komárom, Sopron, Komárom… stb. Gimnázium Komárom, Főiskola Szolnok. De mindig tanulok.
Az élet néha összekutyulja a dolgokat, valahogy úgy alakult, hogy engem az a bizonyos Kengyel falu várt haza, s a Keresztapám, aki megörökölt engem apámtól.

Mikor kezdtél írni? És emlékszel-e, milyen élmény hatására?
Kamasz koromban írtam egy-két szerelmes akármit, azon túl még huszonévesen néha, ha túlcsordult a lelkem. Aztán egy nagy kiborulásnál fogtam az összes fecnit és elégettem. 1998-at írtunk.
2008-ban odaültem a számítógéphez. Ki akartam tudni, a Cossacs nevű játékon túl mire jó az internet? Beütöttem a keresőbe, hogy „irodalom”, a kiadott találatok közül rákattintottam a Héttoronyra. Akkor még nem kellett meghívó. Regisztráltam, egy napig olvastam, aztán nagy szerényen megállapítottam, ilyet én is tudok. Próbáltam felidézni a régieket, töredékekből összeraktam egy verset, felkerült. Kommentet is kaptam… hetedik mennyország…
Minden nap küldtem be valamit. Egy hét után elfogyott a muníció, újakkal jöttem. Azóta írok, bár mostanság egyre kevesebbet.

Mit írsz legszívesebben, mit tartasz „erős” oldaladnak? Vers, próza, esszé?
Van prózám is, de egyértelműen a vers.

És mit olvasol legszívesebben? Van „életed nagy kedvence”? Mondjuk, két irodalmi művet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, melyik lenne az a kettő?
József Attila és Ady Endre összes. (A ruhám alá rejtve vinnék még Babitsot, laptopot, mobilnetet, hogy Héttornyom is legyen.)

Ha nem itt és most kéne élned, hol és mikor élnél legszívesebben? Vagy itt és most élsz legszívesebben?
Nincs okom feltételezni, hogy máskor, máshogy jobb lett volna, itt és most élek, ez az, ami bizonyos.
Következő életemben viszont kandúrmacska akarok lenni.

Melyik életed legkedvesebb emléke?
Minden percben gyarapszik. A gyerekeimmel töltött idő.

És melyik legszomorúbb emléked?
Állok egy sír fölött, és rádöbbenek, egyedül vagyok. Azóta nem cáfolt rám senki.

Kapásból: mit olvastál legutóbb? Nagy élmény volt-e?
A kollégák év végi beszámolóit… élmény volt.
(Képzelem.)
Na jó. Kovács-Cohner Róbert A vihar és Te című versét: most nagy kedvenc. Regényekre, egyebekre manapság nincs idő, csak vers és szakirodalom. Ez nem panasz, talán ha volna idő, zömmel verset olvasnék.

Most egy kis játék következzék! Mondj öt rövid mondatot, mely szerint legszebb a világon!
Szeretlek.
Ötször.
De legszebbek az ember hallgatásai.

És mondj öt iszonyúan csúnyát is! (Nem káromkodásra gondolok, hanem szörnyűséges mondatra!
Bárcsak ne is lennél.
Miért nem tudsz olyan lenni, mint…
Csalódtam benned.
Nem csalódtam benned.
Értsd meg, én sohasem…

Vannak terveid? Megosztanád velem?
Azt tervezem, hogy felnevelem a gyermekeimet. Aztán meglátjuk. Mondják, az élet akkor kezdődik, ha a gyerekek kirepültek, és a kutya is megdöglött végre. A kutya még csak eztán leend beszerezve, tehát egy darabig még semmi önzés.

Nagyon szépen köszönöm! Szerezd be a kutyust, és éljen száz évet! Miért is ne? Varázslatok - főként cica-kuta-ügyben - igenis léteznek!
Te, figyu!: én sok mident megkóstoltam gyerekkoromban, milyen volt a szén?

Ahamgítá

Magam dala

Sarlós Boldogasszony napján születtem,
21 550 kemény nappal ezelőtt.
Ki tudja? Lehet talán a „karma”,
de való: rólad álmodtam már
anyaméhen belül és
születés-éjszaka.

E nap arról híres-nevezetes,
hogy Mária (a Jézustól „nehezült”)
útra kelt, és a hegyek közé sietett,
Júda egy apró falvába igyekezve ment.
Hogy Zakariás házába érkezett,
szépen köszöntötte Erzsébetet,
kinek méhében – megérezve, ki „érkezend” –
fölujjongott magzata, és fölszólott Erzsébet:
 „Áldottabb vagy Te minden asszonynál,
 és áldott a te méhednek gyümölcse!”

E napon születtem, éppen ezen.
És mert aratásnak is ideje volt,
a mezőkön szerte Júdea kicsiny
szántóvetői kis ünnepet ünnepeltek.

Még az is e napon történt, hogy Anna,
negyedik Béla király második lánya
(az ismertebb persze Margit, a Szent volt),
a királyi kincstár jelentős részével
Kincses Prága városába futott,
mongol-tatár elől menekülve.

E napon
Salon-de Provence-ban lehunyta szemét
Michel de Nostredame – Nostredamus -
a nagy, jeles látnok.

És 1778-ban,
Ermenonville-ben meghalt Rousseau
- a sötétet teremtő Világosság
különös gyermeke -, elmúlott, lehullt.

Ama napon születtem én  - ötvenkilenc
csontkemény évvel ezelőtt -,  hogy éppen
kíváncsi szemek százai néztek az égre,
várakozással telve Friedrichshafenben
(ezer és kilencszáz év volt pont),
hogy Ferdinand von Zeppelin átrepüljön
fura gépezetével a bodeni tavon:
ez is születésnapomra esett.

És Hemingway is július másodikán
1961-ben lett öngyilkos.
Vagy baleset volt?
Avagy mégsem?

Imetten voltam kisgyerek,
karnyújtásra az első szerelem,
az óvoda, az iskola:
pedig ötvenkilenc év elszelelt,
és annyi minden úszott el
vele.

Azóta jöttek és mentek az évek.

Mit vettetek el, mit adtatok vad századok,
mióta Mária és Erzsébet, ti -
Júdea földjén, kis faluban - születésem napján
találkoztatok?

Ki vagy te? (4)

Fecske Panna

A dolog úgy áll, hogy magamból indultam ki: engem ugyanis mindig izgatott azoknak a személyisége, akik a Kaptárba vagy máshová is írogatnak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy másokat is érdekelhet ez.
Most hát rászántam magam, szemenszedett kérdésekkel bombáztam meg Őket, és abban reménykedem, hogy válaszaikból kikeverhetek a palettámon afféle szubjektív portrékhoz való színeket.
Így születtek ezek a „lírai riportok”, arcképvázlatok.
Az én kérdéseim szerepelnek dőlt betűvel, kurzívval, az alanyok, a személyiségek válaszai alattuk olvashatók.
Lássuk, jutunk-e valamire?

Úgy mondják, hölgyektől nem illik az életkorukról faggatózni, ezért nem is teszem, csupán azt kérdem: hol születtél és mikor?
Békéscsabán születtem, 1983. október 4-én. Hétéves koromig Kondoros községben éltem az nagyanyámmal és – bár ő külön élt tőlünk – az édesapámmal. A rokonaim kilencven százaléka még ma is ott, vagy a környező településeken él. A halottaim is ott nyugszanak.

Ha visszapergeted Életed moziját, melyik az első emléked, hány éves korodból való, és mi az?
Hogy melyik az első? Fogalmam sincs. Talán négy, vagy öt éves lehettem, amikor a „Zita babámért” bemásztam a kisszoba ablakán, ahol aztán bennszorultam, mint az egerek… Nagyanyám zárta az üveges verandáról nyíló ajtókat. Ez az üveges ajtó egyszer betört, én meg amikor cserélte az üveges mezítláb végig trappoltam a szilánkokon. Mama órákig szedegette csipesszel a szilánkokat… régi parasztház volt a miénk, csodálatos. Sajnos eladtuk. A másik szívemhez közeli parasztház pedig le lett bontatva, annyira megroggyant a belvíztől. Szép emlékek kötnek oda, némelyik kesernyés, de azért szép.
Most, hogy így visszhangzik a kérdés újabb és újabbak jönnek elő. Köszönet érte.

„Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?”
Az általános iskolát még Kondoroson kezdtem, egy régi iskolaépületben, a nevére már nem emlékszem. Talán fél évet jártam oda, körülbelül. Emlékszem, kint volt a vécé az udvaron, az a jó kis, ős öreg pottyantós… nagyon féltünk, hogy beleesünk…
A költözés után a budafoki Kossuth Lajos Angoltagozatos Általános Iskolába jártam, majd a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskolában érettségiztem.
Nincs diplomám. Nem szégyellem. Akkor már együtt jártam a párommal, az egyetem azt jelentette volna, hogy el kell tartania, hallani sem akartam róla. Idén jelentkeztem a jogi karra, meglátjuk felvesznek-e. Ám, ha mégsem, akkor majd jövőre, sosincs késő.

És kik Szüleid?
Édesapám autószerelő szakmája szerint, amúgy évekig teherautó sofőr volt. Most nyugdíjas. Édesanyám öt hónapos koromban meghalt, totális a hírzárlat körülötte, immáron huszonöt éve, senki sem beszél róla, a rokonok sem. Annyit tudok, hogy takarítónő volt mielőtt megszülettem. Egyszerű családból származom.

Szólnál valamit családról, gyermekekről, unokákról?
Viszonylag nagy családom van, sok a rokon. Van három testvérem is, ők féltestvérek. Nagy a korkülönbség, az sem sokat segít, hogy a család szerint én menthetetlenül pesti lány lettem. Emlékszem a gyerekkori nyaralásokra, sem ide, sem oda nem tartoztam már. Itt én voltam a vidéki lány, ott meg a pesti lány.
Van egy fiam, idén december 24-én lesz hat éves. Nagyon kötődöm hozzá, pedig viszonylag fiatalon, huszonegy évesen szültem.
Nem hiszek a házasságban, az összetartásban és a családban azonban igen. Már-már birkamód kitartok a szeretteim mellett. Foggal-körömmel utolsó vérig.

Mikor kezdtél írni? És emlékszel-e, milyen élmény hatása alatt?
Kamaszkoromban, az évre nem vennék mérget. A baráti köröm három személyre korlátozódott, akik abszolút racionális típusok voltak, szóval bár szerettem őket magányos voltam. A szüleimmel sem volt meghitt kapcsolatom, a mostohák édes életét éltem…
Rájöttem, hogy az írás jó, tetszik, a szomorúság megfogalmazható… Amikor megismertem a páromat, abbahagytam az írást. Boldog voltam csak „nyálas” stílus jött belőlem, az meg, mint tudjuk nem én vagyok… azóta már másképp is ki tudom írni magamból a boldogságot.
Azért a szerelmes versek még mindig nem mennek!

Mit írsz legszívesebben, mit tartasz „erős” oldaladnak? Vers, próza, esszé?
Sosem vagyok elégedett, ám mégis. Annyian mondják, hogy néha percekre elhiszem, hogy jól írok. Ilyenkor úgy vélem versben jobb vagyok, de néha a próza is megyeget. Mostanra már csak akkor írok, ha nagyon jönni akar, amúgy nem.


És mit olvasol legszívesebben? Van „életed nagy kedvence”? Mondjuk, két irodalmi művet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, melyik lenne az a kettő?
Kettő??? Áh, kicsomagolnám a bőröndöt, sőt még a bőröm alá is könyveket dugdosnék. Így hirtelen nem tudnék választani. Válogatatlanul falom a betűket, már-már mániákusan.

Ha nem itt és most kéne élned, hol és mikor élnél legszívesebben? Vagy itt és most élsz legszívesebben?
Pár száz évvel korábban élnék, de Európában.

Melyik életed legkedvesebb emléke?
A fiam születése.

És melyik legszomorúbb emléked?
Sok szomorú van, nincs legszomorúbb. Mindent – még mások fájdalmát is – sokszorosra nagyítva élem meg, felfokozva. Szóval hiperül át tudom élni a nyomort…

Kapásból: mit olvastál legutóbb? Nagy élmény volt-e?
Maupassant – Komornyikné Őnagysága. Nem ez volt a legutóbbi, mégis ez ugrott be. Nagyon szeretem a novelláit.

Most egy kis játék következzék! Mondj öt rövid mondatot, mely szerint legszebb a világon!
Anya, szeretlek!
… és most mélyen hallgatok, mert nem jut eszembe ezzel egyenértékű. Szóval csalok.


És mondj öt iszonyúan csúnyát is! (Nem káromkodásra gondolok, hanem szörnyűséges mondatra!)
Szavakat is lehet?
Háború. Halál. Pedofília. Éhínség.
A legszörnyűbb mondat: „Nem menthetsz meg mindenkit.
Mindennap halnak meg gyerekek, ez az élet rendje, most mit tudsz csinálni?!”

Vannak terveid? Megosztanád velem?
Szeretnék még egy gyereket, ami önmagában nem annyira egyszerű, mint ahogyan hangzik.
Folytatni szeretném az írást, ameddig van még, akit érdekel a mondandóm.
Szeretnék diplomázni, lakást venni, sikeres lenni a vállalkozásomban. Szeretnék tökéletes lenni, ami ugye képtelenség!

Terveid teljesüléséhez - beleértve a tökéletességet is - sok sikert kívánok, és köszönöm szépen böcsületes válaszaid!

Ki vagy Te? (3)

Pulai Éva

 A dolog úgy áll, hogy magamból indultam ki: engem ugyanis mindig izgatott azoknak a személyisége, akik a Kaptárba vagy máshová is írogatnak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy másokat is érdekelhet ez.
Most hát rászántam magam, szemenszedett kérdésekkel bombáztam meg Őket, és abban reménykedem, hogy válaszaikból kikeverhetek a palettámon afféle szubjektív portrékhoz való színeket.
Így születtek ezek a „lírai riportok”, arcképvázlatok.
Az én kérdéseim szerepelnek dőlt betűvel, kurzívval, az alanyok, a személyiségek válaszai alattuk olvashatók.
Lássuk, jutunk-e valamire?

Úgy mondják, hölgyektől nem illik az életkorukról faggatózni, ezért nem is teszem, csupán azt kérdem: hol születtél és mikor?
A világ közepén születtem, Kecskeméten. Több mint egy fél évszázaddal ezelőtt - vagy két emberöltővel… És már tíz évesen elsirattam magam, mert nem igazság, hogy az embernek meg kell öregednie, és még pluszban a halál is… Miért nem maradhat egy kislány örökké fiatal? Ott vannak a nagymamák, öregnek.
Most itt vagyok nagymama korúan, és mosolygok a buta tükrön, mennyire nem azt mutatja, ami vagyok.
 
Ha visszapergeted Életed moziját, melyik az első emléked, hány éves korodból való, és mi az?
Első emlékem: bölcsődés vagyok, és megszúrta a tenyeremet egy méhecske, mert meg akartam simogatni. Hosszú bádogvályú a „mosdókagyló”, daduska vígasztal, miközben folyóvízzel hűti égő kezemet. És már villan is apu mondata a hazafelé úton, mikor meghallja első énekemet, a „megy a gőzös”-ről: ez a gyerek nem normális. Még selypíteni sem tud rendesen, mint más…
 
„Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?” Mivel foglalkoztál életed jelentősebb részében?
Ó, de nehezeket kérdezel, kedves Gyuri!
Életem jelentős részében boldog akartam lenni…
Tanítóm volt nagyapám, nagyanyám, apám, és anyám, tanáraim, akik kezemet fogták és jó útra irányítottak, és a rossz-szavúak, akik megmutatták, én mit, és hogy ne tegyek majd…
És neveltek, formáltak a fák, a bokrok, a kövek, a betegségek, halálok, gyógyulások, vidám, és sirató versek, énekek, könyvek… Szüleim sok szava, mely - ha rossz volt is -, jóra intett… Hogy lehetnék igazságos?
Nusi néni és Éva néni, drága óvónőim… Most is tudom a dalokat, meséket, verseket, játékokat… Szapi, aki szó szerint kézen fogva vitt le Szegedre, hogy a művészetek alapjait magamba szívhassam pompás tanároktól…
Nagyapám, aki ha citerázott, és dalolt, vagy kacagott, még a csillagok is remegve mulattak…
Melyik iskolámat említsem, hol zenét tanultam, vagy a másikat, ahol követ faragtam? És mi legyen a gyógynövényekkel? És ahol a kereskedelem száraznak tűnő tudományát évekig „vésték” belém – mely nélkül több száz kedves ismerőssel (és majd hét évi munkámmal) lennék kevesebb…
Milyen iskolához soroljam fiam betegségét? Regényt tölthetnék meg tantárgyaival, kegyetlen vizsgáival…
Nem is váltam volna egyik nélkül sem azzá, aki vagyok.
 
És kik Szüleid?
Két árva madár… Sok sebbel, kevés jóval indultak útjukra, fészek nélkül, röpteképes tollatlanul, kaptak engem is kéretlen csomagként, pörgettyűként, amivel nem tanították meg őket szép-szabályosan játszani.
Édesapám felnőttként jutott megfelelő iskolapadba, mikor én a betűket rajzoltam suta kezemmel, ő gyönyörű műszaki rajzokat készített a főiskolai vizsgáira. Később hegyes ceruzáit kiloptam firkáimhoz, T-vonalzóját elfűrészeltem első „fa-metszetemhez”. Édesanyám, és közöttem mindig volt valamilyen fal… Bár a mesék édesek voltak szájából, valami fájdalmat is mindig plántált belém.
Tizenkilenc évvel születésem után ajándékba kapták az égtől öcsémet, aki máig is a legdrágább kincsük.
 
Szólnál valamit családról, gyermekekről, unokákról?
Majd’ húszéves koromig a család a legszentebb fogalom volt számomra.
Talán őskori erkölcsi mérték, de férjem volt az első férfi az életemben. Komolyan gondoltam a holtomiglan-holtogidlant… S egy apróság, ami tökéletesen megfér erkölcsi értékrendemmel:
Soha életemben nem mennék férjhez még egyszer.
Mint a mesében, három fiúról álmodtam.
Máig vélem minden sejtemmel, hogy gyermeket csak előre megfontoltan, két szülőnek kell felelősségteljesen vállalni – ezért is született csak egy fiam. Igaz, ő többször is…
 
Mikor kezdtél írni? És emlékszel-e, milyen élmény hatására?
Azt hiszem, én soha nem írtam, és nem is fogok már…
Gondolatokat, emlékeket, vágyakat vetek papírra, betűkkel, vagy csak vonalakkal. Hogy mivé állnak össze?
Első maradandó műveim az alig hároméves koromban kapott könyveimben találhatóak a mai napig. Nem voltam elégedett az illusztrátorok munkájával, és anyunak írtam üzeneteket, s fel nem foghattam, miért nem érti az én betűimet, mikor én azokat el tudom olvasni?
 
Mit írsz legszívesebben, mit tartasz „erős” oldaladnak? Vers, próza, esszé?
Erős, súlyos egyéniségnek tartom magam – de sajnos nem írásban. De a pár év alatt felszaporodott többletemtől meg kívánok szabadulni, mindenáron, és minél hamarabb. A vers, próza, esszé írását másokra hagyom. De ha valakit érdekelnek gondolataim, álmaim, akkor annak szívből fogok örülni.
 
És mit olvasol legszívesebben? Van „életed nagy kedvence”? Mondjuk, két irodalmi művet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, melyik lenne az a kettő?
Hangulat kérdése számomra, mit olvasok éppen élvezettel: könyvet, verset, rövidebb prózát, netalán színdarabot, vagy csak egy képzőművészeti albumot lapozgatok… Néha szégyellem is, hogy az én könyveim kopottak, használtak, leradírozhatatlan maszatokat tett rájuk figyelmetlen kezem.
Melyiket is vinném magammal… A Bibliát, mert soha nem sikerült teljesen elolvasnom? Vagy Bulgakov Mester és Margaritáját, mert kamaszkorom meghatározó élménye? Jaj, de a versek! Ady, József Attila, Weöres, Radnóti, Arany, Tóth Árpád, Villon és Ovidius… És La Fontaine Doré rézkarcaival? Na meg Zola, Knight, Merle, Anatole France, Kafka, Nexö, Stendhal… A megunhatatlan Dickens, Maupassant, vagy Victor Hugo…
És Fejes Hazudósa, vagy Örkény… Nagyapától kapott Szabó Dezső Elsodort faluját, Móra Ferenc Arany koporsóját, Kosztolányi Pacsirtáját, vagy Móricz Erdély trilógiáját? És a mesekönyveim, meg a zenéről, hangszerekről szólók…
Nem tudom!
Képtelen vagyok választani, sőt! Egyre többet szorongatok elengedhetetlenül.
 
Ha nem itt és most kéne élned, hol és mikor élnél legszívesebben? Vagy itt és most élsz legszívesebben?
Bármelyik korban szívesen éltem volna…
És már megint egy emlék…
Soha nem értettem, miért én érzem magam énnek, és miért nem egy más földrész másik családjában élő gyerek testében érzem énségemet.
S bár sorsommal nagyon sokszor elégedetlen vagyok, kicsikarnék tőle olykor lehetetlent is, azt hiszem, nekem most, és így kell élnem. Tudom, semmi sem történik véletlen.
 
Melyik életed legkedvesebb emléke?
Életem minden emléke kedves. Egyiket sem szívesen adnám oda egy másikért…
Ami szép volt, az azért, ami szomorú, az azért mert valami szépség előzte meg, vagy szép történt utána. Egy soha meg nem unható film számomra ötven évem…
Hogy is tudnék választani belőle egy részletet?
Az első eszmélés, anyám illata? Gyermekem születése, első szava?
A telefon, mely új életet adott neki, vagy az orvos mondata, aki mosollyal jól-létét nekem bejelenti?
 
És melyik legszomorúbb emléked?
Mikor nem tudtam felhőtlenül örülni gyermekem „születésnapjának”, mert az a másik anya mérhetetlen fájdalma járt az eszemben, aki miközben fiát siratta, másoknak életet adott… Nagyon sokat gondolok Rá.
 
Kapásból: mit olvastál legutóbb? Nagy élmény volt-e?
Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete
Bevallom, véletlen kíváncsiság emeltette le velem a könyvtár polcáról a könyvet. Lehet, hogy nem életem legmaradandóbb élménye, de hihetetlenül élveztem. Utólag olvastam el kritikákat róla, mosolyogva… Majd elővettem, és még egyszer végigfutottam sorain, s bólintottam. Igen, jól tettem, hogy elolvastam.
 
Most egy kis játék következzék! Mondj öt rövid mondatot, mely szerinted legszebb a világon!
Anya…
Köszönöm…
Szeretlek…
Kellesz…
Segíts…
 
És mondj öt iszonyúan csúnyát is! (Nem káromkodásra gondolok, hanem szörnyűséges mondatra!
Minden mondat, ami valakinek fájdalmat okoz…
 
Vannak terveid? Megosztanád velem?
Persze…
Szeretném minden percét élvezni az életemnek. Fiamat boldognak, sikeresnek, elégedettnek látni.
A világ minden titkát meglesni – fecskefiókáimmal tavasszal újra találkozni.

Köszönöm szépen.

Július hónap előzetes krónikája

A hónap első napján még tizenöt óra ötvennégy percig lesz fönt a Nap az égen, tizenötödikén már csak tizenöt óra harmincöt percig; a hó végén a nappal időtartama tizenöt óra lesz.

*1822. július nyolcadikán hatalmas vihar dúlt La Spezia térségében. A viharok, a vad nyugati szél szerelmese Percy Bysshe Shelley egy Ariel nevű vitorláson – dacára jóindulatú halászok figyelmeztetésének – kihajózott a viharos tengerre; három társával egyetemben odaveszett. Holttestét a hullámok négy nap múlva vetették partra. Jó barátja, az akkor már világhíres Byron a közelben lakott, ő rendezte meg a temetést. Ókori mintára a tengerparton máglyát emeltetett, a hamvakat azután a tenger hullámaiba szórta.A hamvasztás során szíve nem égett el, e szívet aztán felesége, Mary Shelley Rómában temette el, és a sírkőre csupán ennyit íratott: Col Cordia, azaz: Szívével. Hát nem olyan e nagy romantikus férfi végtörténete, mintha egy romantikus író képzelete szülte volna? Esetleg Ő maga…

** Idén július huszadikára esik a zsinagógai naptár áv havának kilencedik napja. Mármost vagy a sors játéka vagy a zsidók legendatermő fantáziájának következménye, de szilárdan tartott tény, hogy a jeruzsálemi Templom két ízben is áv hónap kilencedik napján pusztult el.
Először Kr.e. 586-ban, amikor Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) hároméves ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet, a Várost és a Templomot fölégette. A Templomot aztán a babilóni fogság után újra fölépítették, mi több, Heródes - Jézus korában - ismét világcsodává építtette át.
70-ben aztán – megint csak áv kilencedikén – Titus római hadvezér, későbbi caesar, a zsidó lázadás leverésének végakkordjaként ismét lerombolta, fölégette a Várost és a Templomot.

Akkor hát...?

Most akkor húzódjam odább?
Kis unokám - kit szintén elhagytál -
két éves múlt immár.
Nem jó ez, nem szép ez, drágám!
Hát mégis húzódjak arrább,
mint egykor az ágyon?
Nincs hova húzódnom,
fekszem a padlón,
padlón fekszem
és nincs mire várnom
régóta már…

Ki vagy Te? (2)

Jagos István Róbert

A dolog úgy áll, hogy magamból indultam ki: engem ugyanis mindig izgatott azoknak a személyisége, akik a Kaptárba vagy máshová is írogatnak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy msáokat is érdekelhet ez.
Most hát rászántam magam, szemenszedett kérdésekkel bombáztam meg Őket, és abban reménykedem, hogy válaszaikból kikeverhetek a palettámon afféle szubjektív portrékhoz való színeket.
Így születtek ezek a „lírai riportok”, arcképvázlatok.
Az én kérdéseim szerepelnek dőlt betűvel, kurzívval, az alanyok, a személyiségek válaszai alattuk olvashatók.
Lássuk, jutunk-e valamire?

Kezdjük a kezdetén: hol születtél és mikor?
A nevem Jagos István Róbert.
1974. március 26-án születtem Orosházán.

Ha visszapergeted Életed moziját, melyik az első emléked, hány éves korodból való, és mi az?
Talán két és fél éves lehettem. Kisautókkal játszottam az udvaron miközben folyt az építkezés, átalakítás. Szép és jó emlék.

„Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?”
Hódmezővásárhelyen a Szántó Kovács János Általános Iskolában kezdtem, ahol legszívesebben az alsó tagozatos Szikszai Miklósnéra emlékezem, aki megtanított írni és olvasni. Más téren meg a nagyapámra aki amíg ágyhoz kötött nem lett, folyton tanított. Ő szerettette meg velem a könyveket és a labdarúgást. A középiskolát nem végeztem el, ugyanis kimaradtam, de az idők folyamán azért szereztem két szakmát. Kedvenc tanítót ott nem tudtam magaménak tudni. Most esti tagozatos érettségire járok. Így próbálom behozni az eltékozolt éveket. A sors színjátéka hogy ugyanabba a suliba járok most, mint anno annyira gyűlöltem. A mostani tanáraim közül kiemelném Kovács Ágnest, akinek nagyon sokat köszönhetek.
Az írás terén nem voltak tanítóim. Csakis magamtól.

És kik Szüleid?
Ez az a kérdés amitől féltem. Van, voltak, talán sohasem. Másfél éves koromtól kezdve a nagyszüleim neveltek. Ma már egyik se él. Anyám is meghalt még 1996-ban. Nem töltötte be még a negyvenet sem. Apámról nagyon sokáig semmit se tudtam, illetve csak annyit hogy hajléktalan Szegeden. Nemrég kerestek meg a Máltai Szeretetszolgálattól, hogy rákos és haldoklik.
(Itt lenne kedvem kérdezni még valamit, de tiszteletben tartom szemérmességedet.)

Szólnál valamit családról, gyermekekről, unokákról?
Család. Az egyik legszebb szó amire vágytam egész életemben. Volt több is. Az első még a nagyszüleimmel, később - ahogy elárvultam -, befogadtak a gyermekkori szerelmem szülei. Otthont adtak, bár az „ős” családdal nem ért fel. Az akkori szerelmemmel úgy döntöttünk, hogy szeretnénk gyermeket. Amikor megszületett Gergő, a világ legboldogabb embere voltam. Úgy éreztem az az érzés örökké fog tartani. Tévedtem. Nem működött. Kinek a hibájából? Azt hiszem az ilyen hibákhoz mindig két ember kell. Ma már új családom van. Ági, Dávid és Gergő akiket mellettem tudhatok. Hozzá kell tennem, hogy Gergő nem mindig, hiszen az édesanyjával él, de amikor csak lehet, itt van velünk.  
 
Mikor kezdtél írni? És emlékszel-e, milyen élmény hatása alatt?
Az első próbálkozás még tizenöt évesen kezdődött, de nem mondanám hogy tehetséges lettem volna. Pár évig elírogattam az asztalfióknak, majd tűzre dobtam azokat. A második nekifutásom 2007-ben volt, amikor is magánéleti problémák miatt kezdtem újra írni. Valamit tennem kellett, mert ha magamban tartottam volna azt a sok fájdalmat, amit annak idején élt bennem, ma már nem biztos hogy az élők sorában lennék. Lényegében terápiás író vagyok.
 
Mit írsz legszívesebben, mit tartasz „erős” oldaladnak? Vers, próza, esszé?
Kezdetben csak verseket írtam, ma már mindent. Több, kevesebb sikerrel. Úgy érzem kiegészítik egymást. Ha nem megy a verselés, akkor megy a másik kettő.
 
És mit olvasol legszívesebben? Van „életed nagy kedvence”? Mondjuk, két irodalmi művet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, melyik lenne az a kettő?
Az az igazság, nincsenek kedvenceim. Sőt elmondhatom, bár nem büszkeséggel, hogy a szépirodalmat nem igazán ismerem. Talán csak azokat, amelyeket az iskolában vettünk. Viszont mindig sokat olvastam. Ponyvát, tényfeltáró írásokat vagy mondjuk (ön)életrajzokat.
 
Ha nem itt és most kéne élned, hol és mikor élnél legszívesebben? Vagy itt és most élsz legszívesebben?
Gyerekkoromban sokszor morfondíroztam azon hogy „mi lenne ha…”. Ma már nem igazán. Ha mégis, akkor azokat megírom valamiféle történetben.
 
Melyik életed legkedvesebb emléke?
A kisfiam születése. Ott voltam a vajúdástól a születéséig, és még pár perccel tovább. A legszebb érzés, amit egy apa átérezhet.
 
És melyik legszomorúbb emléked?
Két mondat: „Magamnak szültem” és „Nem kellesz már”.
 
Kapásból: mit olvastál legutóbb? Nagy élmény volt-e?
Pálné Lele Ilona: Ördögszekér.
Kellemes meglepetés volt.  
 
Most egy kis játék következzék! Mondj öt rövid mondatot, mely szerint legszebb a világon!
Szeretlek.
Az életem belőletek áll össze egy nagy kirakóssá.
Reggel ha felébredek és megpillantalak magam mellett, már tudom, érdemes volt még egy napot élnem.
Nadon!!!(*****)
Te is hiányzol nekem apacs.(*****)

És mondj öt iszonyúan csúnyát is! (Nem káromkodásra gondolok, hanem szörnyűséges mondatra!
Magamnak szültem.
Nem kellesz már.
A jóság nem véd.
Kár, hogy megszülettél.
Menj el!

Vannak terveid? Megosztanád velem?
Nemrég alapítottam néhány költő - és írótársammal egy művészeti kört. A teljes neve: Dél-Alföldi Művészeti Kört. Jelenleg azon fáradozom, hogy minél jobbak legyünk. Ezenkívül úgy gondolom hogy számos antológia után, ideje lenne egy önálló kötettel jelentkeznem. De ez - mint tudjuk - ma már „pénzkérdés”.  

Köszönöm szépen, tanulságos volt számomra, végtelenül őszinte részedről. Kösz.